A szerzőről

Sajnos vagy szerencsére, de én még szoktam olvasni. Írok is olykor ezt-azt. Hogy pontosan mit, az az alábbiakból kiderül.

Most olvasom...

Kulcsszavak

ady endre (1) agatha christie (1) agave (3) alexandra kiado (4) arthur golden (1) bulgakov (2) cormac mccarthy (1) csernus (2) csoóri sándor (1) czakó gábor (1) daniel defoe (1) david e. hoffman (1) dino buzatti (1) douglas adams (1) dr ambrus péter (1) egyéb (14) erich maria remarque (1) eric berne (1) europa kiado (26) ezoterika (2) fantasy (16) ferber katalin (1) gardonyi geza (3) george orwell (1) gesta kiadó (1) harriet beecher stowe (1) helikon kiado (7) horn gyula (1) hugh laurie (1) huntington (1) hvg kiadó (1) ifjúsági (1) ismeretterjesztő (5) j. d. salinger (1) j. k. rowling (7) jaffa kiadó (4) james redfield (1) játék (1) joel bakan (1) john le carré (1) john perkins (1) jókai (1) joseph heller (1) kafka (1) kepes andrás (1) kondor vilmos (1) kortárs (1) közélet (5) kráter kiadó (1) krimi (10) krúdy gyula (1) külföldi (66) lőrincz l lászló (1) l harmattan (1) magveto kiado (3) magyar (43) márai (6) márquez (2) max brooks (1) méhes györgy (1) mikszáth (3) milan kundera (1) mora kiado (1) móricz (1) neil gaiman (1) nemeth laszlo (1) nick cave (1) olajos péter (1) orban viktor (1) ottlik geza (1) paulo coelho (4) ponyva (18) pszichológia (6) rachel carson (1) rejtő jenő (2) rhonda byrne (1) robert b cialdini (1) robert merle (2) robin cook (3) rodney stone (1) romsics ignác (1) sólyom lászló (1) sorozat (25) stephen king (14) sylvia plath (1) szakirodalom (16) szalai vivien (1) századvég kiadó (1) szépirodalom (48) szerb antal (1) tari annamária (2) tolsztoj (1) történelem (5) ulpius ház (2) umberto eco (1) vámos miklós (1) wass albert (1) webes link (1) Címkefelhő

könyvespolc RSS

Tövispuszta

2013.02.13. 13:04 :: eMBé

Kepes Andrást televíziós személyiségként ismertem mindig is, bár kicsi voltam még, amikor műsorai fénykorukat élték a Magyar Televízióban. Tudtam persze, hogy időről időre megjelent egy-egy könyve, de mint író sosem került a látóterembe. Bő egy éve egyik munkatársam áradozott róla, hogy mennyire jó olvasmányélményt nyújtott neki legutóbbi könyve, a Tövispuszta. Eredetileg kölcsön akartam kérni tőle, de amikor megtudtam, hogy Kepes is dedikál a tavalyi Ünnepi Könyvhéten, inkább megvásároltam a kötetet. Jó döntés volt.

Az Ulpius-Ház Kiadó kreatívjai érdekes mottóval látták el a kötetet: "Az évszázad regénye". A tartalomismertető után ez inkább találó, jópofa szlogennek tűnt, semmint nagyképűnek. A történet ugyanis egy XX. századot felölelő családregény, egész pontosan három család regénye. Három különböző társadalmi közegből - arisztokrata, paraszti és zsidó családból - érkező fiatal fiú barátsága köti össze az egyes történetszálakat. Ebből a három különböző szemszögből nézhetjük végig az előző század Magyarországának jelentősebb mozzanatait. Van itt minden: Horthy-éra, második világháború, deportálások, kommunista hatalomátvétel, Andrássy út 60., '56-os forradalom, disszidálás, megtorlások, kádári konszolidáció, ellenzéki mozgolódás - hogy csak a főbb motívumokat soroljam fel.

