Éljenek az élet apró örömei! A múlt hétvégén egy régi álmom vált valóra: végre eljutottam az Ünnepi Könyvhét központi helyszínére, a fővárosi Vörösmarty térre!
A szegedi és a pécsi éveim alatt a földrajzi távolság és/vagy az ezzel járó anyagi vonzatok miatt sajnos nem tudtam elmenni, de Dabasról ez már nem volt egy leküzdhetetlen akadály - főleg úgy, hogy elég tudatosan készültem rá, jó előre beterveztem magamnak. A hétvége előtt megérkezett a Molyboltból rendelt könyvcsomagom is, szóval már csak dedikáltatni kellett a könyveket a helyszínen.
Azzal az elhatározással indultam el Budapestre szombat délelőtt, hogy öt szerzővel biztos dedikáltatok könyvet, bár ha valaki a surranópályán még bekúszik a képbe, hát egye fene! Mindenesetre Baráth Katalin, Kepes András, Leslie L. Lawrence, Czakó Gábor és Csoóri Sándor voltak a fő kiszemeltek.
Tizenegy órára megérkeztem a helyszínre: kissé borongós, kissé szeles, de kellemes idő volt. Mivel a rendezvény látogatottságáról korábbi ismereteim nem voltak, kissé meglepett, hogy ekkor még viszonylag kevesen voltak kinn a téren. Délutánra ez nagyon megváltozott, de ne szaladjunk ennyire előre.
Azért érkeztem ilyen korán, mert 11-re meg lett hirdetve egy Moly-találkozó, ami végül - mint kiderült - csak egy Moly-gyülekező volt. A helyszín felmérése után meg is találtam a 13-15 fős csapatot, akikhez az érkezésemet követően még csatlakozott 3-4 ember. Előzőleg azt hittem, hogy majd beülünk valamilyen kávézóba, közösen ráhangolódunk a szombati napra, de negyed óra várakozás után kisebb csoportokra bomolva szétszéledt a társaság a téren. Ez egy kissé furcsa volt, mert nem erre számítottam, de ha már így alakult, az ebédemet követően én is becsatlakoztam az egyik ilyen kis csapatba.
A téren járkálva bebizonyosodott, hogy még egy közel kétmilliós nagyvárosban is milyen kicsi lehet a világ: tök véletlenül összefutottam az egykori egyetemi szobatársammal, aki Vavyan Fable aláírásra várt. (Ahogy láttam, ő volt a nap hőse: vagy 30-40 méteres sor várakozott rá, egy szerző sem volt aznap ennyire népszerű.) Mivel őt követően Leslie L. Lawrence dedikált ugyanott, hát én is beálltam egykori egyetemi harcostársam mellé a sorba. Bár elidőztünk ott egy jó háromnegyed órát, de meglett az az előnye, hogy Laci bácsinál az elsők közt voltam, aki aláírathatta a könyvét. Mosolygós, jó kedélyű embernek tűnt, mintha minden kiosztott aláírás külön örömöt jelentett volna neki. Remélem, lesz még szerencsém találkozni vele.
A hosszú várakozást le kellett öblíteni egy korsó sörrel, szóval egy időre behúzódtunk a Váci utca egyik kisvendéglőjébe. Mire elfogyott a Soproni, közel három óra volt, úgyhogy indultam az Agave Kiadó standjához: Baráth Katalin már ott volt. Tavaly decemberben láttam már őt a Moly-szülinapon, csak akkor még nem tudtam, hogy ő az, aki. Hozzám hasonlóan ő is délvidéki illetőségű, gyakorlatilag egy környékről származunk. Amikor aláírattam vele A fekete zongorát, említettem is ezt neki, úgy tűnt, kellemes meglepetésként érte. Ahogy később jöttem-mentem, örömmel láttam (és kicsit büszkeséggel töltött el engem is), hogy fiatal szerzőként végig 8-10-12 fős sor állt az asztala előtt az aláírására várva.
Czakó Gábor már a meghirdetett időpont előtt megérkezett kiadója standjához, úgyhogy rá még a hivatalos dedikálás előtt sikerült lecsapnom. Talán ő szolgáltatta a legkellemesebb meglepetést a nap folyamán: az írásai, a munkássága alapján őt valamiért egy komoly embernek hittem, olyannak, amilyen egy Kossuth-díjas értelmiségi lehet. Ehhez képest pillanatok alatt kiderült, hogy egy érdeklődő, közvetlen és hihetetlenül szimpatikus pasassal van dolgom. Mikor mondtam neki, hogy igazából még csak most ismerkedek alaposabban a műveivel, leültetett maga mellé, és mondta, hogy nyugodtan lapozzak bele az asztalra kipakolt könyvekbe. Beszélgettünk még egy kicsit, aztán tekintettel a mögöttem várakozókra, lassan tovább álltam.
Átmentem a Nap Kiadóhoz, ahol Csoóri Sándor is fogadta már az olvasóit. Vele történt a legmegindítóbb találkozásom aznap. Áder János köztársasági elnök akkor állt be a 10-12 fős sor végére, amikor Csoóri az én köteteimet dedikálta. Ült mellette egy hölgy a kiadótól, aki mindig mondta, megismételte neki, hogy milyen névre kérték éppen tőle aláírást – gondolom, 83 évesen már nem az igazi Csoóri hallása. Amikor a hölgy észrevette Ádert, odahajolt az íróhoz, és azt mondta, hogy „Itt az elnök is, akit most választottak meg… Tudod ki ő, ugye?” Csoóri maga elé nézett, majd pár másodperc hallgatás után kissé belassulva annyit mondott, hogy „Persze, persze.”. Nem tudom miért, de engem ez a jelenet annyira meghatott: ez a fajta esendőség annyira emberivé tette ezt a sokat megélt, idős írót, aki a jelenkori magyar szépirodalom egyik - ha nem a - legnagyobb alakja.
Olyan öt óra magasságában a napot végül Kepes Andrással zártam: ahhoz képest, hogy a Tövispuszta kereskedelmi szempontból és fogadtatását tekintve is a tavalyi év egyik legnagyobb könyvsikere volt, ráadásul Kepes mögött nem akármilyen szakmai életpálya áll, egy rendkívül alázatos, visszafogott és halk szavú embernek tűnt. Kérdeztem, hogy lesz-e új könyve: azt mondta, igen, szép lassan dolgozik rajta, aztán egyszer majd valamikor megjelenik.
Egyébként érdekes volt látni, hogy a délutáni órákra már hatalmassá duzzadt tömegben néhány, "folyamatosan kirakatban levő" szerző milyen látványosan elvérzett: ahhoz képest, hogy a pár éve még ismeretlen Baráth Katalin szép csendben, megállás nélkül dedikált; addig a nagyágyú Moldova György asztalát úgy kerülte meg két oldalról a hömpölygő tömeg, mint a Duna a Margit-szigetet. Most olyan - már bocsánat - bulvár-ripacsokról, mint Sas József nem is beszélek... Vajon generációváltás zajlik a kortárs magyar irodalomban?
Összegzésként annyi elmondható, hogy új, érdekes élményekkel teli, de egyben fárasztó napom is volt a szombati. Kissé csalódott vagyok amiatt, hogy nem volt valamilyen közös Moly-happening, de ezt vagy bekalkulálom legközelebb, vagy úgy készülünk majd, hogy legyen! Ez volt tehát 2012 Ünnepi Könyvhete, ha lehetőségem lesz rá, jövőre ismét megyek! :o)
