Többször beleestem már abba a hibába, hogy még elolvasása előtt megpróbáltam elképzelni egy regényt, vagy akár ítéletet is alkotni róla - pusztán a címe alapján. Nyilván nem túl bölcs dolog az ilyesmi, mert egy nagyon hangzatos cím után kifejezetten csalódás lehet egy kevésbé nívós kötet, de ami a nagyobb baj: lehet, hogy csak azért nem veszek kézbe egy - amúgy kitűnő - művet, mert a címe miatt kapásból elkönyveletem azt silánynak. Nos, ha nem is szó szerint, de valami ilyesmi történt az Utas és holdvilág-gal is. Azt nem mondanám, hogy határozott véleménnyel lettem volna előzetesen róla, de másmilyennek képzeltem. A kötet címéből kiindulva én egy Márquez-regény magyar megfelelőjére számítottam. Hogy miért, azt meg nem tudnám mondani, de én úgy érzem, ez önmagában akár egy Márquez-kötet címe is lehetne. Nem?
Aztán amikor nekiálltam, leesett persze, hogy ez egy "kissé más", de egyáltalán nem volt ellenemre, sőt! Voltak részek a történetben, amikor azt mondtam magamban, hogyha egyszer könyvírásra adnám a fejem - ez a veszély nem fenyeget, nyugi -, akkor az én regényem is biztos ilyen lenne. Különösen azzal a két résszel nem volt nehéz azonosulni, amikor a főszereplő a történet legelején az újdonsült feleségének beszéli el hosszasan az Ulpius-házban töltött gyerekkori éveket, valamint amikor évek után először találkozik a szerzetessorba állt régi barátjával, Ervinnel, és megvitatják a múltban történteket. Nagyon könnyen lehet, hogy majd a negyedik iksz felé közedve valahogy én is így fogok beszélni az ifjúságomról. Persze nem szó szerint azt, amit a regény szereplői elmondanak, hanem azzal az átéléssel, olyan stílusban.
Most, hogy így belegondolok, nem igazán tudok mit kezdeni azzal, ahogy befejeződött a történet. Nem tudom, hogy ez happy endnek számít-e, vagy hogy annak szánta-e egyáltalán Szerb Antal. Bár ennél a kötetnél szerintem nem is annyira a vége számít. Az csak azért kellett, hogy lezárja az egészet. Sokkal fontosabbnak tűnik annak folyamatnak a leírása, amely során egy középkorú férfi a polgári mivoltát maga mögött hagyva megpróbálja továbbélni azt az ifjúságát, amely visszavonhatatlanul elveszett. És az azzal való szembesülést, hogy mindez lehetetlen.
Most jövök csak rá, miközben ezeket a sorokat írom, hogy mennyire összetett regény is ez. Összetett és szép. Mert igen, az. Ez a két ok bőven elég ahhoz, hogy hosszú hónapok vagy évek múlva - lehet, hogy majd pont negyven felé közeledve - elővegyem és elovassam még egyszer.
Aztán amikor nekiálltam, leesett persze, hogy ez egy "kissé más", de egyáltalán nem volt ellenemre, sőt! Voltak részek a történetben, amikor azt mondtam magamban, hogyha egyszer könyvírásra adnám a fejem - ez a veszély nem fenyeget, nyugi -, akkor az én regényem is biztos ilyen lenne. Különösen azzal a két résszel nem volt nehéz azonosulni, amikor a főszereplő a történet legelején az újdonsült feleségének beszéli el hosszasan az Ulpius-házban töltött gyerekkori éveket, valamint amikor évek után először találkozik a szerzetessorba állt régi barátjával, Ervinnel, és megvitatják a múltban történteket. Nagyon könnyen lehet, hogy majd a negyedik iksz felé közedve valahogy én is így fogok beszélni az ifjúságomról. Persze nem szó szerint azt, amit a regény szereplői elmondanak, hanem azzal az átéléssel, olyan stílusban.
Most, hogy így belegondolok, nem igazán tudok mit kezdeni azzal, ahogy befejeződött a történet. Nem tudom, hogy ez happy endnek számít-e, vagy hogy annak szánta-e egyáltalán Szerb Antal. Bár ennél a kötetnél szerintem nem is annyira a vége számít. Az csak azért kellett, hogy lezárja az egészet. Sokkal fontosabbnak tűnik annak folyamatnak a leírása, amely során egy középkorú férfi a polgári mivoltát maga mögött hagyva megpróbálja továbbélni azt az ifjúságát, amely visszavonhatatlanul elveszett. És az azzal való szembesülést, hogy mindez lehetetlen.
Most jövök csak rá, miközben ezeket a sorokat írom, hogy mennyire összetett regény is ez. Összetett és szép. Mert igen, az. Ez a két ok bőven elég ahhoz, hogy hosszú hónapok vagy évek múlva - lehet, hogy majd pont negyven felé közeledve - elővegyem és elovassam még egyszer.