A 350 oldalas terjedelem elég kevésnek tűnik mindehhez, és bizonyos értelemben az is, főleg három család szemszögéből nézve. Ráadásul elég aránytalan a történet, mert az '56-os eseményekig jól kidolgozott jellemrajzokat és társadalmi hangulatokat jelenít meg a mű, de a század második fele - különösen a rendszerváltás körüli és azt követő időszak - össze lett csapva.

Valamitől azonban mégis remekül működik a dolog. Ez pedig Kepes András stílusának és történetszövésének köszönhető. Hiányérzet ide vagy oda, ez a könyv letehetetlen, szinte olvastatja magát. Nem kell semmi különlegesre gondolni, pont az egyszerűségében rejlik a varázsa. Kepes csak mesél, de nem ítélkezik: ez nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az olvasó is objektívebben viszonyuljon azokhoz a történelmi folyamatokhoz, amelyekről a mai társadalmi megosztottság közepette sokan csak végletekben tudnak gondolkodni.

Minden benne leírt szerencsétlen hányattatás ellenére ez egy szép regény. Öröm volt olvasni. Alapos XX. századi irodalmi lenyomatnak kevés, de egy kisközösségről készített skiccnek tökéletes. Olyan történelmi regény, amit elsősorban érettségizett fiataloknak ajánlanék - hogy aztán továbbadják a szüleiknek és a nagyszüleiknek. Más-más okokból, de minden generáció számára tanulságos történet ez. Jó lenne, ha sokan elolvasnák.

Szólj hozzá!

Címkék: magyar történelem ulpius ház szépirodalom kepes andrás

11/22/63

2013.02.11. 09:26 :: eMBé

Ha Stephen Kingről van szó, ugyanolyan lelkesedéssel várom az új megjelenéseket, mint amennyire szeretem a régi könyveit. Ezzel párhuzamosan viszont egyre inkább felhúzom magam azon, ha egy-egy új regény kapcsán az örök-fintorgó kritikusok rázendítenek a már tíz éve is unalmasnak talált "régen sokkal jobb volt" kánonra. Basszus! Ez a pasas még ha nem is egy Nobel-várományos, de vitathatatlanul az egyik legnagyobb hatású kortárs szerző, ők meg egyre-másra azon röfögnek, hogy mi miért nem jó épp a regényeiben. Amikor először elolvastam a 11/22/63 ismertetőjét, arra gondoltam, legalább most csönd lesz. Olyan alapötlettel rukkolt ugyanis elő a Mester, amivel a sokéves karrierje alatt - érdekes módon - még nem: az időutazással.

King jó érzékkel egy olyan eseményhez - a Kennedy-gyilkossághoz - kötötte a regény cselekményét, amely megválaszolatlan kérdéseinek sorával évtizedek óta foglalkoztatja Amerika és a világ közvéleményét. A történet főszereplője egy kisvárosi angol tanár, akinek gyökeresen megváltozik az élete azzal, hogy haldokló barátja felfedi neki, hogyan juthat vissza a múltba. A lehetőséghez feladat is társul: Jakenek meg kell akadályoznia Kennedy elnök 1963-as meggyilkolását, elejét véve ezzel egy sor más tragikus eseménynek.

Az időutazás mindig is izgalmas fikciós téma volt, de nagyon nehéz kikezdhetetlen történetet kerekíteni belőle, mert az ide-oda ugrálással törvényszerűen felbukkanó logikai bukfencek egyre jobban alááshatják az egyébként jobb sorsra érdemes sztorit. King a 11/22/63-ban kreatívan hidalta át ezt a problémát, így a történet felépítésére gyakorlatilag nem lehet panasz: könnyen követhető, érthető cselekménye van a bő 1100 oldalas, dupla kötetes regénynek.

