A szerzőről

Sajnos vagy szerencsére, de én még szoktam olvasni. Írok is olykor ezt-azt. Hogy pontosan mit, az az alábbiakból kiderül.

Most olvasom...

Kulcsszavak

ady endre (1) agatha christie (1) agave (3) alexandra kiado (4) arthur golden (1) bulgakov (2) cormac mccarthy (1) csernus (2) csoóri sándor (1) czakó gábor (1) daniel defoe (1) david e. hoffman (1) dino buzatti (1) douglas adams (1) dr ambrus péter (1) egyéb (14) erich maria remarque (1) eric berne (1) europa kiado (26) ezoterika (2) fantasy (16) ferber katalin (1) gardonyi geza (3) george orwell (1) gesta kiadó (1) harriet beecher stowe (1) helikon kiado (7) horn gyula (1) hugh laurie (1) huntington (1) hvg kiadó (1) ifjúsági (1) ismeretterjesztő (5) j. d. salinger (1) j. k. rowling (7) jaffa kiadó (4) james redfield (1) játék (1) joel bakan (1) john le carré (1) john perkins (1) jókai (1) joseph heller (1) kafka (1) kepes andrás (1) kondor vilmos (1) kortárs (1) közélet (5) kráter kiadó (1) krimi (10) krúdy gyula (1) külföldi (66) lőrincz l lászló (1) l harmattan (1) magveto kiado (3) magyar (43) márai (6) márquez (2) max brooks (1) méhes györgy (1) mikszáth (3) milan kundera (1) mora kiado (1) móricz (1) neil gaiman (1) nemeth laszlo (1) nick cave (1) olajos péter (1) orban viktor (1) ottlik geza (1) paulo coelho (4) ponyva (18) pszichológia (6) rachel carson (1) rejtő jenő (2) rhonda byrne (1) robert b cialdini (1) robert merle (2) robin cook (3) rodney stone (1) romsics ignác (1) sólyom lászló (1) sorozat (25) stephen king (14) sylvia plath (1) szakirodalom (16) szalai vivien (1) századvég kiadó (1) szépirodalom (48) szerb antal (1) tari annamária (2) tolsztoj (1) történelem (5) ulpius ház (2) umberto eco (1) vámos miklós (1) wass albert (1) webes link (1) Címkefelhő

könyvespolc RSS

Németh Miklós - Mert ez az ország érdeke

2015.11.08. 16:58 :: eMBé

Bár nagy tömegeket sosem vonzott ez a blog, de azoknak, akik rendszeresen olvasták, tartozom némi magyarázattal a bő két éves kihagyás miatt. 2013 nyarán beállt egy elég komoly változás az életemben: új munkahelyem lett, ami sok szempontból hatalmas kihívást jelentett. Ez több időt és figyelmet vont el az életem egyéb területeiről - így erről is -, mint eredetileg hittem. Az elmúlt két évben, örültem, ha olvasni volt időm, nem hogy ehhez kapcsolódóan még bejegyzéseket is írjak. A munkám azóta sem változott, de helyezt konszolidálódott, és az elmúlt hetekben ilyen-olyan beszélgetésekben újra felmerült a blog, engem pedig megcsapott a nosztalgia szele. Úgy döntöttem, teszek egy próbát a visszatérésre, de előre szólok: be vagyok rozsdásodva, legyetek türelmesek!

***

Minden politikai memoár hasznos. Hozzásegít bennünket ahhoz, hogy értelmezzük a múltat, újra- és újraértékeljük azokat a szereplőket, akik döntéseikkel formálták egy ország, egy nemzet sorsát. Meggyőződésem, hogy az olvasó  politikai kultúrájára is jótékony hatással van, ha ezáltal rálát egy-egy választott vezető motivációira, azoknak a helyzeteknek az összetettségére, amelyben egy-egy döntés megszületett. Külön szerencsés, ha már van egyfajta történelmi távolság a könyvben tárgyalt eseményektől, mert így az olvasó érzelmi érintettsége valószínűleg kevésbé meghatározó, könnyebb semlegesen tekinteni az írott anyagra.

