Homályosan emlékszem rá, hogy évekkel ezelőtt, amikor megjelent Badár Sándor és Horváth János Jappán c. kötete, több újságban is láttam róla recenziókat, viszonylag sűrűn találkoztam a könyv borítójával. Akkor se a téma, se a szerzők személye nem mozgatta meg a fantáziámat, eszem ágában sem volt elolvasni ezt a "retro útikalandkönyvet".
A változást Ferber Katalin elképesztően jó interjúkötete hozta, amely rádöbbentett arra, hogy mennyire különleges is ez a távol-keleti ország. Miután tavaly szeptemberben elolvastam Arthur Golden Egy gésa emlékiratai c. regényét, észrevettem, hogy van a Moly-on egy "Ismerd meg Japánt!" nevű kihívás. Mikor átfutottam a hozzá kapcsolódó könyveket, észrevettem Badárék kötetét is: úgy gondoltam, műfajilag ez a könnyed hangvételű beszámoló jól kiegészíti a korábban olvasott regényt és interjúkötetet, így hát kivettem a könyvtárból.
Alapvetően ismeretterjesztő könyvre számítottam, de ha ez igaz is, nem abban az értelemben, amire korábban gondoltam. A címe ellenére ez a kétszáz oldalas kötet nem kifejezetten a szerzők Japánban eltöltött egy hónapját írja le, hanem az előkészületeket, az oda és hazavezető utat is. A hangsúly valójában nem az ország bemutatásán van, inkább azt az 1987-es történelmi élethelyzetet igyekeznek nem kevés iróniával érzékeltetni, amelyben két szocialista blokkbeli fiatal a Szovjetunión keresztül megérkezik a technikai fejlettség csúcsán levő Japánba. És a dolog meglepően jól működik...
Jópofa történet ez, például a harmadik fejezetnél - amely az Oroszországból Japánba vezető hajóút történetét írja le - oldalanként le kellett, hogy tegyem a könyvet, mert annyira röhögtem. Könnyen bele lehet képzelni magunkat ennek a két kedves szentesi suttyónak a helyébe, akik a világ másik végén, egy teljesen idegen kultúrában sajátos kelet-európai válaszokat adnak a leglehetetlenebb élethelyzetekre is.
Kissé furcsa volt, hogy szerkezetileg egy olyan párbeszéd jelenik meg a könyv oldalain, amelyben a mesélők folyton egymás szavába vágnak, de egy idő után pont ez adta meg a könyv sajátos hangulatát: olyan volt, mintha egy kiskocsma asztalánál ülve hallgatná az ember Badár és Horváth nosztalgiázását.
Nehéz nem szóvá tenni azonban, hogy szerintem Japánból még így is kevesebbet adtak át (vagy kevésbé a lényeges momentumokra helyezték a hangsúlyt) a könyvben, mint amennyit ott tapasztaltak. Például rendben van, hogy taglalják milyen jó érzés volt megérkezni a jokohamai öbölbe, vagy hogy milyen látvány tárult eléjük a Fudzsi tetején napfelkeltekor - de arról egy szót sem írtak, hogy az utolsó héten, amikor pár napra egy japán család vendégei voltak, mit tapasztaltak ott: hogyan élnek a japánok, mit gondolnak a világról? Jobb lett volna a könyv, ha a poénkodós történetmesélésen túl néhány részletbe mélyebben is belemennek.
Azonban ennek hiányában is klassz kötet ez, más kérdés, hogy nem egy alapmű: a Japán iránt többé-kevésbé érdeklődők számára a sokadik olvasmányuk után ez inkább egy "kiegészítő kötetnek" lenne jó.
