A szerzőről

Sajnos vagy szerencsére, de én még szoktam olvasni. Írok is olykor ezt-azt. Hogy pontosan mit, az az alábbiakból kiderül.

Most olvasom...

Kulcsszavak

ady endre (1) agatha christie (1) agave (3) alexandra kiado (4) arthur golden (1) bulgakov (2) cormac mccarthy (1) csernus (2) csoóri sándor (1) czakó gábor (1) daniel defoe (1) david e. hoffman (1) dino buzatti (1) douglas adams (1) dr ambrus péter (1) egyéb (14) erich maria remarque (1) eric berne (1) europa kiado (26) ezoterika (2) fantasy (16) ferber katalin (1) gardonyi geza (3) george orwell (1) gesta kiadó (1) harriet beecher stowe (1) helikon kiado (7) horn gyula (1) hugh laurie (1) huntington (1) hvg kiadó (1) ifjúsági (1) ismeretterjesztő (5) j. d. salinger (1) j. k. rowling (7) jaffa kiadó (4) james redfield (1) játék (1) joel bakan (1) john le carré (1) john perkins (1) jókai (1) joseph heller (1) kafka (1) kepes andrás (1) kondor vilmos (1) kortárs (1) közélet (5) kráter kiadó (1) krimi (10) krúdy gyula (1) külföldi (66) lőrincz l lászló (1) l harmattan (1) magveto kiado (3) magyar (43) márai (6) márquez (2) max brooks (1) méhes györgy (1) mikszáth (3) milan kundera (1) mora kiado (1) móricz (1) neil gaiman (1) nemeth laszlo (1) nick cave (1) olajos péter (1) orban viktor (1) ottlik geza (1) paulo coelho (4) ponyva (18) pszichológia (6) rachel carson (1) rejtő jenő (2) rhonda byrne (1) robert b cialdini (1) robert merle (2) robin cook (3) rodney stone (1) romsics ignác (1) sólyom lászló (1) sorozat (25) stephen king (14) sylvia plath (1) szakirodalom (16) szalai vivien (1) századvég kiadó (1) szépirodalom (48) szerb antal (1) tari annamária (2) tolsztoj (1) történelem (5) ulpius ház (2) umberto eco (1) vámos miklós (1) wass albert (1) webes link (1) Címkefelhő

könyvespolc RSS

Hatás - A befolyásolás pszichológiája

2013.06.11. 11:28 :: eMBé

Hosszú évek óta gondot jelent, hogy sokkal több érdekes könyv kerül a látóterembe, mint amennyit ténylegesen el tudok olvasni, így a könyves kívánság- és várólistám egyre csak gyarapodik. Ezt a helyzetet időnként súlyosbítja az, amikor hirtelen jött ötlettől vezérelve, előre be nem tervezett olvasmányoknak esek neki. Ilyen "hirtelen felindulásból elkövetett olvasás áldozata" lett Robert B. Cialdini Hatás - A befolyásolás pszichológiája c. könyve is. A közelmúltban bukkantam rá ismerősöm kötetei közt, és a sokat sejtető cím csábításának engedve (a témáját illetően ennek azért megvan a maga diszkrét bája) kölcsönkértem tőle.

A szerző szociálpszichológus, az egyéni és társadalmi befolyásolási mechanizmusokról írott, alapvetően nagyközönségnek szóló munkája az elmúlt években világszerte bestseller lett. Hét átfogó fejezetben fejti ki azokat a praktikákat, amelyek segítségével (egyenként vagy összehangolva) hatással lehetünk környezetünkre. Vagy éppen amelyekkel mások akarnak befolyásolni bennünket.

Nem egyszerű a helyzet, mert annak ellenére nem vagyok elragadtatva ettől a könyvtől, hogy a nettó kritikai szempontokat figyelembe véve tulajdonképpen minden a helyén és a megfelelő arányban van benne. Azt adja, amit a fülszövegben és az előszóban ígér; az alapos szerkesztői munkát dicséri, hogy jól strukturált fejezetei vannak; szakirodalmi hivatkozásokkal sűrűn ellátott alapos mű; miközben a laikus olvasó számára is közérthető szövege van, amelyet gyakran egészít ki egy-egy humoros magyarázó ábra.

