Czakó Gábor regényének befejezése és jelen sorok írása közt másfél hónap telt el úgy, hogy azóta már a negyedik könyvemet olvasom, ráadásul munka- és lakóhelyváltással tarkított időszak áll mögöttem. Magyarán úgy kell utólag érdemi értékelést írnom a kötetről, hogy az igen csak eseménydús és ingergazdag hetek miatt már megkoptak a könyvvel kapcsolatos emlékeim.
Még az idei Ünnepi Könyvhét előtt el akartam olvasni a Tündérfalvát, mert mindenképpen szerettem volna újra dedikáltatni a szerzővel - sikerült is -, de a pofán leszakadt volna, ha úgy kellett volna Czakó elé állnom, hogy a tavalyi találkozásunk óta eltelt egy évben nem jutott időm egy könyvére sem. Szóval összekaptam magam, és elkezdtem ezt - az öndefiníciója szerint - regénykertet. Ahogy a fülszöveg fogalmaz: "A műfaj a szerző találmánya. A regénykert olyasféle szerkezetű mű, mint egy családi ház. A lakóépület maga a regény, a körülötte fekvő virágoskert, a kutyaól, a lugas, a góré, a garázs, a nyári konyha, a veteményes és a többiek novellák, amelyek összefüggnek valamennyire a regénnyel, hiszen a házhoz tartoznak, de a szó legszorosabb értelmében nem részei."
Mindez azért fontos, mert a regény fő történetét kiegészítő kisebb elbeszélések között volt egy téma, ami többször visszatért a könyvben, és igazából ez fogott meg leginkább, nem a fő szál. Tündérfalva egyik közterén állt ugyanis egy elhanyagolt régi szobor Boldog Salamon Árpád-házi magyar királyról: ennek kapcsán két-három novella is foglalkozik ezzel a különös sorsú királlyal. Czakó Gábor annyira jól ábrázolja az ő személyét, a világi hatalomtól megfosztott, és száműzetésében a hit felé forduló, korábbi rossz döntései miatt gyötrődő egykori uralkodót, hogy szabályosan elszégyelltem magam amiatt, hogy szinte semmit sem tudtam róla korábban. Mint kiderült, a szerző 2011-ben egy teljes regényt szentelt Salamon király történetének Aranykapu címmel - amit nem mellesleg Nemeskürty István a legjobb magyar történelmi regények egyikeként értékelt -, így kézenfekvő volt, hogy ezt vegyem meg most az Ünnepi Könyvhéten.
A Tündérfalva, mint történet egyébként jó érzékkel egyensúlyoz a valóság és a képzelet birodalma között: adott egy kis közösség, amelynek életében jelen vannak a bennünket körülvevő világ megszokott elemei, a velünk élő múlt olykor kényelmetlen öröksége, de ugyanolyan természetességgel jönnek-mennek a tündérek is - vagy éppen az Időárus -, akik a maguk módján próbálják egyengetni a falu életét. Mindez Czakó Gábor könnyed iróniát sem nélkülöző kifinomult stílusában egész érdekes élmény volt az eddigi olvasmányaimhoz képest.
Azoknak mindenképpen ajánlom ezt a könyvet, akik érdeklődnek a kortárs magyar szépirodalom iránt, és már sokat olvastak azoktól a szerzőktől, akiket a mainstream évek óta ebbe a kategóriába sorol. Bár minden tiszteletem az alábbi uraké, de azért jó tudni, hogy Esterházy, Nádas, Spíró, Moldova, Parti Nagy vagy Vámos mellett van más is, akinek évtizedes munkássága nyomán értékes művek születtek. Ettől a magyar irodalom csak gazdagabb lett, rajtunk, olvasókon is múlik, hogy felfedezzük-e magunknak.
