A hét közül a legjobb! Annak ellenére az, hogy az előzőektől eltérően ez az egyetlen regény, amely nincs valamilyen konkrét ügy, rejtély köré építve. Inkább több, de kevésbé meghatározó szál fut ebben a történetben; olyan szálak, melyek igazából csak a hetedik kötetben érnek össze. Magyarul a Harry Potter és a Félvér Herceg inkább az utolsó könyv, a nagy összecsapás felvezetője, semmint önnálló történet.
Hogy akkor mégis mitől tetszett enyire? Elsősorban attól, hogy ebben végre nem csak egyszerű szereplők, hanem igazi karaterek is voltak! Nem csak egy eseménysort vitt végig Rowling, hanem emberi történekről, emberi kapcsolatokról mesélt benne. Ebből következően komoly jellemfejlődés is tapasztalható volt néhányuk esetében. Ezek az elemek az előző történetekben érzésem szerint csak elvétve jelentek meg, és pont emiatt már nagyon-nagyon hiányoztak!
Bár az előző kötetben Pitonra minden addiginál nagyobb figyelem fordult, valahogy mégis úgy érzem, hogy az igen csak ellentmondásos viselkedése miatt ez a regény szólt igazán róla. Az írónő sokszor nyilatkozta a mardekáros tanárról, hogy az olvasói visszajelzések alapján ő az egyik legkedveltebb karakter a történetben - és a magam részéről ezt csak megerősíteni tudom. Korábban már írtam, hogy számomra Sirius Black és Perselus Piton volt az a két személy a regényfolyamban, akiket különösen megszerettem. Valószínűleg azért, mert mindkettejüknek nem egyszerűen "múltjuk" van, hanem "tragédiájuk" is. Sokkal emberibb mindkettő, mint bármelyik más figura, aki Harry életébe csöppent a hét év alatt.
Az sem mellékes, hogy ez a kötet mutatja be Voldemort múltját, illetve világít rá bizonyos személyiségjegyeire. Mindezt Harry Dumbledore "emlékei" segítségével térképezi fel, így Voldemort kiismerésével kettejük szövetsége még szorosabbá válik. Ne hagyjuk ki a sorból Draco Malfoy-t se; már csak azért sem, mert nagyon fontos feladat jut osztályrészül neki ebben a könyvben, és - hatalmas piros pont! - a filmadaptációban az ezzel járó lelki gyötrődést Tom Felton zseniálisan adta vissza!
Most arra nem térek ki külön, hogy a serülő koruk kellős közepén járó szereplők közti szerelmi szálak hogyan alakulgattak, mert ezek inkább csak amolyan "díszítőelemek" a történetben, de mindenképpen pozitívum, hogy Rowling ezeket is belecsempészte a kötet(ek)be, hiszen mégis csak színesítik az(oka)t.
Hallottam olyan - pusztán a film változaton alapuló - véleményt, hogy "hát ez lényegében nem szólt semmiről sem". Kétség kívül ennek is van alapja, ezzel kezdtem ugyanis a bejegyzést, de az eseménydús történet hiányát szerintem nagyon jól ellensúlyozta az, hogy ez alkalommal sokkal inkább megismerhettük az egyes karaktereket, mint eddig bármikor. Viszont ezt tényleg csak a könyv tudja jól érzékeltetni, egy film aligha. Már csak ezért is érdemes olvasni...
