Ennek. A regénynek. Semmi. Értelme. Nem. Volt.
Na jó, ez így talán egy kicsit erős - de a lényegen igazából akkor sem változtat. Joseph Heller története a második világháborús amerikai katonaélet mindennapjait mutatja (mutatná?) be szatirikus és groteszk értelmezésben, ami kétség kívül eredetibb, sajátosabb látásmód, mint a témát feldolgozó többi száz és száz történelmi regény, de minden jóindulatom ellenére nálam akkor sem működött.
Az ok viszonylag egyszerű: ez a regény a maga bő ötszáz oldalával egyszerűen sok, túl sok. Utólag visszagondolva, kétszáz oldal után gyakorlatilag már semmi újat nem tudott adni: mintha a szereplők ugyanazokat a köröket futották volna újra és újra. A groteszkben ez persze benne van, de egy ponton túl már kezdett nagyon fárasztó lenni. Évek óta nem volt könyv, ami ennyire próbára tette volna a türelmemet: nagyjából ötvenoldalanként a sarokba akartam vágni, mondván, föladom, nincs tovább. Egyedül az tartotta bennem a lelket, hogy hátha a befejezés más megvilágításba helyezi az addig olvasottakat, hátha valami olyasmivel zárul, ami miatt megéri végigszenvedni a történetet. Hát nem. Ezt benéztem.
Belefutottam a Molyon egy zseniális értékelésbe a regényről, ezt a szerző - azaz dontpanic - utólagos engedelmével egy az egyben be is másolom: "A 22-es csapdája című könyv alaptézise az, hogy a háború és bármi, aminek köze van hozzá, értelmetlen. Így tehát A 22-es csapdája című könyv is értelmetlen, hiszen a háborúról szól. Ám mivel A 22-es csapdája megfogalmazza ezt az alaptézis, ezért a könyvnek van értelme. Ez az alaptézis kimondja, hogy a háború és bármi, aminek köze van hozzá, értelmetlen. Tehát A 22-es csapdája…" Ez a pár ironikus mondat tökéletesen visszaadja a könyv stílusát és érzékelteti a tartalmát. Más kérdés, hogy dontpanic a maximális öt csillagra értékelte, én meg csak kettőre. Ízlések és pofonok.
De hogy ne csak szapuljam a regényt, írok pár sort az általam ítélt két csillagról is. Egyrészről igyekeztem értékelni Joseph Heller azon igyekezetét, hogy 1961-ben megpróbálta teljesen újszerű megközelítésből szemlélni a második világháborút ezzel a könyvvel. Igyekeztem értékelni a kitartását: ha nekem olvasni szenvedés volt, akkor az írói teljesítmény szempontjából sem lehetett piskóta. Írástechnikai szempontból kifejezetten tetszett, ahogy a nem lineáris történetvezetést megoldotta: ezzel technikával eddig egyedül Ottlik Géza Iskola a határon c. regényében találkoztam. És igen, az első kétszáz oldalon voltak kifejezetten humoros részek is kötetben.
Tisztában vagyok vele, hogy A 22-es csapdája azért "értelmetlen" regény, mert a háború értelmetlenségére kívánja így felhívni a figyelmet. Hogy ez lényegében csak egy eszköz, amelyet a szerző tudatosan felhasznált. Nem is állítom, hogy az író kvalitásaival lennének gondok, de a terjedelmet tekintve érzésem szerint átesett a ló túloldalára, nem is kicsit. Ha Joseph Heller ezt a történetet egy 50 oldalas novellában írja meg, azzal is tökéletesen érzékeltethette volna a mondanivalóját, jó eséllyel "átjött" volna az üzenet. Ötszáz oldalt akkor lett volna indokolt írni, ha lett volna sztori, vagy karakterfejlődés, ami adott volna valamilyen ívet a regénynek, de ezek itt teljesen hiányoztak. Kár érte.