Ez utóbbi szempontból két fontos munka is megjelent a közelmúltban, amelyek a rendszerváltozás körüli évek meghatározó szereplőihez köthetők. Osskó Judit Antall József - Kései memoár c. interjúkötete 2013 őszén, a néhai miniszterelnök halálának 20. évfordulóján látott napvilágot: sok szempontból hiánypótló mű, a korszak iránt érdeklők számára már-már kötelező olvasmány. Antall elődjének, Németh Miklósnak az emlékiratai egy évvel később jelentek meg. Oplatka András újságíró, történész szerkesztőként vett részt a munkában, egyfajta narrátorként ő írta az egyes visszaemlékezések közötti szövegrészeket, amelyekben Németh Miklós kollégái, barátai, korábbi ellenfelei is megszólalnak. A Németh Miklós - Mert ez az ország érdeke című könyv szerkezete így rendhagyóra sikeredett, de ez az olvasmány élvezeti értékéből semmit nem von le.

Németh Miklós a rendszerváltozás előtti utolsó szocialista kormány miniszterelnöke volt, aki 1988 novemberétől 1990 májusáig töltötte be a kormányfői pozíciót. Bár formailag ő is az MSZMP miniszterelnöke volt, de évtizedek után az ő kormánya volt az első, amely - az állampárttól de facto függetlenedve - önálló hatalmi jogkörökkel rendelkezett. Részben ennek köszönhetően olyan intézkedések kötődnek a nevéhez, mint az osztrák határnyitás; az egyesülési és gyülekezési jog megalkotása; a kerekasztal-tárgyalások nyomán megszövegezett új, demokratikus szellemű alkotmány parlamenti elfogadtatása; a Magyarországon titokban tárolt szovjet nukleáris atomtöltetek elszállíttatása; az 1990-es első szabad választások törvényi előkészítése és lebonyolítása - egyszóval az államszocialista rendszerből demokráciába történt békés átmenet biztosítása.

Míg a rendszerváltozás éveiben meghatározó politikusok közül többen 25 éve azon dolgoznak, hogy a saját vélt vagy valós szerepüket fényezzék - addig Németh Miklós bő két évtizedes hallgatása már-már szürreálisnak hatott. És valahogy pont ettől lesz hiteles ez a könyv. Nem a folytonos önigazolás újabb (sokadik és már unalmas) fejezete ez a mű, hanem egyetlen kötetbe összefoglalt, az idő próbáját kiállt döntések számvetése. Nincsenek benne szenzációs leleplezések, inkább csak finom kiszólások: érdekes módon elsősorban a saját politikai közösségének, a baloldal későbbi meghatározó vezetőinek címezve. Az egyetlen komoly "hírértékkel" bíró, új információ az, amikor Németh arra utal a könyvben, hogy 1990 tavaszán - még hivatalban levő miniszterelnökként - olyan információk jutottak a tudomására, miszerint az előző őszi "négyigenes népszavazást" elcsalták. (Ha ez igaz, akkor jó eséllyel a polgárok által közvetlenül választott Pozsgay Imre lett volna az első köztársasági elnök, a végül Parlament által megválasztott Göncz Árpád helyett.)

A kötetben pár helyen azért kilóg a lóláb. Az egyik legnyilvánvalóbb kérdés például az, hogy ha ösztöndíjasként Németh már az 1970-es években több hónapot kint töltött Amerikában, és saját bevallása szerint ekkor szembesült végérvényesen azzal, hogy a szocializmus ezer és ezer hazugságra épül - akkor hogy fért össze ez a felismerés azzal, hogy utána még két és fél évtizedig a rendszer lojális és egyre meghatározóbb szereplője legyen?

