Az ötrészes sorozat legrövidebb kötete volt ez a maga kemény 220 oldalával, mégis két hétig tartott, mire átrágtam magam rajta. Utólag végiggondolva, talán önmagában nem is ezzel volt gond, hanem az előző három könyv volt annyira tömény, hogy a mostanival már csak ilyen nyögvenyelősen tudtam haladni. A korábbiak egyszerűen kifárasztottak.
Pedig szinte minden körülmény adott volt: az előző kötetekhez képest ennek a története időben és térben sokkal megfoghatóbb, konkrétabb környezetben játszódott. Kevésbé volt hosszas és elvont gondolatmenetekkel átszőve, az egyes szám első személyben végigvitt narrátori módszer miatt közvetlenebb volt a stílusa is. Ráadásul az összes fórumon szinte csak pozitív értékeléseket olvastam a műről, melynek különös "kettős címére" a regény elolvasása után sem sikerült rájönnöm. Azt értem, hogy mit fed a "sértődöttek" és mit "a hang", csak ez a két szó egymás után - mégis egymástól elválasztva - azt a hatást kelti, mintha egyetlen kötet két külön elbeszélést tartalmazna. Pedig nem: ez egyetlen regény.
A második világháborút megelőző időszak hangulatát mutatja be néhány férfi beszélgetésein keresztül. A témát milliónyian feldolgozták már számos irodalmi műben - elég, ha csak Remarque-ra gondolunk -, Márai regénye azonban attól egyedi, hogy nem a háború, a diktatúra, az áldozatok vagy a világégés okozta lelki sokk oldaláról közelíti meg ezt az időszakot, hanem az emberi civilizációnak azokat az ezeréves értékeit állítja a középpontba, amelyek az események előrehaladtával szerinte egytől egyig veszélybe kerülnek. Elkezdődött - írja Márai az utolsó oldalakon - az eseményeknek egy új láncolata, amely egyben a humanizmus, a művészet és a szerelem végét is jelenti. A Sértődöttek. A hang befejezése izgalmas ötödik részt ígér, mellyel végleg lezárul a Garrenek-ciklus.
Összegezve: valami azért mégis csak hiányzott. Nem is a könyvből, hanem inkább belőlem, az olvasóból. Nem tudom, másnak voltak-e már hasonló olvasmányélményei, de velem előfordult pár alkalommal - így most is -, hogy egyszerűen nem voltam jó passzban ahhoz a bizonyos könyvhöz, amit éppen olvastam. Nem arról van szó, hogy nem tudtam ráhangolódni a kötetre, mert ez silányabb irodalmi munkáknál szinte mindig előfordul. Hanem azt éreztem, hogy ha más életszakaszban, más körülmények közt került volna a kezembe, akkor sokkal többet adott volna a regény - mert ez igenis egy jó történet! Ez alkalommal az olvasás alanyával "volt a gond", nem a tárgyával.