Két, alapvetően személyes oka van annak, amiért mégsem nyerte el a tetszésemet. Egyrészről abban bíztam, hogy lesz szó benne a szűkebb szakterületemről, a közélet világáról: a politikai marketingről, a választók befolyásolásának technikáiról, szavazatszerző és közvéleményt formáló mechanizmusokról. Mindennek nyoma sem volt a könyvben. Egyedül Obama kapcsán írt fél oldalt a sztárok politikai szerepvállalásáról kampányok idején, de hát ez édes kevés a téma könyvtárnyi szakirodalmához képest.

Másrészről - bocsánat a szerénytelenségért - túl sok újdonságot számomra nem tartalmazott a könyv. Mint mindenkinek, nekem is vannak bizonyos korlátaim, és ha a mozgásteremet egy-egy aktuális élethelyzetben bővíteni akarom, akkor hatnom kell a körülöttem levő emberekre. Ahhoz hogy érvényesítsem az érdekeimet, nincs mese, szintén befolyást kell gyakorolnom a környezetemre. Az egy más kérdés, hogy ennek a technikáit a legtöbbször ösztönösen, és nem tudatosan alkalmazom, de többé-kevésbé nap mint nap élek vele az emberi kapcsolataimban. (Erről a jelenségről bővebben Eric Berne írt szintén világhírűvé vált pszichológiai könyvében, az Emberi játszmákban.) A Hatás jól összegzi és rendszerezi ezeket a technikákat, de túl sok újdonsággal igazából nem szolgál.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy másoknak ne lehetne érdekes. Több olyan hasznos információ van ugyanis benne, amely rávilágít azokra a kereskedelmi, értékesítési praktikákra, amelyekkel ügyfélként csőbe húzhatnak bennünket, így nem árt tisztában lenni ezekkel mielőtt betérünk mondjuk egy autókereskedésbe. Jó könyv ez, bár tartok tőle, hogy pusztán az elolvasása nem sok ember életében hoz gyökeres változás: a befolyásolási technikák tudatos használata - vagy ezek elhárítása - következetes és sok-sok gyakorlást igényel ahhoz, hogy érdemi eredményei legyenek. Ez esetben az elmélet ismerete sajnos kevés.

Szólj hozzá!

Címkék: külföldi ismeretterjesztő pszichológia hvg kiadó robert b cialdini

Ünnepi Könyvhét 2013

2013.06.09. 22:24 :: eMBé

Több szempontból is nagyon más volt az idei könyvhét, mint az egy évvel ezelőtti, vagy legalábbis nagyon másképp éltem meg. Ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy félig üres vagy félig tele volt-e a pohár, akkor persze mindenképpen az utóbbi.

Amikor hetekkel ezelőtt kiderült, hogy kik és mikor dedikálnak, nyilvánvalóvá vált, hogy a tavalyival ellentétben idén kétnapos budapesti tartózkodást kell beterveznem magamnak, mivel szombaton és vasárnap is voltak olyan szerzők, akik könyvére, aláírására már hosszú-hosszú évek óta nagyon fájt a fogam. Számomra ez adta az idei könyvhét különlegességét is: több olyan szerzővel is lehetőségem nyílt (volna) találkozni, akik munkássága az elmúlt években ilyen-olyan szempontból, de alapvetően határozta meg a világról alkotott képemet. Szóval a várakozásaim meglehetősen nagyok voltak. Talán túlságosan is.

P1070225_1.jpg

Könyvheti forgatag

Nem tudom, hogy a Vörösmarty térre kilátogatók közül ki hogyan élte meg ezt, de bennem mindvégig motoszkált egyfajta kellemetlen érzés amiatt, hogy míg a Duna felső szakaszán napok óta sok ezren ember feletti erővel dolgoznak, addig mi semmitől sem zavartatva a pesti belvárosban járkálunk körbe-körbe az legkülönbözőbb kiadók standjai között. Nyilván az Ünnepi Könyvhét rendezvénye és a Duna áradása közt bajos lenne összefüggést keresni, de bennem akkor is rossz érzéseket keltett, hogy míg az ország egyik pontján folyamatos készültség van a baj elkerülése érdekében, addig mi - ebből különösebben semmit nem érzékelve - ilyesfajta úri passzióknak hódolunk. Szóval nálam ez alapból aláásta kicsit a könyvhét igazi ünnepélyes jellegét.

