Az egész egy hirtelen jött ötlettel kezdődött. Október 7-én, vasárnap este valahogy az Európa Kiadó Facebook-oldalára tévedtem, ahol premier plánban hirdették Vámos Miklós új regényének másnapi könyvbemutatóját. Ilyenen még úgysem voltam soha, gondoltam, miért ne mennék föl Pestre erre a pár órára? Bár még a szerző egyetlen könyvét sem olvastam, nem is foglalkoztatott különösebben soha, valamiért határozottan jó ötletnek tűnt a dolog. Szóval másnap fölkerekedtem.
A Nyugati téri Alexandra könyváruház pódiumhelységében húsz perccel a kezdés előtt már nem lehetett ülőhelyet találni, de még mindig csak jöttek és jöttek az emberek: az olvasáskultúráért joggal aggódók kórusának azért valamelyest jó hír, ha 2012-ben egy kortárs író könyvbemutatóján ekkora tömegnyomor van, és az új kötet azóta is előkelő helyen tanyázik az ilyen-olyan áruházláncok eladási listáin. Az egyébként hihetetlenül jó hangulatú bemutatóról azért nem szeretnék most többet írni, mert az eKultúra rögzítette az egészet és IDE KATTINTVA meg is tekinthető. Lényeg a lényeg: a bemutatót követően volt szerencsém dedikáltatni a frissen vásárolt könyvet, és teljes elégedettséggel jöttem el aznap este a fővárosból.
Miután a hosszú hétvégén végre befejeztem A 22-es csapdáját, a friss élmények miatt kézenfekvő volt, hogy a Szitakötő legyen a következő olvasmányom. Kicsit tartottam tőle, mert a története egy olyan generáció tagjainak barátságáról szól, akik az 1950-es évek első felében születtek, én meg ugye a '80-as évek kellős közepén kezdtem el földi pályafutásomat. A félelmeim teljesen alaptalanok bizonyultak: akinek korombeli fiatalként - akár csak a családi beszélgetésekből - van egy minimális rálátása a XX. század második felének magyarországi társadalmi viszonyaira, annak semmi gondja nem lesz a regénnyel.
A nyolcak története egy 1957-es táborban kezdődik, ahol a tagok életre szóló barátságukat a maguk 12 pontjával biztosítják be. Ez a "véd- és dac-szövetség" az, amelyet az olvasó végigkövethet a társaság évi közös találkozói által. Vámos nagyon jó mesélő, hiszen olyan ez a történet, mint maga az élet: nem idealizált, cukormázas emberi kapcsolatokat ír le, hanem egy olyan társaság őszinte barátságát, ahol boldog pillanatok mellett ugyanúgy jelen van a kamaszkori rivalizálás, és a belőle eredő féltékenység, mint a politikai nézeteltérésekből adódó feszültség, hogy csak két példát említsek.
Érdekes volt megtapasztalni, hogy a kezdeti könnyed hangulat az idő előrehaladtával egyre komorabbá, sőt néhol kifejezetten nyomasztóvá válik. A "gondtalan ifjúság" időszakát szép lassan felváltja házastársi kapcsolatok krízise és felbomlása, az egzisztenciális bizonytalanság, vagy egy-egy korai haláleset által meghatározott élethelyzetek. Az elmúlás egyre markánsabban van jelen a történetben, és hiába szeretné az olvasó, hiába szurkol a szereplőknek, a békés-boldog idős kor nem nagyon jelenik meg a könyv lapjain.
Van két apró szépséghibája a regénynek, amit meg kell említenem: egyrészről a kötet első felében Vámos több helyen pontatlan tájszólással, ragozással szólaltatja meg a szereplőit, látszik, hogy eddigi történeteinek szereplői mind fővárosi emberek voltak, és kevésbé mozog otthonosan a vidékies közegben. Másrészről - és ez abszolút szubjektív - az utolsó fejezet jövőben játszódó 2026-os környezete kicsit túl lett díszítve. A cselekvés és a zárójelenet rendben van, de ami a közeget illeti, érzésem szerint a kevesebb több lett volna.
Azonban ezzel együtt is rendkívül jó könyv a Szitakötő, szívesen olvastam. Ideális első kötetnek bizonyult: olvasmányos, jó ritmusban adagolt hiteles történet egy nemzedék tagjairól, akik "a keményvonalas szocializmus éveiben voltak gyerek, a puhább diktatúrában kamasz és ifjú felnőttek, életük közepét találta telibe a rendszerváltozás, és az azt követő magyar kapitalizmusban is éltek huszonkét évet".