Az elmúlt két évben számos politikai interjúkötetet és önéletrajzot olvastam, amelyekről nem született bejegyzés. Nem véletlen, hogy ezzel tértem vissza. Úgy érzem, Németh Miklós számvetése kiemelkedik ezek közül, legalább is a magyar mezőnyből mindenképpen. Segíthet feldolgozni a rendszerváltozás körüli eseményeket, ha úgy tetszik: kicsit rendet tenni a fejekben. Jó stílusban megírt, könnyen befogadható mű. Aki még nem foglalkozott a korszakkal, annak ideális első olvasmány lehet a témában. Mivel azonban ez is csak egyetlen nézőpontból meséli el az eseményeket, később ajánlott más szemszögből is szemügyre venni a korszakot. Például Osskó Judit Antall-könyvével.

Szólj hozzá!

Címkék: közélet történelem szakirodalom helikon kiado

World War Z - Zombiháború

2013.09.27. 16:59 :: eMBé

Filmes szempontból nagy zombi rajongó vagyok. Még ha nem is ismerem kimerítően a műfaj minden alkotását, de a klasszikusokkal és az elmúlt két-három évtized meghatározó filmjeivel azért képben vagyok. A World War Z-ről is először mint filmről hallottam, később tudtam csak meg, hogy Max Brooks könyve szolgáltatta a történet alapját. Sokat lehetett olvasni a filmről már hónapokkal a premier előtt, leginkább a budapesti forgatással kapcsolatos gondok és a rossz, majd átírt forgatókönyv miatt - azt azonban egyik cikk sem felejtette el megemlíteni, hogy a film és a "dokumentumregény" közti kapcsolat elenyésző, mondhatni semmi közük egymáshoz a címen kívül.

Ha az embernek ezt az információt hónapokon keresztül úgy csöpögtetik a tudatába, hogy még nem olvasta a könyvet, akkor egy idő után elfogadja, és megbarátkozik a ténnyel, hogy tulajdonképpen két különböző történetet kap. Utólag visszagondolva, nekem ez volt a szerencsém: bőven volt időm megbarátkozni a gondolattal, és mivel nem olvastam korábban a könyvet, nem voltak előítéleteim a filmmel szemben, nem volt mihez viszonyítanom. Elmentem a moziba, megnéztem a filmet, a 3D-s trancsírozós tömegjelenetek hatására lelkemben kéjes örömmel, arcomon üdvözült mosollyal léptem ki - majd mást se olvastam a neten, mint hogy milyen szar a film. A könyvhöz képest legalábbis biztosan.

Azt nem állítom, hogy ez olaj lett volna a tűzre, de a személyes élményeim és az olvasóközönség általános értékítélete közti szakadéknyi különbség miatt nagyon érdekelt, hogy milyen is a regény. Az Ünnepi Könyvhéten vettem meg, majd pár hétre rá el is olvastam. Utólag azt kell, hogy mondjam: értem a csalódottságot, mert ez egy nagyon-nagyon jó könyv. A filmnek pedig tényleg semmi köze hozzá - de ha elfogadjuk, hogy két teljesen különböző történetről van szó, akkor szerintem a film is megállja önmagában a helyét. Egyrészről azért, mert a korábbi zombifilmekhez képest elképesztően látványosra sikeredett, másrészről pedig azért, mert úgy tudta több ponton újraértelmezni a zombi mítoszt, hogy nem fordította ki azt önmagából - vö. a napfényen csillogó szerelmes tinivámpírok elrettentő esetével. A filmről legyen most ennyi elég.

Hogy miért érdemes elolvasni a könyvet? Szerencsére sok oka van. Ezek közül az első talán a különleges forma: egy olyan "dokumentumregénnyel" van dolgunk, ami a túlélők visszaemlékezései segítségével meséli el utólag a zombiapokalipszist. Az első fejezeteknél ez még szokatlan, de telitalálatnak bizonyult: a rengeteg megszólaltatott szereplő ellenére is kerek egész lett a könyv. A másik erőssége a sok szereplő történetében tetten érhető kreativitás: úgy sikerült egy szinte minden részletre kiterjedő, elképesztően sokszínű sztorit összehozni, hogy az olvasó mégsem veszik el a részletekben. Van itt minden: a mélytengeri tengeralattjárók legénységének tagjai ugyanúgy mesélnek arról, hogy mit éltek át a szárazföldön tomboló zombiinvázió idején, mint a nemzetközi űrállomáson rekedt asztronauták. Külön érdekessége - és sokak kedvence - az a megható fejezet, amelyben a zombik elleni harc kulcsszereplőiről, a kutyákról és jelentőségükről mesél egy volt kutyakiképző tiszt.

