Tavaly az év második felében ha nem szépirodalmat olvastam, akkor épp valami szakkönyv volt a kezemben. Mindkét műfaj lehet izgalmas és hasznos, de egy ponton túl az ember egyszerűen megcsömörlik tőle. Már egy ideje szenvedtem az Anna Kareninával, amikor elhatároztam, hogy utána lemegyek kutyába: valami ordenáré ponyvát akartam olvasni, amit tét nélkül lapozgathat az ember, amin nem kell különösebben gondolkodni.
A Sikoltás az éjszakában - amelynek a címén kívül csak a borítója volt szarabb közhelyesebb - még egy őszi költözködés alkalmával maradt nálam, és úgy gondoltam, ha már így alakult, legalább elolvasom mielőtt visszajuttatnám az eredeti helyére. A fenti célnak pont úgyis megfelelt. Ebben a tekintetben nem is kellett csalódnom.
Némileg rossz ómen volt, hogy ismerősöm - akinek a kezében először találkoztam a könyvvel - a felénél a sarokba vágta, de mivel ő nem az a tipikus könyvmoly, betudtam ezt az "átlagemberek" könyvekkel szembeni általános türelmetlenségének. Aztán ahogy elkezdtem olvasni, megértettem, miért tette le.
Az alaptörténet annyi, hogy egy házaspár Dél-Franciaország egyik eldugott szegletében két hétre kivesz egy nyaralót, hogy végre pihenhessenek a gyerekeikkel, és megmentsék az épp zátonyra futó házasságukat. A megérkezést követő éjszaka azonban eltűnnek a kölykök, és akármerre fordulnak segítségért, a környéken mindenhol falakba ütköznek. A feleség összeomlik, a férj magánnyomozásba kezd, miközben a rendőrség őt magát is meggyanúsítja.
A négyszáz oldalas könyv feléig gyakorlatilag semmi sem történik: ugyanazok az üres párbeszédek ismétlődnek hol a férj és feleség, hol a főnyomozó és a férj között. A cselekmény vontatott, a feleség hisztis karaktere kidolgozatlan, a férj hangulatváltásai, reakciói nincsenek jól felvezetve a szövegben. Aztán a könyv második felében szép lassan elkezdenek összeállni a mozaikdarabkák. Ekkor merül fel először az olvasóban, hogy önmagában nem is rossz az alaptörténet, csak kár, hogy úgy elnyújtotta az író az elejét, mint a rétestésztát. A könyv utolsó nyolcvan oldala aztán olyan végkifejletet hoz, ami egy ízig-vérig krimiszerzőnek is a becsületére válna: váratlan fordulatokkal felpörögnek az események, és olyan megoldással zárul a rejtély, amire korábban egyáltalán nem számított az olvasó.
Kellemes csalódás volt a vége - úgy tűnik, az író addigra vette föl a saját történetének ritmusát -, de ez nem ellensúlyozza a regény írástechnikai és a könyv szerkesztési gyengeségeit. Én se szerzőként, se a kiadó szerkesztőjeként nem küldtem volna ezt a történetet ebben az állapotában a nyomdába. Stephen King az ifjú írópalántáknak címezve jegyzi meg Az írásról c. könyvében, hogy írástechnikailag egy rossz történetből sokszor többet lehet tanulni, mint egy jóból. Nos, akár erre a regényre is gondolhatott, miközben a fenti gondolatokat papírra vetette.