Bár King sosem titkolta Demokrata párti elköteleződését és a témából is logikusan következne, hogy ez egy politikai regény legyen, ennek igazából nyoma sincs. A fókusz mindvégig a merénylőn, Lee Harvey Oswaldon van, Kennedy személyesen föl sem tűnik a regényben. Ami viszont nagyon is jelen van, az a JFK személyét körüllengő erőteljes kultusz. Ez egyrészről érthető, hiszen már életében is egyfajta szexszimbólumnak számított a női szavazók körében, és vitathatatlan érdemei vannak a kubai rakétaválság kezelésében; másrészről viszont az is tény, hogy politikai teljesítménye - a fenn említetteken túl - erősen megkérdőjelezhető. Szerencsésebb lett volna tehát egy kissé földhöz ragadtabb képet festeni róla, de ez végül is bocsánatos bűn.

Akadt, aki szóvá tette, hogy Oswaldra túl sok figyelmet fordított King a regényben, és emiatt egy ponton túl vontatottá válik a történet, de aki ismeri King érdeklődését a (sorozat)gyilkosok iránt, annak egyáltalán nem meglepő, hogy miért a merénylő körül zajlik a regény fő cselekménye.

Ha most kezdeném el olvasni a kötetet, elöljáróban annyit mindenképpen megtennék, hogy alaposabban utánajárnék Kennedy-nek, és az 1963-as merénylet részleteinek a neten, mert így sok olyan apró részlet is érdekességként jelenne meg a regényben, amik fölött olvasás közben simán átsiklottam. Szóval aki majd csak ezután veszi kézbe a könyvet, nézzen kicsit alaposabban utána a történelmi előzményeknek. Egyébként is klassz regény a 11/22/63, de így még élvezetesebb lehet majd.

Szólj hozzá!

Címkék: külföldi stephen king europa kiado

Suszter, szabó, baka, kém

2013.01.31. 13:01 :: eMBé

Utólag azt kell, hogy mondjam, kissé megfeküdte a gyomromat ez a regény. Nem voltam rá felkészülve, vagy legalábbis nagyon nem ilyenre számítottam. Még nyáron láttam a filmadaptáció sötét hangulatú ajánlóját, és - mint a brit filmek lelkes rajongója - egyből eldöntöttem, hogy meg is nézem majd. Ekkor tudtam meg, hogy a film egy - magyarul eredetileg Árulás címen megjelent - világhírű krimiszerző könyvén alapul, amit az Agave most újból kiadott Suszter, szabó, baka, kém címmel.

Mivel egy-két kivételtől eltekintve a krimijeim döntő többségét 2012-ben olvastam, ezért igazából egyáltalán nem értek a műfajhoz, fogalmam sem volt, ki az a John le Carré. Könnyed kis ügynökös krimire számítottam. Aham... Mint amikor egy bokszoló felkészületlenül lép a kötelek közé, aztán az első három menetben olyan sorozatokat kap az ismeretlen ellenfelétől, hogy menetenként rá kell számolni. Nagyjából így indult a mi kis kapcsolatunk is. A könyv első harmada a történetvezetés és a stilisztika szempontjából annyira súlyos és tömény volt, hogy csak erős küszködéssel sikerült átrágnom magam rajta. Nem volt egyszerű, de megérte: a közepe táján aztán elkaptam a fonalat, a végére pedig kifejezetten élveztem.

Minél többet gondolkodtam utólag rajta, annál inkább megszerettem ezt a regényt. Alapvetően egy nagyon egyszerű eszközzel - az egyes szereplők visszaemlékezésein keresztül - sikerült egy komor hangulatú és lassan hömpölygő, de szépirodalmi igényességgel megírt minőségi történetet alkotni. Maga a hidegháborús téma, a változó idősíkok, a rengeteg szereplő és apró részlet egyáltalán nem könnyítik meg az olvasó dolgát, de talán pont ettől egyedi ez a könyv: kiköveteli magának a figyelmet. Itt a puszta olvasói kíváncsiság - hogy ki az angol hírszerzés legfelsőbb köreibe beépült orosz tégla - nem elég. Folyamatosan észen kell lenni ahhoz, hogy lépést tartsunk a történettel. A Suszter, szabó, baka, kém szerintem tipikusan az a regény, amit érdemes legalább kétszer elolvasni, mert másodszorra - a történet és a végkifejlet ismeretében - sokkal élvezetesebbek lehetnek az egyes részletei.

