Ahogy visszaolvastam az előző résszel kapcsolatos bejegyzésemet, leesett, hogy pont azt csináltam benne, amit eredetileg el akartam kerülni: ha nem is jelenetről jelenetre, de ismertettem a regény tartalmát. Szóval ezt elkerülendő, ez alkalommal kissé más lesz a téma.
Korábban írtam már arról, hogy előzőleg semmilyen ismeretem nem volt ezzel a Harry Potter-őrülettel kapcsolatban, leszámítva azt, hogy valamikor 2002 környékén megnéztem a legelső regény filmes változatát. Mire most nyáron nekifeküdtem, hogy elolvassam a sorozatot, nagyjából ki is ment a fejemből, hogy mi történt benne, kivéve egy-két mozzanatot. Elhatároztam, hogy úgy olvasom végig a sorozatot, hogy az egyes darabok után mindjárt megnézem azok filmes adaptációját is. Ne lepődjön meg senki: a regényekhez képest csapnivalóan rosszra sikeredtek a filmek! Igazából nem is értem, hogy akik nem olvasták a köteteket és csak a mozikból követik HP történetét, hogyan tudnak annyira lelkesedni érte?
A leginkább könyvhű átdolgozás még pont a Bölcsek Köve volt, bár az amiatt sikeredett eléggé gagyira, mert minden egyes képkockáról üvöltött, hogy szerencsétlen, 12-13 éves amatőr gyerekekre osztották ki a szerepeket, akik életükben nem mozogtak se nagyobb nyilvánosság, se kamera előtt. Aztán mire Emma Watsonék belerázódtak a szerepükbe, és elkezdtek otthonosan mozogni a díszletek között, addigra a forgatókönyvírók össze-vissza szabdalták a filmek cselekményeit a könyvbeli történetekhez képest. Szar ügy.
Ez a Harry Potter és az Azkabani Fogoly esetében volt a leginkább tetten érhető. A könyv nagyon-nagyon tetszett, mert érdekes volt, ahogy Rowling beemelte ezt a félig-meddig családi szálat Harry élettörténetébe. Igaz, eléggé mondvacsináltnak éreztem a végén, hogy egy patkány formájában pont Ronhoz került pont az a Pettigrew, aki pont Harry apjának baráti társaságához tartozott anno. Ezt viszont kárpótolta az, ahogy az írónő felépítette Sirius Black karakterét: szerintem Piton mellett az egyik legszerethetőbb figurát alkotta meg vele a regényben.
Na, ehhez képest a film egy világot döntött össze bennem: nagy vonalakban elmesélt, összecsapott történet volt, felületes és kidolgozatlan karaterekkel. És ez messze nem Gary Oldman-ék hibája. A film készítőit egyszerűen kötötte a bő két órás időkorlát, aztán itt is, ott is lenyestek belőle - aztán ez lett a vége. Szar ügy 2. Lényeg a lényeg: az jár a legjobban, aki csak olvassa ezeket a történeteket, mert megkíméli magát attól az illúziórombolástól, amit a filmesek elkövettek.
