Májusban - szinte a semmiből - egyik hölgy ismerősöm meglepett Sylvia Plath Az üvegbura c. regényével. Fenn volt a molyos kívánságlistámon a könyv, amolyan "egyszer majd jó lenne sort keríteni rá" jelleggel, de miután megkaptam, ajándékkötetként nem szerettem volna sokat várni vele. A szerző úgy került a látóterembe, hogy hónapokkal ezelőtt olvastam egy összegzést, amelyben azon húsz nő közé sorolták, akik alapvető hatással voltak a világirodalomra. A dolgot az tette igazán érdekessé, hogy Sylvia Plath-nek ez volt az egyetlen prózai műve, ugyanis a kötet megjelenése után - 31 évesen - öngyilkos lett.
A regény tulajdonképpen a szerző saját lelki mélyrepülésének irodalmi kivetülése. Egy 19 éves vidéki lányról szól, aki kap egy New York-i ösztöndíjat, egy hónapig a nagyvárosi elit köreiben mozoghat, de amíg ez másoknak maga a valóra vált álom, addig ő valamiért mégsem érzi jól magát. Először csak feszélyezi a közeg, aztán elhidegül az ott megismert barátnőitől, végül elviselhetetlenül megundorodik mindentől, amit New York jelent, és hazamenekül. Lényegében ekkor tör a felszínre az addig palástolt depressziója, amit csak súlyosbít az anyja tehetetlensége, és a flegma pszichiátere kísérletezései.
Több értékelésben olvastam, hogy ez a könyv a depresszió megjelenítésének egyik irodalmi csúcsteljesítménye. Az, hogy ki milyennek találja a könyvet, nyilván a befogadótól is függ, tehát erősen szubjektív, de igazság szerint ezt figyelembe véve sem osztom a fenti véleményeket. Az üvegbura jó könyv, de az olvasása közben mindvégig csak egy érzés fogalmazódott meg bennem: ez pedig a lelki értelemben vett totális üresség. Ezt - vagy fogalmazhatok úgy is, hogy a lelki tompaságot - éreztem egyre inkább kiteljesedni a regényben, Sylvia Plath ebből a szempontból nagyon jól építette föl a történetet. Viszont számomra ezzel együtt sem volt igazán nyomasztó.
Ennek egyszemélyi felelőse pedig nem más, mint Franz Kafka. Még egyetemistaként olvastam a regényeit, az Amerikáról írtam is itt a blogon. Kafka nehéz szerző, de a kétségbeesést, a depressziót és a kilátástalanságot olyan mélységgel tudja ábrázolni a műveiben, hogy az valami egészen elképesztő. Ebben a témában ő az etalon, és bár tudom jól, hogy több szempontból sem szerencsés összehasonlítani Plath-tel, valahogy mégis ő volt a viszonyításai alap, amikor Az üvegburát olvastam. Már pedig Kafkához képest ez a regény nem egy "hard core" mű. Önmagában természetesen nem rossz könyv, egyszerűen csak van más, ami ebben a témában nagyobbat üt.
Az emberi lélek igazán mély bugyrainak megjelenítése - művészeti ágtól függetlenül - összetett és elképesztően nehéz feladat, de így is rengeteg kitűnő alkotás született már. A közelmúltból filmek terén nagy hirtelen a testi-lelki leépülést megjelenítő Marion Cotillard-féle Piaf, vagy a skizofréniát bemutató Fekete hattyú jut eszembe, de a pop-rock előadók némelyike is jó érzékkel nyúlt a témához, lásd a fenti videókat. Talán pont az irodalom eszköztára a legszélesebb ebben a tekintetben, de ez messze nem garancia arra, hogy igazán átütő mű szülessen egy-egy próbálkozásból. Ha elvonatkoztatok Sylvia Plath személyes sorsától, akkor ilyennek érzem Az üvegburát is: jó kortárs regény, de számomra nem volt egy katartikus mű. Ezt persze senki ne vegye készpénznek, hiszen a különböző kritikákat olvasva úgy tűnt, sokaknál nagyon kiverte a biztosítékot. Mint írtam: általában is, de egy ilyen témában különösen sokat számít a befogadó személye; hogy kinek milyen élettapasztalata, vagy olvasmányélménye van korábbról. Így zárásként azt a párszor már elsütött, viszonylag kockázatmentes tanácsot tudom adni, hogy akit érdekel, olvassa el a könyvet, mert így lehet a legmegalapozottabban önálló véleménye róla. Hajrá!