A végére még pár gondolat a filmről. Van bennem egyfajta kettősség ezzel kapcsolatban. Egyrészről értem, hogy a sztori és a költségvetés keretei miatt bizonyos jelenetek messze nem ott és nem úgy játszódnak a filmben, ahogy az a könyv lapjain szerepel, de vannak olyan bosszantó eltérések az apró részletekben is, amik semmibe nem kerültek volna a film készítőinek. Gondolok például itt arra, hogy míg az zárójelenetek egyikében az információátadásra szolgáló londoni ház szabad/foglalt jelzését az ajtó elé kitett tejesüvegekkel oldják meg, addig ez a filmben a szellőzőnyílás kinyitása vagy becsukása. Ilyen dolgokkal miért kellett bekavarniuk a film készítőinek?

Másrészről annyira jól visszaadta a film a könyv hangulatát, annyira jó volt a szereposztása - élén a zseniális Gary Oldmannel -, hogy igazából nem tudok haragudni a filmre. Még csak azt sem mondom, hogy rosszabb volt: inkább csak más. Bár ha nem a könyvet olvasom el előbb, nem biztos, hogy pusztán a film cselekménysora alapján világos lett volna, hogy egyik-másik karakter egész pontosan kit fed.

Általában véve is összetett könyv, de a krimiirodalomban kifejezetten nagyon magasra teszi a lécet a Suszter, szabó, baka, kém. Jó regény, de fontos előtte ráhangolódni. Aki James Bond-jellegű pörgős kalandokra számít, az kézbe se vegye - aki viszont szereti a hidegháborús időszak szövevényes politikai adok-kapokját, annak alapmű lehet.

Szólj hozzá!

Címkék: külföldi krimi agave john le carré

Adytól Adyról

2012.12.28. 07:33 :: eMBé

Nem tudom, hogy másnak van-e ilyen érzése, de a családi könyvgyűjtemény egyes darabjai számomra kicsit olyanok, mint valamilyen gyerekkori emlékek, vagy olyan kapcsok, amik még ahhoz a korszakhoz kötnek. Ha belegondolok, hogy azon tárgyak közül, amik gyerekkoromban körbevettek, milyen kevés van már meg (abban az értelemben legalábbis biztosan, hogy nem a padláson pihennek becsomagolva egy dobozban, hanem ma is betöltik az akkori funkciójukat), akkor ezek lényegében csak a könyvek. Emlékszem, milyen sokszor elolvastam 7-8-9 évesen vagy akár később is bizonyos könyvek gerincén azok szerzőit, címét: "Madách Imre: Az ember tragédiája", "Tolsztoj: Anna Karenina", "Theodore Dreiser: Amerikai tragédia", stb. Az Adytól Adyról c. gyűjteményes kötet is ilyen volt, így amikor eldöntöttem, hogy idén olvasok valamit vele kapcsolatban, egyértelmű volt, hogy ezt választom.

Örömmel tettem, mert ahhoz képest, hogy Ady a kedvenc költőm, sajnos viszonylag ritkán jutok el addig, hogy valamelyik kötetét legalább ideig-óráig a kezembe vegyem. Ha ez meg is történik, általában ugyanazokat a verseit olvasgatom, így rám fért már, hogy egy ilyen félig életrajzi, félig válogatás kötettel tágítsam a róla szóló ismereteimet. Ez bizonyos tekintetben sikerült, másfelől viszont elég sok kívánnivalót hagyott maga után a kötet.