A másik rizikófaktor a rossz időjárás volt, ami szombaton végül be is teljesedett. Délután fél három körül érkeztünk meg Tildával a központi helyszínre. Először bejártuk a teljes Vörösmarty teret, feltérképezve, hogy melyik kiadó hol található, aztán leragadtunk egy idegen nyelvű kiadványokat értékesítő standnál, ahol ő rendesen be is vásárolt. Fél négy körül megkaptuk az első, még kisebb zuhét, amit én a Vajdasági Magyar Könyvkiadók árnyékolója alatt vészeltem át, ő pedig a másik idegen nyelvű könyveket áruló standnál. Negyed óra után elvonultak az esőfelhők, mi pedig az Osiris Kiadó felé vettük az irányt. Az egyetemi éveim alatt sokszor használtam Romsics Ignác egy-egy kötetét, kettőt korábban meg is vettem, ezeket vittem el most dedikáltatni. Azt hiszem, én voltam az első, aki aláírást kért tőle aznap. Többek szerint - magamat is beleértve - ő a jelenkori magyar történelemtudomány egyik legobjektívebb, szakmailag legalaposabb és legtöbbet hivatkozott történésze, így nagy élmény volt találkozni vele, és büszke vagyok rá, hogy két névre szóló dedikált könyvem is van most már tőle.

P1070227.jpg

Tilda az idegen nyelvű könyvek közt

A kiadó vezetője, Gyurgyák János is ott kellett volna, hogy legyen, vele is szerettem volna könyvet dedikáltatni, de késett, így addig átmentünk Czakó Gáborhoz. A tavalyi könyvhét után nagyon jó emlékeim maradtak róla, ráadásul az egyik könyvét pont aznap délelőtt fejeztem be - hamarosan jön az értékelés róla -, így ő mindenképpen tervbe volt véve. Az Aranykapu c. történelmi regényét vettem meg, de amikor dedikáltatni akartam vele, odaült hozzá egy... Hm... Lelkes, igen sokat beszélő idősebb hölgy, és több percnyi várakozás után a kiadó egyik munkatársa mondta, hogy vigyem oda nyugodtan a könyvet, mert a hölggyel "ez hosszú lesz". Odavittem, aláírta, de a nőt nem lehetett levakarni, így - bár szerettem volna - én nem tudtam beszélni vele. Eléggé steril volt ez a találkozás, a tavalyi után nagyon nem ilyennek képzeltem.

Tilda ezt követően hazament, én pedig Nagy Abonyi Árpáddal dedikáltattam a Budapest, retour c. 2009-es könyvét. Őt előbb ismertem személyesen, mint hogy tudtam volna egyáltalán, hogy könyveket ír. Elég nagy volt hát a meglepetés, amikor a dedikálások listáját böngészve megláttam a nevét, de pont a korábbi személyes találkozás kapcsán gondoltam arra, hogy tőle is kérek aláírást - pláne, amikor megláttam a fenti könyv témáját.

Amikor ismét megpróbálkoztam volna Gyurgyák Jánossal, leszakadt az ég, de brutálisan. Háromnegyed órán keresztül megállás nélkül ömlött a víz, egy-egy keményebb széllökés a dedikáláshoz előkészített asztalokat, hozzájuk tartozó napernyőket szedett szét. Egy-egy tíz perces nyári zivatar benne van a pakliban, de ez egyáltalán nem volt buli. Öt óra előtt láttam Gyurgyákot keresztülsietni a téren, szóval befejezte a dedikálást, róla sajnos lecsúsztam. Nem ez volt az első csalódás aznap, de erről egy kicsit később.

Vámos Miklós öt órakor kezdett el dedikálni az Európánál, és a szemelkélő eső ellenére meglehetősen tisztes sor alakult ki rá várva, beálltam hát én is aláíratni az Utazások Erotikában c. könyvét. Amikor sorra kerültem, egyből feltűnt, hogy ugyanazzal a zöld tintájú töltőtollal írt alá, mint amit tavaly használt a Szitakötő könyvbemutatóján. Akkor azt hittem, hogy a könyv külleméhez választotta a zöld tintát, ezt most szóvá is tettem neki. Azt mondta, mindig ezzel ír alá, mert hogy Kosztolányi mondta valahol, hogy lilában álmodja az álmait, de zöld tintával ír. Így ő, azaz Vámos, Kosztolányi emlékére használja a zöld töltőtollat. Mi a tiszteletteljes kreativitás, ha nem ez? Zseniális ez a pasas!

