Hadd kezdjem ezt a bejegyzést egy kínos vallomással: embertelenül elhanyagoltam a blogot az elmúlt egy-két hónapban. Elkezdtem olvasni a Harry Potter-sorozatot, és a legelső kötet után valahogy baromira nem vitt rá a lélek, hogy megírjam a második regény összefoglalóját. Aztán sem a harmadikét, sem a negyedikét, és így tovább... Magyarul úgy fogok most hét különálló bejegyzést írni, hogy már régen elolvastam a teljes regényfolyamot. Hogy honnan ez a lustaság? Egyrészről nem akartam klasszikus értelemben vett összefoglalókat írni, azokból úgyis van bőven a neten, meg kedvem sem volt hozzá túl sok. Inkább a regények által ébresztett gondolatokra szerettem volna koncentrálni - de akárhogy is erőltettem az agyam, ilyeneket nem nagyon találtam. A sorozat legtöbb kötete igen eredeti, cselekményük gördülékeny, így olvasmányosak, ám lényegüket tekintve mégis csak az ifjúsági- és szórakoztató irodalom kategóriájába sorolhatók be. Túl sok mögöttes mondanivalója, vagy filozófiai mélysége nincs a varázslótanonc egyes éveit feldolgozó köteteknek. Ami az eredetiséget illeti, nálam valahogy pont a második könyv az, amelyik kilóg a sorból. Ezt nehéz lesz megmagyarázni, de egyszerűen erőltetettnek éreztem az egészet. Illetve a pontosítok: maga a regény jó volt, csak a legvégét, a szálak elvarrását nem sikerült szerintem túl kreatívan megoldania az írónőnek.
Harry Potter a külvilágtól elzárva tölti nyári szünidejét a nagybácsikájáék otthonában, amikor is egy kis termetű lény, egy házimanó jelenik meg a szobájában, és arra kéri, ne menjen vissza Roxfortba, mert abból nagy baja lesz... Miután Harry nem hallgat rá, Dobby egy sor eszköztől sem riad vissza, hogy Harry-t eltérítse szándékától. Többek közt neki köszönhető, hogy Ron és Harry végül szeptember elsején lekésik a Roxfort Expesszt, így Weasley-ék repülő Fordjával kénytelenek eljutni az iskoláig.
J. K. Rowling egy sor új szereplőt is beemel a második történetbe kezdve a bájgúnár Gilderoy Lockhart professzortól, aki az előző részben örök vadászmezőkre tért Mógus helyét veszi át, a Harry Potter-rajongó elsős fotós fiú, Colin Creevey-n át, egészen Ginny Weasley-ig, aki ebben az évben az egyik kulcsszereplővé lép elő. A régi karakterek érdemben nem változtak: Harry tanulásban lusta, kviddicsben lelkes; Ron továbbra is jól játsza a faragatlan és laza örök második szerepét, Hermione idén is a tanulásnak él, Neville pedig ugyanolyan ügyifogyi, mint elsőben volt.
Egy idő után Harry kezd furcsa, dühös hangokat hallani, amiket más nem. Ezzel egy időben, sorra találják meg a Roxfort kővé dermedt lakóit, és utalásokat egy bizonyos Titkok Kamrájára, amelynek legendája sokéves már az iskola falain belül. Harry-ék az ifjú Draco Malfoyt és bandáját gyanítják az esetek mögött, de ez a feltételezésük hibásnak bizonyul. Sokat azér nem tévednek, hiszen a ludas mégiscsak a Malfoy család tagja: az apa, Lucius Malfoy az, aki még a tanév eleji tankönyvvásárláskor Ginny könyvei közé rejt egy titokzatos naplót, amely attól egyedi, hogy üresek a lapjai, de maga a kötet él, "beszélgetni" lehet vele. Az elsős Ginny kiönti a lelkét neki, és ezáltal egyre inkább a hatása alá kerül, és végül - öntudatán kívül - ő az, aki kinyitja a Titkok Kamráját, és rászabadítja Mardekár Malazár óriáskígyóját, a Bazilikuszt Roxfortra...
Ennek a kígyónak a hangját hallja olykor Harry, hiszen egy párbaj alkalmával véletlenül (már ha az ő történetében beszélhetünk egyáltalán véletlenekről), kideről Harry-ről, hogy van egy különleges, általában sötét varázslók által birtokolt képessége: párszaszájú, azaz beszél a kígyók nyelvén. A nagy nyomozások közben Hermione is kővé dermed, Ginny-t pedig elrabolja a Bazilikus, de Harry és Ron Lockhart professzorral együtt megtalálják a Titkok Kamrájának nyílását, és leereszkednek a Roxfort alatti mélységekbe.
Ott kiderül, hogy Ginny élő naplója (amelynek a későbbiekben még lesz szerepe) korábban az ifjú Tom Denem tulajdonát képezte, aki nem más, mint maga Voldemort. Kusza? Eléggé... Mindenesetre Rowlingnak sikerült amolyan tessék-lássék módjára lazárni a történetet: Harry által megsemmisül a napló és az óriáskígyó is, és ismét a béke napjai köszöntenek be Roxfortba. Legalábbis a következő tanév elejéig...