Ez az először 1977-ben kiadott bő 350 oldalas könyv egyrészről jól érzékelteti, hogy Ady mennyire sokrétű ember volt: lélektanilag és irodalmi szempontból egyaránt. A gyerekkorától kezdve egészen a haláláig, sőt azt követően a költőtársadalomra gyakorolt elementáris erejű hatásáig nagyon sok mindent végigvesznek az egyes fejezetek, kiegészülve a témákban íródott versekkel, esetleg visszaemlékezésekkel, levélrészletekkel. Én, aki hajlamos voltam azt hinni korábban, hogy ismerem Ady-t, sokszor rácsodálkoztam életének bizonyos elemeire. Nem a "hétszilvafás nemesi" múltról, Lédáról vagy Csinszkáról beszélek, mert ezeket első körben megtanítják mindenkinek, aki valaha betette a lábát egy általános iskolai irodalom órára - hanem arról, hogy a költőn túl, a kötet megpróbálta érzékeltetni a közéleti szereplőt, a korában élő és gondolkodó embert is. Nem tudtam például (és ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül), hogy Ady lelkes híve volt Károlyi Mihálynak, vagy hogy támogató értelmiségiként jelen volt az őszirózsás forradalom mellett kiálló szimpátia-tüntetéseken.

A könyv hátulütői közül az egyik a rendszerváltás előtti korszellemnek való megfelelési kényszer, és az ennek alárendelt tartalom: nagyjából a feléig értelmezhető klasszikus irodalmi témájú munkaként, a második felében viszont előjönnek a szocializmus legitimálására irányuló versértelmezések, kommentárok. Tény, hogy például a Csák Máté földjén vagy a vörös csillagot dicsőítő A csillagok csillaga c. verse alapján viszonylag kényelmes lehetett Ady-t "szocialista" vagy "forradalmi" költőnek elkönyvelni, a probléma ezzel csak az, hogy Ady 1919-ben meghalt. A szocialista jelző az időtájt némileg más jelentéstartalommal bírt, mint Rákosi vagy Sztálin rendszerét követően, az '56-os eseményekre adott hatalmi reakciókról már nem is beszélve. Szóval a '70-es  években Ady-ra, vagy akár József Attilára hivatkozni, mint a szocialista berendezkedés előhírnökeire ebből a szempontból minimum álszent volt.

A másik probléma technikai jellegű, méghozzá a kötet szerkesztése, pontosabban az egyes fejezeteken belüli kohézió hiánya. Rendben, hogy időrendi illetve témák szerinti részekre tagolták a könyvet, de az teljesen zavaros volt, hogy ezeken belül milyen szerkesztési elv szerint jött ilyen vagy olyan kiegészítés a versekhez. Egyáltalán nem volt felvezetve a fejezetekben, hogy kitől és miért éppen azt a visszaemlékezést vagy kommentárt választotta a szerkesztő, így olyan érzésem volt az olvasása közben, mintha az egyes fejezetek anyagait úgy gyűjtötték volna össze, hogy az összefésülésükre, a finomhangolásra már nem maradt volna idő a megjelenés előtt. Nagyon hiányoltam a versek és a szövegek között valamilyen szerkesztői átvezetést, narrációt, ami összefogta volna ezeket az írásokat.

Többet vártam a könyvtől, de ami a hibája volt, arról legkevésbé Ady tehet. Az ő munkássága ettől teljesen függetlenül zseniális. Jó volt az eddigiekhez képest alaposabban elmerülni az irodalmában, mert sok év után most tudatosult ismét bennem, hogy a próza mellett mennyire jó verseket is olvasni.

Szólj hozzá!

