Egy ideje már foglalkoztatott Gárdonyi Géza "második leghíresebb regénye". Volt valami misztikus számomra a címében, ami nem nagyon hagyott nyugodni. Amikor unalmas pillanataimban azon elmélkedtem, hogy a magyar irodalmi művek közül, melyiket olvassam el a közeljövőben, A láthatatlan ember rendre felbukkant búvópatakszerűen, mint lehetséges alternatíva. Most végre sort is kerítettem rá: és egyáltalán nem bántam meg, sőt!
A zentai városi könyvtárból kölcsönöztem ki egy 1960-as évekbeli ősrégi példányt. Mindezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert a kötet végén volt egy pár oldalas utószó, amire később még vissztérek. Szóval ehhez a régmúltban játszódó történethez valahogy kiválóan passzolt ez a majd' négy évtizedes, már-már rongyos könyv.
Elöljáróban már hallottam/olvastam ezt-azt a regényről, így nem számítottam semmi meglepetésre vele kapcsolatban - és lehet, hogy pont emiatt csalódtam benne rendkívül kellemesen. Gárdonyi az ötödik századba kalauzolja olvasóit, hogy egy Konstantinápolyból Hunnia földjére szakadt művelt görög fiatalember, Zéta életútját mutassa be. Zéta önként vállalja a rabszolgaságot Atilla hunjai közt egy lány miatt, ám ahogy múlik az idő, ő is egyre inkább a részévé válik annak a közösségnek, melyet kezdetben még barbárnak hitt.
Már a legelső oldalon kiderül, hogy a történetet végig maga Zéta mondja el, egyes szám első személyben. Ezzel kapcsolatban volt bennem egy negatív beidegződés: még az ókori görög elbeszélők nehézkes nyelvezete miatt itt is valami hasonlóra számítottam, de erre a regény szerencsére rácáfolt. Rendkívül gördülékeny stílusú, olvasmányos könyv A láthatatlan ember. A történet is cselekménydús, így egyáltalán nem zavaró, ahogy Gárdonyi leheletfinoman belecsempész egy-két, a hunok környezetére vagy ruhájukra vonatkozó részt. Bizonyos regények esetében a tájleírások elképesztően megnyújtják vagy unalmassá teszik az amúgy jobb sorsra érdemes történetet, ám itt ilyesmi fel sem merül: egyrészt kevés van belőle, másrészt ami van - például a csata utáni reggel -, az kifejezetten színesíti a művet.
Nagyon jó történelmi regénynek találtam, de aztán elolvastam a fentebb már említett utószót, ami által teljesen más megvilágításba került a mű. Ekkor sajnáltam igazán, hogy keveset tudtam előzőleg Gárdonyi életéről! Az utószó szerzője - visszavittem idő közben már a könyvet, és ha fejre állok, akkor sem jut most eszembe, hogy pontosan kiről van szó - ugyanis jó néhány utalással teljesen más megvilágításba helyezte a regény számos elemét. Hogy Gárdonyi a karaktereinek viszonyába a saját magánéletének frusztrációit írta bele; hogy az ötödik században játszódó meseszerű hun történt lényegében Gárdonyi korának kőkemény politikai kritikája; hogy "A láthatatlan ember" lényegében nem más, mint a regény megírásának idején már évek óta Egerben remete életet élő Gárdonyi; és még sok más... Nagyon furcsa - és kétség kívül izgalmas - volt egy eleve remek történelmi regényt néhány gondolat nyomán átértékelni társadalomkritikává vagy lélektani regénnyé! Ennél furcsább viszont az a felismerés volt, hogy akár így, akár úgy tekintünk rá - nagyon jól működik az összes értelmezésében!
Arra biztosan emlékszem, hogy anno az Egri csillagok olvasásakor messze nem dobott fel ennyire a történet. Érdekelt persze, mert az egy kultikus mű, de amikor befejeztem, különösebben már nem foglalkoztatott. Nem így ez! Úgy érzem - és ezzel a véleményemmel jó eséllyel nem vagyok egyedül -, hogy az Egri csillagok árnyékában A láthatatlan ember (ilyen képzavart azért nem minden nap hozok össze!) méltánytalanul mellőzött regény. Pedig van, olyan jó, mint A Nagy Könyv játék abszolút győztese. Vagy jobb is annál...
