Ahhoz képest, hogy jó néhány éve már a csapból is Coelho folyik – talán nem véletlenül -, még egyetlen kötetét sem olvastam, bár alkalmam lett volna rá többször is. Csak valahogy mindig beelőzték mások a brazil írót nálam. A minap ráakadtam a könyvtárban Az alkimistá-ra, és meglepett, hogy milyen rövid regény. Nagyon sok jót hallottam róla korábban, de idő híján igazából a terjedelme győzött meg most arról, hogy le is vegyem a polcról.
Nem bántam meg. Azt nem állítanám, hogy innentől kezdve begyöpesedett agyú PC-rajongó leszek, de ez a történet tényleg gyönyörű. Olyasmit ír le, amiben mindannyian hinni szeretnénk, de csak kevesen vannak, akik ténylegesen is hisznek: nevezetesen abban, hogy - Isten létét tisztelve és elfogadva - sorsunkat mi magunk irányítjuk. A tetteinkért, azok következményeiért mi magunk vagyunk a felelősek. És csak a mi döntéseinken, tetteinken múlik, hogy hogyan alakul az életünk, mivel nem pusztán befolyásolni, hanem alakítani tudjuk azt. Van, aki ezt teherként élni meg, és félelemmel tölti el. Van viszont olyan, aki ezt lehetőségnek tekinti, és igyekszik minél jobban élni ezzel. Én utóbbiak közé sorolom magam. Gondolom, Coelho is önmagát, különben nem született volna meg ez a kötet.
A stílus mellett talán pont az teszi igazán széppé a történetet, hogy a regény főszereplője, Santiago messze nem egy vegytiszta tökös gyerek, aki elhatározza, hogy már pedig tűzön-vízen át eléri, ami akar. Természetesen vannak vágyai, megfogalmaz célokat - de a kudarcok kapcsán ugyanúgy megvannak a saját belső vívódásai, mint mindannyiunknak. Csakhogy Coelho még ezeket is úgy írja le, hogy a végén elkerülhetetlenné válik a pozitív végkifejlet. A csavarról már nem is beszélve.
A regény rövid terjedelme ellenére is kerek egészet alkot – bár nagyon szívesen olvastam volna még tovább is.
