Le kell szögezzem mindjárt itt az elején, hogy elfogult vagyok Stephen King munkássága iránt, bár akik többé-kevésbé rendszeresen olvassák a blogomat, azok ezt pontosan tudhatják. Az, hogy annak idején rákaptam az olvasásra, nagyrészt az ő regényeinek volt köszönhető: egymás után zabáltam a történeteit, az első években egy-két kivételtől eltekintve csak az ő munkásságán éltem. Voltak jobb, meg kevésbé jobb könyvei, de a regények mellett Magyarországon viszonylag későn - valamikor a 2000-es évek elején - jelent meg az első novelláskötete, az Éjszakai műszak. Idővel ezt még másik kettő követte - a Csontkollekció és a Minden haláli -, de már az Éjszakai műszak esetében nyilvánvalóvá vált, hogy Kingnek nagyon fekszik a szűk terjedelmi korlátokat jelentő novella műfaja.
Bár színvonalukat tekintve nyilván voltak különbségek az egyes rövid történetek közt, de alapjában véve zseniálisan töltötte meg ezeket a néhány oldalas sztorikat is mindazzal a feszültséggel és izgalommal, amit a nagyregényei esetében már megszokhattunk tőle. Igazából pont emiatt imádom nagyon a novelláit. Minden megvan bennük, mint a regényeiben, csak gyorsabban lehet haladni velük, így változatosabb olvasási élményt nyújtanak.
Mindennek ismeretében alig vártam már a Napnyugta után névre keresztelt új novellás kötetet. Egy gond volt csak: amikor megjelent, nem álltam úgy anyagilag, hogy rögtön megvehessem, ezután néhány hónapig meg az aktuális olvasmányaim valahogy háttérbe szorították a vásárlási szándékomat. Mire azonban ismét a látóterembe került (nagyjából egy évvel a megjelenés után), már szabályosan vadászni kellett az országban még fellelhető néhány utolsó példány után. Se a könyvesboltokban, se az internetes könyves oldalakon, de még a könyvtárakban se lehetett sehol megtalálni. Ha mindez egy régi regényének új kiadásával történik, azt még valahogy megérti az ember. De ha egy új novelláskötet hónapok alatt elfogy a polcokról - tehát feltételezem, sikeres kiadványról van szó -, akkor a kiadó miért nem nyom belőle még?!
Rövidre zárva: több hónapos kálvária után, a Nyugati téri Alexandra egyik segítőkész munkatársa a bolt hátsó raktárban fellelhető utolsó négy kötet közül hozott ki kettőt: egyet az ismerősömnek, egyet nekem. Az üzlet számítógépes adatbázisa szerint egyébként ezek után az országban összesen nagyjából huszonöt papírkötésű Napnyugta után maradt. Szóval, aki hasonló problémával küszködik, jobb ha siet...
Miután sikerült szert tennem a könyvre, nagy lelkesedéssel kezdtem neki, bár ezt némileg aláásta Natasha korábbi kritikája. A 460 oldalas kötet a bevezetőn és utószón kívül tizenhárom novellát tartalmaz, melyek jellemzőiket tekintve elég... Hm... Szerteágazóak. Van köztük szentimentális, mint a 'New York Times-előfizetés akciós áron'; van a szart is beléd fagyasztó, mint az 'N.'; van a lélek húrjait pengető, mint az 'Ayana'; és van köztük sunyi is, mint 'A bizonyítványosztás délutánja'. Ennyiben tehát nem egy klasszikus horror elbeszéléseket magába foglaló kötetről van szó, valóban. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a történetek önmagukban nem lennének jók. Ha King fentebb már említett korábbi novellás gyűjteményeit vesszük alapul, akkor azokhoz képest a Napnyugta után nem jobb vagy rosszabb - egyszerűen csak más. Ez leginkább abban érhető tetten, amit Natasha is nagyon jól megfogalmazott: King az utóbbi években az emberek félelmei helyett az érzéseit helyezi történetei középpontjába. Innen szemlélve pedig nem célszerű ugyanazzal a mércével mérni ezeket a történeteket, mint a kőhorror agymenéseit.
A Napnyugta után elsősorban azoknak lehet érdekes kötet, akik ódzkodnak a kemény horror műfajától, és emiatt nem szánták még rá magukat, hogy King munkásságával behatóbban ismerkedjenek. Kezdetnek ezek az elbeszélések pont megteszik. Már ha a fentiek tükrében lesz olyan szerencséjük, hogy valamilyen úton-módon hozzájussanak a könyvhöz...
