Szép számmal akadnak olyan kultikus regények, amelyekről már mindent megírtak - és annak az ellenkezőjét is. Ilyenkor az egyszerű olvasó, legyen bármennyire is lelkes a kötet kapcsán, úgy érezheti, hogy nem szolgálhat túl sok hozzáadott értékkel vagy újdonsággal azáltal, ha leírja a véleményét a történetről. Ráadásul, ha ez a kultikus regény annyira egysíkú, annyira egyértelmű, mint a közelmúltban elhunyt J. D. Salinger Zabhegyező c. munkája, akkor főleg bajban van az illető. Ezzel a helyzettel igyekszem most megbirkózni.
A Zabhegyező ugyanis egy olyan könyv, amin nem érdemes és nem is lehet igazából vitatkozni. Nincsenek benne áthallásos részek, rejtett üzenetek, burkolt társadalomkritikák vagy bármi ilyesmi: a kötet egyszerűen csak arról szól, amit a története elmesél. Miután egy tizenhét éves, saját helyét a világban nagyon nem találó kamaszt már a negyedik gimnáziumából rúgnak ki, úgy dönt, hogy a maga módján dühöngőre fogja a karácsonyi szünet előtti pár napot. Mindezt egyes szám első személyben osztja meg velünk, egy évvel az események után, egy javítóintézet falai közt papírra vetve a sorait.
Még általános iskola alsó tagozatába jártam, amikor olvastam Ivo Andrić Nobel-díjas szerb író egyik regényét. Őszintén szólva fogalmam sincs már, hogy miről szólt, de a címét azóta sem felejtettem el: Haragban a világgal. Folyton ez jutott eszembe, amikor a Zabhegyezőt olvastam, vagyis hogy akár ez is lehetne a címe. A saját bevallása szerint sem túl eszes Holden Caulfield-nek ugyanis mindenkivel van valami baja, a környezetében minden idegesíti valamiért, és semmi sem jó úgy, ahogy éppen van. A lázadás persze mindig is a tizenévesek sajátossága volt, ő azonban még így is kitűnik a többiek közül. Ezzel az extrémizmusával viszont inkább idegesítő, mint jópofa. Salinger regényének sikere szerintem pont abban áll, hogy úgy ábrázolta a tizenéves korosztályt, ahogy őelőtte senki más: az ifjúságról alkotott képet évtizedeken keresztül a Tom Sawyer-felé játékos, a felnőttek orra alá folyton borsot törő, de alapvetően szeretetre méltó karakterek határozták meg. Ehhez képest Salinger tizenhét éves főszereplője ugyanúgy képes lenézni és utálni másokat, mint ahogy a nagybetűs életben már rutinnal mozgó felnőttek teszik ezt egymással. (Salinger 1951-ben írt regényére három évvel később aztán William Golding tesz még rá egy lapáttal, amikor A legyek ura oldalain gyerekekből hozza ki az állati ösztönöket és az eszetlen brutalitást.)
Nem nagyon tudom felidézni, hogy volt-e korábban olyan jó regény, aminek ennyire nem tudtam azonosulni a főszereplőjével. Ha ugyanis egy történet rossz, akkor esélyes, hogy az olvasó a karakterekkel sem tud egy hullámhosszra kerülni, ez szinte természetes velejárója a pocsék irodalmi munkáknak. Az viszont egyértelműen az írót dicséri, hogy úgy volt képes remek történetet írni, hogy annak főszereplőjét mindvégig távol tartotta az olvasótól. Tőlem legalábbis biztosan.
Minden irodalmi erénye mellett azonban kétségtelen tény, hogy a Zabhegyező felett bizonyos szempontból eljárt az idő. Az 1950-es évek fiatalja és egy mai tizenéves lázadása között ég és föld a különbség. Meg merem kockáztatni, hogy már a mai fiatalok szüleinek is teljesen mást jelentett a normákkal való szembeszegülés a maguk ifjúsága idején a '70-es és '80-as években, mint ahogyan azt Salinger a regény írása közben megfogalmazta. A Zabhegyező inkább egyfajta befelé irányuló, zárkózott makacsságot mutat be, ami távol esik a mai korra inkább jellemző nyílt szembeszegüléstől. Ezt tehát nem árt szem előtt tartani, miközben olvassuk a regényt.
Egyébként korrekt munka, könnyen lehet haladni vele, csak ajánlani tudom!
