Az idei Ünnepi Könyvhét szerzeményei közül ez volt az első kötet, amit elolvastam. Több érv is szólt mellette, úgy mint a rövid terjedelme; a szerző személye; de leginkább a könyv témája. Az első nem szorul magyarázatra, a második és a harmadik már inkább.
Nagy Abonyi Árpád ugyanúgy zentai illetőségű, mint én. Nem tudom, kit mennyire motivál az, ha a saját kis szülővárosának kortárs alkotóját olvashatja, de mivel nekem ilyenben még nem volt részem, ezért nagyon is kíváncsian vettem kézbe ezt a bő 150 oldalas regényt. Ráadásul korábban volt alkalmam személyesen is találkozni a szerzővel: a dabasi Polgármesteri Hivatalban dolgoztam még, amikor más zentaiakkal együtt ő is ott adta be a magyar állampolgársági kérelmét. Akkor egy volt a többi ügyfél között, fogalmam sem volt róla, hogy ír. Amikor megláttam az Ünnepi Könyvhét dedikálóinak listáján, és elolvastam a Budapest, retour fülszövegét, biztos voltam benne, hogy megveszem a kötetet.
A könyv egy meglehetősen érzékeny témát jár körül. A '90-es évek első felében játszódik, a délszláv háborúk katonai behívói elől Budapestre menekült jugoszláviai magyarok mindennapjait írja le. Egy fiatal férfi sorsán keresztül, az ő narrációjában követhetjük figyelemmel ennek a hontalanná vált közösségnek az életét. Ez az a pont, ahol az emlékeim és a családom személyes érintettsége miatt nagyon nehéz pusztán a könyvről írni, nem belebonyolódva az akkori történelmi helyzet elemzésébe. Az érvek és ellenérvek sokasága, a helyzet összetettsége miatt azonban ez annyira szétfeszítené ennek a bejegyzésnek a kereteit, hogy inkább visszafogom magam - pedig ha valamilyen célt szolgálhat ez a könyv, akkor az pont ennek a kibeszélése, feldolgozása.
A dilemma, amelyet a regény megjelenít két évtizede képezi heves vita tárgyát a vajdasági magyarok körében: helyes döntés-e ínséges időkben az egyénnek elhagynia a szülőföldjét, hátat fordítva a közösség azon tagjainak, akik a nehezebb sorsot tudatosan vállalva otthon maradtak?
A Budapest, retour-nak nem célja, hogy választ adjon erre a kérdésre - igazából nem is lehet. A könyv inkább az emigrációban élők helyzetét igyekszik árnyalni több-kevesebb sikerrel. Azért fogalmazok így, mert ennek a regénynek önmagában már a léte is hiánypótló és fontos, de maga a téma sokkal többet elbírt volna ennél a 150 oldalnál. Nem akarok persze igazságtalan lenni Nagy Abonyival, hiszen ez még csak a második köteteként jelent meg 2008-ban, de tény, hogy hiányérzetem volt a könyv olvasása közben és utána is. Örültem volna, ha a regényben megjelenített hétköznapok pusztasága és együgyűsége mellett jobban kibontja a szereplők karaktereit, a veszteségélményeiket, a gyökértelenségüket. Kíváncsi lettem volna arra is, hogy a szerző milyen álláspontot képvisel a "Menni vagy maradni?" kérdésében, de a mű az egyes szám első személy ellenére is mindvégig tárgyilagos, leíró próza marad, amin nem szüremlik át a szerző értékítélete.
Ezek persze csak a személyes nyavalyáim: a regény elolvasása után találtam egy olyan fantasztikus kritikát a könyvről, hogy rögtön elszégyelltem magam a fenti okoskodásaim miatt. A Vajdasági Magyar Digitális Adattár oldalán Aaron Blumm néven jegyez valaki egy alapos és kimerítő értékelést, ami százszor jobb annál, mint amit én a legjobb formámban valaha is írnék, úgyhogy ajánlom mindenkinek, akár rögtön ezután.
Ezt a könyvet elsősorban azok olvassák el, akik határon túli magyarként hosszabb ideje élnek Magyarországon, a földijeim különösen. Azoknak sem fog ártani a könyv, akik anyaországiként kíváncsiak egy "másik magyar valóságra": arra hogy mit jelentett alig két évtizede az otthontól kényszerűen elszakadva a fővárosban idegenként, gyökértelenül bolyongani, az ismerős kulturális közegben is ismeretlenül és idegenül. Tanulságos lesz.