A szerző félelmetesen jól kidolgozott, új világpolitikai rend képét festi le az olvasónak: ha most csak annyit írok, hogy a viszonylagos elszigeteltségben élő Kuba pont ennek köszönhetően lett a zombiapokalipszis utáni világ első számú gazdasági nagyhatalma, akkor ez így minimum megmosolyogtató, de Brooks könyvében az a zseniális, hogy ő ezt minden erőlködés nélkül, kőlogikus érvekkel hiteti el az olvasóival. Mai szemmel ugyanígy hihetetlen, de a könyv alternatív világában abszolút valóságosnak tűnő viszonyokat vázol fel a Közel-keleti térséggel kapcsolatban, de a személyes kedvencem az Észak-Koreával foglalkozó fejezet volt: a hideg futkosott a hátamon tőle.

A fent említett tényezőkön túl attól igazán jó a könyv, hogy szinte nincs olyan része, amelyben ne lenne tetten érhető az az alaposság, amellyel a szerző megteremtette az egyes fejezetek hitelességét. Ez a "Totális háború" című részben a legszembetűnőbb, ahol a zombik elleni küzdelem harcászati és stratégiai részét fejtegeti: zseniális, ahogy végigveszi, hogy a korábbi katonai hadviselés formái hogyan és miért mondtak csődöt a zombik ellen; milyen pontokon kellett újragondolni az ellenük folytatott stratégiákat; milyen bonyodalmakkal járt mindez és végül mik jelentették a megoldást. Íróasztal mellett ülve, saját kútfőből nem ír ilyen részletességgel erről egy fikciós műfajban utazó szerző, ennek nagyon alaposan utána kellett járnia.

Bár a zombikra van kihegyezve az egész történet, de úgy érzem, ez nem egy horror regény. A szó klasszikus értelmében legalábbis biztos nem az: nem egy trancsírozós, fröcsögős, kaszabolós agyzsibbasztás, hanem inkább egy morbid intellektuális kaland, amolyan "Játszadozzunk el a gondolattal, hogy mi lenne a világunkkal egy ilyen esetben...". Morbid, de izgalmas. Nagyon-nagyon jó könyv. Bármikor újraolvasnám.

Szólj hozzá!

Címkék: külföldi ponyva max brooks

Budapest, retour

2013.08.05. 23:49 :: eMBé

Az idei Ünnepi Könyvhét szerzeményei közül ez volt az első kötet, amit elolvastam. Több érv is szólt mellette, úgy mint a rövid terjedelme; a szerző személye; de leginkább a könyv témája. Az első nem szorul magyarázatra, a második és a harmadik már inkább.

Nagy Abonyi Árpád ugyanúgy zentai illetőségű, mint én. Nem tudom, kit mennyire motivál az, ha a saját kis szülővárosának kortárs alkotóját olvashatja, de mivel nekem ilyenben még nem volt részem, ezért nagyon is kíváncsian vettem kézbe ezt a bő 150 oldalas regényt. Ráadásul korábban volt alkalmam személyesen is találkozni a szerzővel: a dabasi Polgármesteri Hivatalban dolgoztam még, amikor más zentaiakkal együtt ő is ott adta be a magyar állampolgársági kérelmét. Akkor egy volt a többi ügyfél között, fogalmam sem volt róla, hogy ír. Amikor megláttam az Ünnepi Könyvhét dedikálóinak listáján, és elolvastam a Budapest, retour fülszövegét, biztos voltam benne, hogy megveszem a kötetet.