Címkék: magyar ady endre szépirodalom

A fekete zongora

2012.12.27. 17:16 :: eMBé

Az idei Ünnepi Könyvhét előtt vettem meg Baráth Katalin A fekete zongora c. regényét kifejezetten azzal a céllal, hogy a Vörösmarty téren dedikáltassam a szerzővel, még ha elolvasni nem is tudom majd rögtön. Sikerült aláíratni, és örömmel láttam, hogy Baráth Katalin egyértelműen a népszerűbb írók közé tartozott, folyamatosan sorban álltak az asztala előtt. Pár hónappal később tartottunk egy kerekasztal-beszélgetést a dabasi könyvtárban, amin - mások mellett - ő meghívottként, én pedig moderátorként vettem részt. Bár nem mondtam neki, de már akkor kellemetlen volt, hogy a nyári találkozásunk óta nem olvastam el a könyvét, így akkor eldöntöttem, hogy év végéig mindenképpen letudom A fekete zongorát.

A könyv egy krimisorozat első része, amiből ezzel együtt három kötet már megjelent, és jó eséllyel lesz még egy-kettő. Az 1900-as évek elején játszódó sorozatot a minden-lében-kanál eladó kisasszony, Dávid Veron személye fogja össze, az ő nyomozásait követhetjük figyelemmel benne. Több olyan értelmezéssel is találkoztam, hogy ez egy elsősorban női közönséget megcélzó krimifolyam, de őszintén szólva nekem nem ez a benyomásom támadt. Tény, hogy a főszereplő karaktere a korra nem jellemző önállósult, akaratos és keményfejű (éppen ezek miatt sokszor kifejezetten szórakoztató) fiatal nőt rejt, de a regény ettől még klasszikus krimi, megoldandó bűntényekkel a középpontjában.

A Délvidék egyik Tisza-parti településén, Ókanizsán járunk, ahol egy napon Vili, a város bolondja egy késsel a hátában bezuhan a helyi papír-írószer bolt ajtaján. A békés, nyugodt közösség élete egykettőre felbolydul a gyilkosság nyomán, elkezdődnek a találgatások, ám a hivatalos közegek persze képtelenek nyakon csípni a tettest. Idővel a holtestek száma gyarapszik, így Ókanizsa jó híre már Monarchia-szerte veszélybe kerül, távolról jött nyomozó segíti a vizsgálatot, de a köd csak lassan oszlik...

Engem valami olyasmi fogott meg ebben a könyvben, ami valószínűleg nagyon-nagyon keveseket: a helyszínek. A történet a szülővárosomtól, Zentától alig 20 kilométerre játszódik, emiatt több alkalommal is előkerül itt-ott a regényben. Kanizsát is elég jól ismerem, szinte magam előtt láttam az épülő Városházát vagy a templomot, miközben olvastam a könyvet. Nem akarok méltatlankodni, de ez a környék hosszú évtizedek óta eléggé "el van hanyagolva" a fősodratú irodalmi művekben, pedig gyönyörű szecessziós épületeivel, mozgalmas történelmi pillanataival ugyanolyan kiváló helyszíne lehet bármilyen régmúltban játszódó regénynek, mint akármelyik alföldi régió vagy kisváros.

Tudom, hogy ez keveseket érdekel, de ebből a szempontból igenis hiánypótló A fekete zongora: imádtam minden egyes jelenetet, amiben szóba került Zenta, és igenis hálás vagyok Baráth Katalinnak, hogy a helyszínválasztása által sokkal inkább a sajátomnak érezhettem ezt a történetet, mint egy akárhol másutt játszódó krimit. A szereplők szegedi látogatása szintén egy sor emléket ébresztett bennem, hiszen például egy évig azon a Boldogasszony sugárúton laktam kollégiumban, amin ők végigsétáltak. Ady Endre alakjának beemelése a regénybe remek volt, abszolút jól illeszkedett a történetbe, csak kissé sajnáltam, hogy - szó szerint - olyan gyorsan lelépett a színről.

Mindent összevetve klassz kis történet A fekete zongora, még ha nekem kicsit csavaros is volt a gyilkosságok rejtélyeinek megoldása. Szívesen olvastam, csak azt sajnálom, hogy a sorozat második része, A türkizkék hegedű már nem Ókanizsán játszódik - de ettől még természetesen el fogom olvasni azt is.

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása