Az egész A történelem vége, és az utolsó ember c. Fukuyama-kötettel kezdődött. 1992-ben a Szovjetunió felbomlását követően Francis Fukuyama a nemzetközi kapcsolatok alakulása szempontjából felvázolt egy meglehetősen optimista jövőképet. Nézete szerint - melyet később többször korrigált - az amerikai-szovjet versengés kimenetele utóbbi rendszer összeomlásával végérvényesen eldőlt. Ez szerinte nem csak az Egyesült Államok győzelmét hozta a Szovjetunió felett, hanem maga a demokrácia intézménye bizonyult életképesebbnek hosszú távon a diktatúrákkal szemben. (Ebben maximálisan igaza is volt.)
Fukuyama tézise inkább annak nyomán került a figyelem középpontjába, amit ezek után fogalmazott meg könyvében: szerinte ugyanis a bipoláris világrend felbomlásával, a "jó" és a "rossz" küzdelme ért véget előbbi diadlával. Mivel az elmúlt évtizedek során bebizonyosodott, hogy a liberális demokráciának nincs alternatívája, a diktatúrák pedig életképetelenek, ezért bizonyos tekintetben elértünk a történelem végéhez: a demokrácia intézményénél jobbat ugyanis eddig senki nem talált ki, innen politikai értelemben már nincs hova fejlődni. Így ahhoz - vallotta Fukuyama neokonzervatívként -, hogy a világ más részein is eljussanak erre a felismerésre, nincs más dolga az Egyesült Államoknak, mint kiterjeszteni, "exportálni" a demokrácia intézményét azokba az elmaradott országokba, ahol még nincs jelen a népképviselet elve. Ha pedig ez megtörténik, akkor kitör a világbéke...
Samuel P. Huntington elsősorban ennek kapcsán jelentette meg 1993-ban A civilizációk összecsapása? c. értekezését a Foreign Affairs folyóirat hasábjain, amelyet aztán 1996-ban könyvvé bővítve is kiadott. Ennek lett a címe - immár kérdőjel nélkül a végén - A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Mondanom sem kell, hogy Huntington teljesen más - és számomra sokkalta meggyőzőbb - következtetéseket vont le a '90-es évek eleji szovjet összeomlásból, illetve az ezzel párhuzamosan zajló délszláv háborúkból.
Nézete szerint ugyanis a XX. század nemzetközi kapcsolatrendszerét elsősorban az egyes országok ideológiai hovatartozása határozta meg: az egyes hatalmi tömbök aszerint jöttek létre, hogy a tagjai épp a fasizmus/nácizmus, a szocializmus/kommunizmus vagy a szabad világ által preferált liberális demokrácia értékei mentén szerveződtek-e meg. A jövőre vontatkoztatva Huntington azonban azt állítja, hogy az ideológiák századát fel fogja váltani a vallásokon és az újjáéledő nemzeti öntudatokon alapuló civilizációk százada. Szerinte a hidegháború véget értével megszűnik az ideológiai törésvonal (meg is szűnt), ellenben átveszi a helyét több kulturális törévonal. Az új helyzet annyiban összetettebb, hogy míg a XX. század második felében voltak a liberális demokrácia mellett lándzsát törő nyugatiak, a kommunizmus mellett kiálló keletiek, és a köztük lavírozó el nem kötelezett semlegesek, addig mostantól nem hogy két főszereplővel, de legalább héttel kell számolni. Az Egyesült Államok és Európa szövetségén nyugvó nyugati kereszténységgel; az Oroszország által vezetett ortodox államokkal; a Kína által dominált keleti konfuciánus erőkkel; a jelenleg még egyértelmű vezető nélküli, de annál meghatározóbb muzulmán országok szövetségével; az India által fémjelzett hindu világgal; a pillanatnyilag még kevésbbé meghatározó fekete Afrikával; és Japánnal, mint meglehetősen egyedi hatalmi pólussal.
Ez utóbbi kivételével tehát nem egyes országokról, hanem civilizációkon belüli államszövetségekről van szó, amelyeket többnyire a közös kultúra és vallás fog össze. Huntington azt boncolgatja kötetében, hogy pl. a radikális népességnövekedést produkáló muzulmán országok, vagy a kiugró gazdasági teljesítményt felmutató Kína miként fogja átrendezni a jelenleg még nyugati dominanciájú világpolitikai erőviszonyokat. Nem mennék bele most ennek részleteibe, hiszen számos kiváló recenzió született már Huntington kötetéről, és egyébként is: kis túlzással minden egyes fejezetének külön blogbejegyzést lehetne szentelni.
Kíváló mű! Huntington rendkívül strukturált és logikus gondolatmenete egy, a társadalomtudományokban kevésbbé jártas olvasó számára is könnyen követhető. Mindemellett a tudományosság mércéjét nyilván messze megüti a Harvard tavaly decemberben elhunyt professzorának legismertebb kötete. Ha az én lelkesedésem nem lett volna elég ízelítő, akkor ajánlom Bodoky Tamás remek cikkét az Indexről.