A könyv egy meglehetősen érzékeny témát jár körül. A '90-es évek első felében játszódik, a délszláv háborúk katonai behívói elől Budapestre menekült jugoszláviai magyarok mindennapjait írja le. Egy fiatal férfi sorsán keresztül, az ő narrációjában követhetjük figyelemmel ennek a hontalanná vált közösségnek az életét. Ez az a pont, ahol az emlékeim és a családom személyes érintettsége miatt nagyon nehéz pusztán a könyvről írni, nem belebonyolódva az akkori történelmi helyzet elemzésébe. Az érvek és ellenérvek sokasága, a helyzet összetettsége miatt azonban ez annyira szétfeszítené ennek a bejegyzésnek a kereteit, hogy inkább visszafogom magam - pedig ha valamilyen célt szolgálhat ez a könyv, akkor az pont ennek a kibeszélése, feldolgozása.

A dilemma, amelyet a regény megjelenít két évtizede képezi heves vita tárgyát a vajdasági magyarok körében: helyes döntés-e ínséges időkben az egyénnek elhagynia a szülőföldjét, hátat fordítva a közösség azon tagjainak, akik a nehezebb sorsot tudatosan vállalva otthon maradtak?

A Budapest, retour-nak nem célja, hogy választ adjon erre a kérdésre - igazából nem is lehet. A könyv inkább az emigrációban élők helyzetét igyekszik árnyalni több-kevesebb sikerrel. Azért fogalmazok így, mert ennek a regénynek önmagában már a léte is hiánypótló és fontos, de maga a téma sokkal többet elbírt volna ennél a 150 oldalnál. Nem akarok persze igazságtalan lenni Nagy Abonyival, hiszen ez még csak a második köteteként jelent meg 2008-ban, de tény, hogy hiányérzetem volt a könyv olvasása közben és utána is. Örültem volna, ha a regényben megjelenített hétköznapok pusztasága és együgyűsége mellett jobban kibontja a szereplők karaktereit, a veszteségélményeiket, a gyökértelenségüket. Kíváncsi lettem volna arra is, hogy a szerző milyen álláspontot képvisel a "Menni vagy maradni?" kérdésében, de a mű az egyes szám első személy ellenére is mindvégig tárgyilagos, leíró próza marad, amin nem szüremlik át a szerző értékítélete.

Ezek persze csak a személyes nyavalyáim: a regény elolvasása után találtam egy olyan fantasztikus kritikát a könyvről, hogy rögtön elszégyelltem magam a fenti okoskodásaim miatt. A Vajdasági Magyar Digitális Adattár oldalán Aaron Blumm néven jegyez valaki egy alapos és kimerítő értékelést, ami százszor jobb annál, mint amit én a legjobb formámban valaha is írnék, úgyhogy ajánlom mindenkinek, akár rögtön ezután.

Ezt a könyvet elsősorban azok olvassák el, akik határon túli magyarként hosszabb ideje élnek Magyarországon, a földijeim különösen. Azoknak sem fog ártani a könyv, akik anyaországiként kíváncsiak egy "másik magyar valóságra": arra hogy mit jelentett alig két évtizede az otthontól kényszerűen elszakadva a fővárosban idegenként, gyökértelenül bolyongani, az ismerős kulturális közegben is ismeretlenül és idegenül. Tanulságos lesz.

Szólj hozzá!

Címkék: magyar kortárs szépirodalom

Az üvegbura

2013.07.29. 18:09 :: eMBé

Májusban - szinte a semmiből - egyik hölgy ismerősöm meglepett Sylvia Plath Az üvegbura c. regényével. Fenn volt a molyos kívánságlistámon a könyv, amolyan "egyszer majd jó lenne sort keríteni rá" jelleggel, de miután megkaptam, ajándékkötetként nem szerettem volna sokat várni vele. A szerző úgy került a látóterembe, hogy hónapokkal ezelőtt olvastam egy összegzést, amelyben azon húsz nő közé sorolták, akik alapvető hatással voltak a világirodalomra. A dolgot az tette igazán érdekessé, hogy Sylvia Plath-nek ez volt az egyetlen prózai műve, ugyanis a kötet megjelenése után - 31 évesen - öngyilkos lett.