Vasárnapra három dedikálás volt betervezve, de csak egy jött össze. Anyumnak megvettem tavaly születésnapjára Nyáry Krisztián Így szerettek ők c. kötetét, és 11-kor elsőként jelentem meg a szerzőnél aláíratni. Itt jegyzem meg: Nyáry-nak elképesztően szép kézírása van! Egyszerűen gyönyörű! Eléggé meglepett egyébként, hogy ahhoz képest, hogy tavaly vitték a könyvét, mint a cukrot, most meglepően magányosan üldögélt a kiadója standja előtt.

És akkor végül a fájdalmasabb, szomorúbb részről: szó szerint tíz éve már, hogy próbáltam megszerezni Bayer Zsolt Tündértemető c. novellás kötetét, de sehol nem találtam meg: se könyves boltban, se kiadónál, se antikváriumban, se webáruházban, se a Rukkolán. A Molyon pár hónapja meghirdettek eladásra egy saját példányt, rögtön lecsaptam rá - aztán az átvétel előtt kiderült, hogy eltűnt a könyv, így nem tudom átvenni. Ezek után, amikor megláttam, hogy Bayer dedikálni fog, mert újból kiadja a Kairosz a könyvet, el sem hittem. Maradat lehetett volna fogatni velem. Ehhez képest, amikor megérkeztem szombaton a Vörösmarty térre, közölték velem a kiadó standjánál, hogy a vasárnapra betervezett dedikálás elmarad, helyette előző nap, pénteken dedikált már. WTF?! Megvettem végül a könyvet - ami az elmúlt 10 év tükrében hatalmas öröm kellene, hogy legyen -, de így dedikálás híján valahogy nem volt az igazi.

P1070250_2.jpg
Friss szerzemények, és korábban vásárolt, most dedikált könyvek

Az igazi nagyágyú Jókai Anna lett volna számomra ezen a könyvhéten, de mivel ő csak délután négykor érkezett, nekem pedig Nyáry Krisztián után nem volt kedvem öt teljes órán keresztül lófrálni Budapest belvárosában, így feladtam, és eljöttem Dabasra. Nagyon-nagyon sajnálom, hogy így alakult, mert Jókai Anna egy élő legenda, és fogalmam sincs, mikor lesz legközelebb olyan nyilvános szereplése, ahol dedikáltathatnék vele - de egyszerűen fáradt voltam, sok könyv volt nálam, nem akartam már cipekedni. Remélem, nem kell később megbánnom ezt.

Sajnálom, hogy érdemben nem igazán találkoztam molyokkal. Futólag láttam Wee-t, szombaton a KKK standjánál megvettem a World War Z-t PatyiMoly-tól, és dedikálásra jövet-menet kisebb-nagyobb csoportokban láttam Moly-kitűzős embereket, de hol elfoglaltság, hol pedig az időjárás miatt ebben sajnos ki is fulladt a dolog.

Könyvekkel jócskán gazdagodtam, dedikálásokkal - és így személyes élményekkel - a korábban tervezettekhez képest nem annyira. Mindenesetre igyekszem ezt is megbecsülni, örülök, hogy idén is ott tudtam lenni a Vörösmarty téren.

Szólj hozzá!

Címkék: egyéb

Elveszett utak

2013.05.05. 18:54 :: eMBé

Minden társadalomban vannak olyan kortárs alkotók, akikről - életkorukra, munkásságukra való tekintettel - csak a tisztelet hangján illik szólni. Teljesen mindegy, hogy a művészetek vagy a tudományok melyik ágát képviselik, és lényegében az is, hogy aktívak-e még vagy már nem. Könnyen lehet, hogy az aktuális munkáik már nem érik el azt a színvonalat, amit a közönség vagy a kritikusok hada megkívánna tőlük, de ők akkor is azok a személyek, akik életútja és -pályája előtt fejet kell hajtani - vagy legalább hálásnak lenni azért, hogy még köztünk vannak.

Irodalmi szempontból abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy több ilyen írónk, költőnk is van. Amíg a közelmúltig ezt a szerepet például Faludy György vagy Méhes György töltötte be, addig ma talán Kertész Imre és Csoóri Sándor vezetik ezt az előkelő listát, nálam legalábbis biztosan. Kertésztől pár kötetét leszámítva szinte mindent elolvastam a Nobel-díj odaítélése utáni években, de valahogy úgy hozta az élet, hogy Csoóri Sándorhoz csak most volt szerencsém. Ráadásul először személyesen, hiszen a tavalyi Ünnepi Könyvhéten sikerült dedikáltatnom vele az Elveszett utak c. esszégyűjteményét, amit most tudtam elolvasni.

