Igen, ismét egy kötelező olvasmány, amin illett volna már korábban túl lennem, de eljutottam arra a pontra, hogy már nem fogok szabadkozni az ilyen hiányosságaim miatt. Inkább pótolom azokat szép lassan. Szóval Ottlik Géza és az Iskola a határon. Elkezdtem olvasni a könyvet, és szabályosan nyakamba szakadtak a korai gimis kollégiumi évek emlékei: amikor még az egyetemi szabad élethez képest szigorú szabályok közt és pontos menetrend szerint éltük mindennapjainkat. Kellemes emlékeim fűződnek ezekhez az évekhez, így valami ehhez fogható hangulatot vártam a regénytől is, de sajnos hiába.
Pedig a kötet eleje határozottan ígéretesnek tűnt. Azt hittem, hogy a négyszáz oldalas történetet végig az a fajta "kettős elbeszélés" jellemzi majd, mint ami az első néhány fejezetben megjelent: azaz, hogy - a két főszereplő - Both Benedek könnyedebb hangvételű történetmesélése és Medve Gábor sokkal líraiabb kézirata váltogatják majd egymást. Ám Medve kéziratainak részletei viszonylag hamar elmaradtak, és az olvasó kénytelen pusztán "Bébé" emlékeire hagyatkozni. Azt hiszem, érdekesebb megoldás lett volna, ha Ottlik végigviszi a kettős narrációt - így viszont biztos, hogy olvasmányosabb lett valamivel.
Nem is ezzel volt igazából a gondom, mert ez pusztán egy technikai kérdés, ettől még nyilván lehetett volna jó a regény. Az hogy végül is nem találtam annak, elsősorban a történetnek tudható be. Pontosabban: a történet hiányának. Olvastam a könyvet, haladtam egyik fejezetről a másikra, akadtak benne érdekes és kevésbé érdekes részek, de története, az valahogy nem volt. Mondhatni, végig arra vártam, hogy a négyszáz oldal alatt majd csak kikerekedik valami ebből - de nem. Nem éreztem egyáltalán azt, hogy akár regény, akár a szereplői bejártak volna valamiféle ívet benne, hogy aztán az olvasó nyugodtan hátradőlve csukhassa be végül a könyvet.
És ezzel elérkeztünk egy másik fontos hiányossághoz is: a szereplőkhöz, a karakterekhez. Utólag úgy érzem, mintha Ottlik a bőség zavarával küszködött volna ebben a tekintetben: a regény egy 1920-as évekbeli bentlakásos katonai iskola diákjainak viszonyait próbálja bemutatni, de - sokszereplős helyzetről lévén szó - az író nem tudta, vagy nem akarta hangsúlyosabban kiemelni és kidolgozni történetének főszereplőit. A könyv úgy akar bemutatni négy évet a határmenti iskola életéből, hogy a kétharmadában Medvéék első évét tárgyalja: a diákok itt hazautaznak a karácsonyi szünetre, majd elkezdenek pörögni az évek, és az utolsó hatvan oldalon már negyedéves végzős mindenki. Nagyon éles volt a váltás, mivel nem volt rendes átvezetés a korszakok közt. Csakhogy negyedikesként is ugyanazt csinálja mindenki, mint elsőben: ugyanúgy klikkesednek, ugyanúgy kirekesztik és bántják a gyengébbeket, akik pedig ugyanúgy nem képesek feldolgozni a kudarcaikat és a traumáikat. Jellemfejlődés, vagy valami hasonló, drága Ottlik úr?
Amikor érettségi előtt álltunk, az irodalom tanárnőm mondott egy érdekes dolgot a gimnáziumi éveinkről: hogy ez volt az a korszak, amikor gyerekként érkeztünk meg az iskolába, de már felnőttként távozunk onnan. Na, pont ezt hiányoltam leginkább ebből a kötetből! Igaz, hogy Ottlik szereplői tízévesen kerülnek be az iskolába, de akkor is tizennégy évesek, amikor lezárul a történet, ám ez a négy év teljesen "hiányzik" a szereplőkből a végén. Sajnos, kár értük. Ahogyan a történetért is, ami alapvetően nem lenne rossz, de így eléggé jellegtelen.