A regény tulajdonképpen a szerző saját lelki mélyrepülésének irodalmi kivetülése. Egy 19 éves vidéki lányról szól, aki kap egy New York-i ösztöndíjat, egy hónapig a nagyvárosi elit köreiben mozoghat, de amíg ez másoknak maga a valóra vált álom, addig ő valamiért mégsem érzi jól magát. Először csak feszélyezi a közeg, aztán elhidegül az ott megismert barátnőitől, végül elviselhetetlenül megundorodik mindentől, amit New York jelent, és hazamenekül. Lényegében ekkor tör a felszínre az addig palástolt depressziója, amit csak súlyosbít az anyja tehetetlensége, és a flegma pszichiátere kísérletezései.

Több értékelésben olvastam, hogy ez a könyv a depresszió megjelenítésének egyik irodalmi csúcsteljesítménye. Az, hogy ki milyennek találja a könyvet, nyilván a befogadótól is függ, tehát erősen szubjektív, de igazság szerint ezt figyelembe véve sem osztom a fenti véleményeket. Az üvegbura jó könyv, de az olvasása közben mindvégig csak egy érzés fogalmazódott meg bennem: ez pedig a lelki értelemben vett totális üresség. Ezt - vagy fogalmazhatok úgy is, hogy a lelki tompaságot - éreztem egyre inkább kiteljesedni a regényben, Sylvia Plath ebből a szempontból nagyon jól építette föl a történetet. Viszont számomra ezzel együtt sem volt igazán nyomasztó.

Ennek egyszemélyi felelőse pedig nem más, mint Franz Kafka. Még egyetemistaként olvastam a regényeit, az Amerikáról írtam is itt a blogon. Kafka nehéz szerző, de a kétségbeesést, a depressziót és a kilátástalanságot olyan mélységgel tudja ábrázolni a műveiben, hogy az valami egészen elképesztő. Ebben a témában ő az etalon, és bár tudom jól, hogy több szempontból sem szerencsés összehasonlítani Plath-tel, valahogy mégis ő volt a viszonyításai alap, amikor Az üvegburát olvastam. Már pedig Kafkához képest ez a regény nem egy "hard core" mű. Önmagában természetesen nem rossz könyv, egyszerűen csak van más, ami ebben a témában nagyobbat üt.

Az emberi lélek igazán mély bugyrainak megjelenítése - művészeti ágtól függetlenül - összetett és elképesztően nehéz feladat, de így is rengeteg kitűnő alkotás született már. A közelmúltból filmek terén nagy hirtelen a testi-lelki leépülést megjelenítő Marion Cotillard-féle Piaf, vagy a skizofréniát bemutató Fekete hattyú jut eszembe, de a pop-rock előadók némelyike is jó érzékkel nyúlt a témához, lásd a fenti videókat. Talán pont az irodalom eszköztára a legszélesebb ebben a tekintetben, de ez messze nem garancia arra, hogy igazán átütő mű szülessen egy-egy próbálkozásból. Ha elvonatkoztatok Sylvia Plath személyes sorsától, akkor ilyennek érzem Az üvegburát is: jó kortárs regény, de számomra nem volt egy katartikus mű. Ezt persze senki ne vegye készpénznek, hiszen a különböző kritikákat olvasva úgy tűnt, sokaknál nagyon kiverte a biztosítékot. Mint írtam: általában is, de egy ilyen témában különösen sokat számít a befogadó személye; hogy kinek milyen élettapasztalata, vagy olvasmányélménye van korábbról. Így zárásként azt a párszor már elsütött, viszonylag kockázatmentes tanácsot tudom adni, hogy akit érdekel, olvassa el a könyvet, mert így lehet a legmegalapozottabban önálló véleménye róla. Hajrá!