Csoóri2.jpgCsoóri Sándor dedikál a 83. Ünnepi Könyvhéten 2012. június 9-én (Fotó: eMBé)

A könyv 2003-ban jelent meg, és döntő részben az azt megelőző évek közéleti-társadalmi jelenségeire reflektál. Csoóri Sándor a XX. századi népi-urbánus értelmezés alapján talán az utolsó népi írók egyike, mai szóhasználattal én inkább konzervatív gondolkodóként jellemezném. Mindezt azért emelem ki, mert a kötet esszéiben több helyen megjelennek a 2002-es országgyűlési választások kapcsán megfogalmazott reményei, pozitív várakozásai - majd ezekhez képest a baloldali kormányalakítás miatti csalódottság, és Medgyessy Péter D-209-es ügynökbotránya is. Ez így elsőre talán túl földhözragadtnak tűnik, de hadd nyugtassak meg mindenkit: nem napi pártérdekeket szolgáló politikai publicisztikagyűjteményről van szó, sokkal inkább egy magasabb látószögből vizsgálódó, nagyobb összefüggéseket kereső, sokat megélt idős ember elmélkedéseiről. Tanulságos szépirodalmi lenyomata ez az ezredforduló konzervatív-jobboldali gondolkodásának, és izgalmas összehasonlítási alapja annak, hogy az akkori állapotokhoz képest az elmúlt bő tíz év eseményeinek hatására hogyan és hova tolódtak el a hangsúlyok ennek a közösségnek valóságértelmezésében.

A kötet esszéinek másik meghatározó csoportja a "nagy elődök" emlékének ápolása. Ez volt az a rész, amire egyáltalán nem számítottam a fülszöveg alapján, de kétség kívül kellemes meglepetésként ért. Csoóri hol csak egy-egy idézet, hol viszont egy aprólékos részletességgel kidolgozott teljes fejezet erejéig ír Németh Lászlóról és Illyés Gyuláról. A személyükről, a XX. századi irodalomban, közéletben és általában szellemi életben betöltött megkerülhetetlen szerepükről, és arról, hogy szerinte a jelenkor mennyire nem az őket megillető helyen kezeli a két írót. Ezek közt vannak személyes találkozásokból eredő anekdoták, és irodalomtörténeti alapossággal levezetett tudományos elemezések is. Ha - hozzám hasonlóan - valaki eddig még nem olvasott volna Németh Lászlót vagy Illyés Gyulát, az ezek hatására ezután biztos felveszi őket a közeljövőben esedékes olvasmányai közé.

Mindent összevetve az Elveszett utak egy remek kortárs esszégyűjtemény, még ha tíz év távlatából és közéleti tapasztalataival a hátunk mögött néhány megállapítása, aggodalma utólag furcsának is tűnik. A társadalmi témák iránt kevésbé fogékony olvasók is nyugodtan a kezükbe vehetik a könyvet, de legyenek tisztában azzal, hogy egy vállaltan konzervatív értékrendű író művét tartják a kezükben, így ezt szem előtt tartva olvassák az esszéket. Az éppen aktuális közéleti eseményekre való reflektálás nem a modern kori politikai rendszerek által megfertőzött irodalmi vadhajtás: az ókori görögöktől kezdve Machiavellin vagy Jókai Móron keresztül egészen Gabriel García Márqez-ig vagy Harold Pinterig tele van az irodalom politikai hitvallásokkal - és ezzel az ég világon semmi gond nincs. Részint Csoóri Sándor kötete is ebbe a sorba tartozik. Méghozzá a kifejezetten minőségibb művek közé.

Szólj hozzá!

Címkék: magyar közélet szépirodalom csoóri sándor nap kiado

Hamis gyönyör

2013.04.23. 11:30 :: eMBé

Nem szeretnék túl sok időt pazarolni ennek a kötetnek az értékelésére. Igazából borítótól borítóig úgy volt botrányosan szar az egész, ahogy csak egy igénytelenül megírt, de remek marketing érzékkel agyonreklámozott tömegkönyv lehet. Ez sajnos már az a szint, aminél nem érdemes stílusról, alapkonfliktusról, történetvezetésről, pláne nem karakterekről írni, mert egyszerűen ezer sebből vérzik; ráadásul van egy olyan érzésem, hogy a szerző rajongói az ilyen magasröptű és kifinomult irodalmi szempontokra pont nagy ívben tennének.

