Őszinte leszek. Két viszonylag egyszerű oka volt annak, hogy úgy buktam rá erre a regényre, mint gyöngytyúk a takonyra, de ezek közül egyiknek sincs semmi köze a mű vélt vagy valós irodalmi értékéhez. Az egyik ugyanis a borító: bár ez erősen szubjektív megállapítás lesz, de határozottan azt gondolom, hogy az elmúlt évek messze legjobb, legkifejezőbb könyvborítóját csodálhatjuk Az út c. negatív utópia fedelén. Az egy másik kérdés, hogy ez a regényből készült filmadaptáció egyik hivatalos plakátja, de emiatt maximum a könyves szakma illetékes designerei érezzék magukat kellemetlenül, mi, olvasók semmiképpen se! A másik, ami megfogott benne az a környezet, amelyben a történet játszódik: utaltam már korábban arra, hogy Stephen King Végítélet c. nagyregényét tartom igen csak terjedelmes munkássága ékkövének. Rendkívül izgalmas ugyanis az a gondolatmenet, mely azt boncolgatja, hogy az ilyen-olyan okokból megtizedelődött emberiség még életben maradt tagjai mit tudnának kezdeni magukkal, egymással és a környezetükkel az új viszonyok közt? Cormac McCarthy is ezt a kérdést járja körül e könyvében.

Illetve ez így nem feltétlenül helytálló. Ha jobban belegondolok, a Végítélet és Az út közti hasonlóság abban merül ki, hogy azonos környezetben játszódik a két történet. Ám míg King elsősorban mesél, szórakoztat és emelett bújtatottan bizonyos etikai kérdéseket feszeget, addig McCarthy egy apa és kisfia kapcsolatán keresztül szépirodalmi igényességgel megrázó lélektani regényt ír. Utóbbinak inkább vannak emberi dimenziói, de emiatt összetettebb is. Kiváló munka, bár aki nem ismeri a szerző korábbi regényeit, azzal előfordulhat, hogy kissé nehezen veszi fel a történet fonalát. Velem legalábbis ez történt.

Bár lassan azon kapom magam, hogy minden bejegyzéskor leírom ezt, de itt is fontos, hogy viszonylag dinamikusan és gyorsan haladjunk a könyv olvasásával, ami egyébként nem egy bonyolult feladat. A történet követhető - bár a lényeg nem az, hogy konkrétan mi történik a szereplőkkel, hanem hogy ők ezt miként élik meg, és így milyen hatással lesz a kapcsolatukra -, de a regény hangulatára "rá kell állni", így aki tizenöt oldalanként leteszi, majd felveszi a kötetet, az valószínűleg nem tudja kellő mélységében átélni a benne leírtakat.

Az utolsó oldalak környékén feltettem magamnak azt a kérdést, hogy vajon mi az üzenete ennek a regénynek? Most, hogy ezt így le is írtam, úgy érzem, hogy nem üzenetközvetítés volt McCarthy célja, inkább a saját kétségeit írta bele ebbe a rendkívül szélsőséges környezetben elhelyezett történetbe. Kétségeit az emberi kapcsolatokról, az Istenbe vetett hit erősségéről, és a Rend viszonylagos fogalmáról. Üzenet nincs, csak kérdések vannak. A válaszokat azonban - számára viszonylag kényelmes módon - az olvasókra bízza. Ezt biztos nem lehet a regénye előnyére írni, mert nem fair tőle, hogy kibújik ez alól. Ezen kívül azonban nagyjából minden a helyén van, nyugodtan hátra lehet dőlni.