Szólj hozzá!

Címkék: külföldi szépirodalom sylvia plath europa kiado

Tündérfalva

2013.07.24. 00:37 :: eMBé

Czakó Gábor regényének befejezése és jelen sorok írása közt másfél hónap telt el úgy, hogy azóta már a negyedik könyvemet olvasom, ráadásul munka- és lakóhelyváltással tarkított időszak áll mögöttem. Magyarán úgy kell utólag érdemi értékelést írnom a kötetről, hogy az igen csak eseménydús és ingergazdag hetek miatt már megkoptak a könyvvel kapcsolatos emlékeim.

Még az idei Ünnepi Könyvhét előtt el akartam olvasni a Tündérfalvát, mert mindenképpen szerettem volna újra dedikáltatni a szerzővel - sikerült is -, de a pofán leszakadt volna, ha úgy kellett volna Czakó elé állnom, hogy a tavalyi találkozásunk óta eltelt egy évben nem jutott időm egy könyvére sem. Szóval összekaptam magam, és elkezdtem ezt - az öndefiníciója szerint - regénykertet. Ahogy a fülszöveg fogalmaz: "A műfaj a szerző találmánya. A regénykert olyasféle szerkezetű mű, mint egy családi ház. A lakóépület maga a regény, a körülötte fekvő virágoskert, a kutyaól, a lugas, a góré, a garázs, a nyári konyha, a veteményes és a többiek novellák, amelyek összefüggnek valamennyire a regénnyel, hiszen a házhoz tartoznak, de a szó legszorosabb értelmében nem részei."

Mindez azért fontos, mert a regény fő történetét kiegészítő kisebb elbeszélések között volt egy téma, ami többször visszatért a könyvben, és igazából ez fogott meg leginkább, nem a fő szál. Tündérfalva egyik közterén állt ugyanis egy elhanyagolt régi szobor Boldog Salamon Árpád-házi magyar királyról: ennek kapcsán két-három novella is foglalkozik ezzel a különös sorsú királlyal. Czakó Gábor annyira jól ábrázolja az ő személyét, a világi hatalomtól megfosztott, és száműzetésében a hit felé forduló, korábbi rossz döntései miatt gyötrődő egykori uralkodót, hogy szabályosan elszégyelltem magam amiatt, hogy szinte semmit sem tudtam róla korábban. Mint kiderült, a szerző 2011-ben egy teljes regényt szentelt Salamon király történetének Aranykapu címmel - amit nem mellesleg Nemeskürty István a legjobb magyar történelmi regények egyikeként értékelt -, így kézenfekvő volt, hogy ezt vegyem meg most az Ünnepi Könyvhéten.

A Tündérfalva, mint történet egyébként jó érzékkel egyensúlyoz a valóság és a képzelet birodalma között: adott egy kis közösség, amelynek életében jelen vannak a bennünket körülvevő világ megszokott elemei, a velünk élő múlt olykor kényelmetlen öröksége, de ugyanolyan természetességgel jönnek-mennek a tündérek is - vagy éppen az Időárus -, akik a maguk módján próbálják egyengetni a falu életét. Mindez Czakó Gábor könnyed iróniát sem nélkülöző kifinomult stílusában egész érdekes élmény volt az eddigi olvasmányaimhoz képest.

Azoknak mindenképpen ajánlom ezt a könyvet, akik érdeklődnek a kortárs magyar szépirodalom iránt, és már sokat olvastak azoktól a szerzőktől, akiket a mainstream évek óta ebbe a kategóriába sorol. Bár minden tiszteletem az alábbi uraké, de azért jó tudni, hogy Esterházy, Nádas, Spíró, Moldova, Parti Nagy vagy Vámos mellett van más is, akinek évtizedes munkássága nyomán értékes művek születtek. Ettől a magyar irodalom csak gazdagabb lett, rajtunk, olvasókon is múlik, hogy felfedezzük-e magunknak.

Szólj hozzá!

Címkék: magyar szépirodalom czakó gábor