A Hamis gyönyör 2010-ben tulajdonképpen egyfajta magyar előfutára volt a - tanult jó barátom által egyszerűen csak baszós könyveknek titulált - jelenleg épp aranykorukat élő erotikus irodalmi műveknek. Az újságíróként dolgozó szerző, Szalai Vivien - hogy, hogy nem - egy pesti klubban összefutott a felső tízezer szexuális igényeit kiszolgáló luxuskurvával, aki második találkozásuk után felfedte neki saját élettörténetét, és a magyar csilliárdosok mindenféle aberrált szokásait. Kereskedelmi szempontból alapfelállásnak ez sem rossz, de a regényes formában megírt történet nem kis sikerét az olyan varázsmottók biztosították be, mint az "igaz történet alapján", az "egy luxusprostituált vallomásai" vagy a "tabuk nélkül".

Mindez egy jó kis szaftos sztorit ígér az olvasónak, aki lelkében rőzse-dalokkal csengeti ki 2.700 mulandó magyar forintját az alig 220 oldalas könyvért, hogy aztán egy délután alatt rájöjjön - már ha felfogja -, hogy nem kicsit baszták át. Ha attól a nem mellékes szemponttól most jóindulatúan eltekintünk, hogy a történet írástechnikailag egyszerűen pocsékul lett megírva, még mindig ott van több dolog, ami erősen hiteltelenné teszi a könyvet. Mindenekelőtt az, hogy igazából semmi olyat nem tartalmaz a történet, amit egy bulvárlapokból információkat gyűjtő, közepesen kreatív képzelőerővel megáldott szerző egy íróasztal mellett ne tudna kitalálni. Másfelől tabuk nélküliséget ígér, de elképesztően érződik minden egyes bekezdésen, hogy a kiadónál kínosan ügyeltek a szélesebb olvasóközönséget megcélzó fogyaszthatóságra: durva részek nem nagyon voltak benne, inkább csak sokat sejtető virágnyelven megfogalmazott erotika, egy-egy időnként beszúrt keményebb jelzővel. Hitelességi deficit az is, hogy ha én magamat szakmailag valamire is tartó újságíró lennék, és belefutnék egy ilyen sztoriba, akkor abból elsősorban a saját profilomhoz inkább illő veretes tényfeltáró riportkönyvet írnék, nem a fővárosi metrók reklámfelületeit beborító tingli-tangli soft-pornót.

Szalai Viviennek úgy tűnik, nem voltak ilyen aggályai, mert a könyv eladási statisztikáit látva, rögtön megírta a folytatást is Drága kéj címen. Csak remélni merem, hogy az valamivel jobban sikerült, mert hogy ezek után a kezembe nem veszem, még ha egy délutános olvasmány is, az biztos. Egyetlen előnye a Hamis gyönyörnek, hogy a normális olvasó olyan mélységekig süllyed vele, hogy utána kétségbeesetten kap le a polcról valami minőségi szépirodalmat, hogy ellensúlyozza mindazt az igénytelenséget, amit ebbe 220 oldalba sikerült belepréselni.

Szólj hozzá!

Címkék: magyar ponyva szalai vivien

Néma tavasz

2013.04.09. 20:30 :: eMBé

Évekkel ezelőtt volt az egyetemen egy Ökopolitika c. kurzusom, ott hallottam először erről a könyvről. Ha a Néma tavasz egy lett volna a többi ajánlott szakirodalmi munka között, jó eséllyel nem marad meg az emlékezetemben, hiszen egy 1962-ben íródott környezeti-biológiai témájú műről van szó, ami így önmagában nem sok embert hoz lázba, köztük engem sem. A dolog akkor vált érdekessé - és ez a fülszövegből és az előszóból is kiderül -, amikor az oktató a könyv hatásáról, utóéletéről kezdett el beszélni - de ne szaladjunk ennyire előre.

