Minden társadalomban vannak olyan kortárs alkotók, akikről - életkorukra, munkásságukra való tekintettel - csak a tisztelet hangján illik szólni. Teljesen mindegy, hogy a művészetek vagy a tudományok melyik ágát képviselik, és lényegében az is, hogy aktívak-e még vagy már nem. Könnyen lehet, hogy az aktuális munkáik már nem érik el azt a színvonalat, amit a közönség vagy a kritikusok hada megkívánna tőlük, de ők akkor is azok a személyek, akik életútja és -pályája előtt fejet kell hajtani - vagy legalább hálásnak lenni azért, hogy még köztünk vannak.
Irodalmi szempontból abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy több ilyen írónk, költőnk is van. Amíg a közelmúltig ezt a szerepet például Faludy György vagy Méhes György töltötte be, addig ma talán Kertész Imre és Csoóri Sándor vezetik ezt az előkelő listát, nálam legalábbis biztosan. Kertésztől pár kötetét leszámítva szinte mindent elolvastam a Nobel-díj odaítélése utáni években, de valahogy úgy hozta az élet, hogy Csoóri Sándorhoz csak most volt szerencsém. Ráadásul először személyesen, hiszen a tavalyi Ünnepi Könyvhéten sikerült dedikáltatnom vele az Elveszett utak c. esszégyűjteményét, amit most tudtam elolvasni.
Csoóri Sándor dedikál a 83. Ünnepi Könyvhéten 2012. június 9-én (Fotó: eMBé)
A könyv 2003-ban jelent meg, és döntő részben az azt megelőző évek közéleti-társadalmi jelenségeire reflektál. Csoóri Sándor a XX. századi népi-urbánus értelmezés alapján talán az utolsó népi írók egyike, mai szóhasználattal én inkább konzervatív gondolkodóként jellemezném. Mindezt azért emelem ki, mert a kötet esszéiben több helyen megjelennek a 2002-es országgyűlési választások kapcsán megfogalmazott reményei, pozitív várakozásai - majd ezekhez képest a baloldali kormányalakítás miatti csalódottság, és Medgyessy Péter D-209-es ügynökbotránya is. Ez így elsőre talán túl földhözragadtnak tűnik, de hadd nyugtassak meg mindenkit: nem napi pártérdekeket szolgáló politikai publicisztikagyűjteményről van szó, sokkal inkább egy magasabb látószögből vizsgálódó, nagyobb összefüggéseket kereső, sokat megélt idős ember elmélkedéseiről. Tanulságos szépirodalmi lenyomata ez az ezredforduló konzervatív-jobboldali gondolkodásának, és izgalmas összehasonlítási alapja annak, hogy az akkori állapotokhoz képest az elmúlt bő tíz év eseményeinek hatására hogyan és hova tolódtak el a hangsúlyok ennek a közösségnek valóságértelmezésében.
A kötet esszéinek másik meghatározó csoportja a "nagy elődök" emlékének ápolása. Ez volt az a rész, amire egyáltalán nem számítottam a fülszöveg alapján, de kétség kívül kellemes meglepetésként ért. Csoóri hol csak egy-egy idézet, hol viszont egy aprólékos részletességgel kidolgozott teljes fejezet erejéig ír Németh Lászlóról és Illyés Gyuláról. A személyükről, a XX. századi irodalomban, közéletben és általában szellemi életben betöltött megkerülhetetlen szerepükről, és arról, hogy szerinte a jelenkor mennyire nem az őket megillető helyen kezeli a két írót. Ezek közt vannak személyes találkozásokból eredő anekdoták, és irodalomtörténeti alapossággal levezetett tudományos elemezések is. Ha - hozzám hasonlóan - valaki eddig még nem olvasott volna Németh Lászlót vagy Illyés Gyulát, az ezek hatására ezután biztos felveszi őket a közeljövőben esedékes olvasmányai közé.
Mindent összevetve az Elveszett utak egy remek kortárs esszégyűjtemény, még ha tíz év távlatából és közéleti tapasztalataival a hátunk mögött néhány megállapítása, aggodalma utólag furcsának is tűnik. A társadalmi témák iránt kevésbé fogékony olvasók is nyugodtan a kezükbe vehetik a könyvet, de legyenek tisztában azzal, hogy egy vállaltan konzervatív értékrendű író művét tartják a kezükben, így ezt szem előtt tartva olvassák az esszéket. Az éppen aktuális közéleti eseményekre való reflektálás nem a modern kori politikai rendszerek által megfertőzött irodalmi vadhajtás: az ókori görögöktől kezdve Machiavellin vagy Jókai Móron keresztül egészen Gabriel García Márqez-ig vagy Harold Pinterig tele van az irodalom politikai hitvallásokkal - és ezzel az ég világon semmi gond nincs. Részint Csoóri Sándor kötete is ebbe a sorba tartozik. Méghozzá a kifejezetten minőségibb művek közé.