Az 1940-es években a második világháború fegyverkezési versenye nem csak az atombomba kifejlesztésére irányult, hanem egy addig jóformán soha nem használt fegyvernem tökéletesítésére is: a mérges gázokra, a vegyi hadviselésre. Jelentős összegeket fordítottak - főleg az Egyesült Államokban - a minél hatékonyabb ideggázok kifejlesztésére, ami gyakorlatilag sikerült is, csak hogy idő közben véget ért a világháború. A vegyszergyártók nem keveset fektettek bele a kutatásokba, ami viszont így kidobott pénznek tűnt. Ekkor jött a nagy ötlet: mi lenne, ha ezeket a vegyszereket csökkentett koncentrációtartalom mellett a mezőgazdasági permetezésben, rovarirtóként használnák fel? Sok százmilliós üzletágról lévén szó, a lobbi és a propaganda beindult, a hatóságok pedig végül zöld jelzést adtak (érdekes, ahogy a technikák változtak az elmúlt bő fél évszázadban, de az alapvető mechanizmusok ugyanazok maradtak Amerikában).

A bajok már korán, az '50-es évek elején jelentkeztek: a kártevő rovarokon túl a pontatlan koncentrációtartalom miatt a lepermetezett területek állatvilága is drasztikusan csökkent, egyes populációk teljesen kihaltak a korábbi természetes élőhelyükről. A helyi farmerek és természetvédők persze felemelték a hangjukat, de nem sokat tehettek a tőkeerős nagyvállalatokkal szemben, hiszen azok sikeresen elhitették a közvéleménnyel, hogy csak elszigetelt esetekről van szó. A vegyszereket az évek során finomították, de valami továbbra sem stimmelt: egy-egy szúnyogirtó permetezés után volt, hogy egész megyék madárvilága pusztult ki: innen a kötet címe is, a madárcsicsergés nélküli néma tavasz.

A szerző, Rachel Carson alapvetően tengerbiológus volt, de annyira bosszantották a természeti környezetben okozott súlyos károk, hogy elkezdte kutatni a témát, és az 1950-es évtized már meglevő tapasztalataival  esettanulmányok sokaságát gyűjtötte össze - végül pedig a nyilvánossághoz fordult. Sikere abban rejlett, hogy kollégáitól eltérően, a szélesebb közvélemény számára is érthetően fogalmazta meg hetente publikált újságcikkeit. Írásaiban következetesen harcolt egy bizonyos súlyosan mérgező vegyszer, a DDT és vegyületszármazékainak betiltásáért. Esettanulmányaiban drámai hangon, néhol szépirodalmi igényességgel írta meg a DDT katasztrofális hatásait. Az összefüggések gyorsan egyértelművé váltak az egyre szélesedő olvasótáborában: a permetezés után a vegyület a talajba került, onnan először a földben élő bogarak, giliszták szervezetébe, amiket ha megettek a madarak vagy rögtön kipusztulnak, vagy terméketlenné válnak. De a láncolat itt nem ért véget: a földbe került mérget ugyanis az eső, a talajvíz a folyók élővilágához is eljuttatta, így az az ottani halállományra is végzetes hatással volt, de megbetegítette vagy sterilizálta a folyó egyéb élővilágát is. A kérdés, amit Rachel Carson sorai között folyamatosan sugallt az olvasóinak az volt, hogy ha az érzékenyebb állatvilágra ilyen radikális hatással van a DDT, akkor az emberre hosszú távon milyen jövő vár? Mert hogy a permetezett területeken élő lakosok szervezetében ugyanúgy kimutatták a vegyületeket...

Egyébként is zajos visszhangot kiváltó újságcikkeit végül 1962-ben szerkesztette könyvvé: a Néma tavasznak elementáris erejű nemzetközi hatása lett. A kötet megjelenésének alapvető szerepe volt a környezetvédő civilszervezetek és az állami környezetvédelmi felügyeletek létrejöttében, a '60-as évek zöld mozgalmainak, majd az ezekből alakult zöld pártoknak a megszületésében. Carson - bár mellrákja miatt nem élhette meg -, de elérte célját: a DDT-t és a legtöbb származékát betiltották.

Valahol a könyv előszavában szerepel, hogy Rachel Carson sorsa és munkássága attól igazán különleges, hogy az ő példája bizonyítja igazán, miként tud akár egyetlen civil ember is óriási hatással lenni a világ alakulására. A fejezetek konkrét természeti, környezetvédelmi tanulságain túl ezért fontos könyv ez.

Szólj hozzá!

Címkék: külföldi szakirodalom rachel carson