Lassú agónia és csendes, de méltóságteljes elmúlás. Legpontosabban talán így lehet jellemezni a Garrenek-ciklus harmadik kötetét. A második részhez hasonlóan a téma lényegében ugyanaz maradt, csak a nézőpont változott: míg Márai a Féltékenyek-ben a hazatért gyerekek életén keresztül mutatta be a családot, addig Az idegenek oldalain elsősorban a haldokló családfő, az apa kapja a főszerepet.

Egyre inkább az az érzésem a sorozattal kapcsolatban, hogy Márai elsősorban egy korszakot akar benne bemutatni az olvasóknak, és ehhez inkább csak ürügyként használja a Garren családot. A Zendülők e tárgyalt korszak előzményeibe enged betekintést néhány fiatalember lázadásán keresztül. A Féltékenyek már magát a korszakot tárgyalja az idő közben felnőtt fiatal generáció életstílusának bemutatásával. Az idegenek pedig azt meséli el, hogy a világ milyen okok miatt billent ki a megszokott ritmusából, ezzel akarva akaratlanul történelmivé téve ezt a bizonyos korszakot. A cím is erre utal: az idegenek azok, aki egy éjjelen elözönlik a Várost, és bár nyíltan senki sem szegül ellenük, hamar kiderül, hogy a lakói nem akarnak behódolni nekik. Az idegenek ellepik a hivatalokat és minden fontos világi pozíciót, de az őslakosok - évszázados közösségi élményekből erőt gyűjtő - tartását nem tudják megtörni. Az ellenállás néma, de erőteljes.

Ennek az ellenállásnak volt egyik kulcsfigurája az apa, aki utolsó heteit éli. Betegágyán számot vet sorsával, hibáival, hagyatékával. Mindenki sürög-forog körülötte, de a gyerekek közül csak a beavatottak sejtik, hogy az összes orvosi praktika hasztalan, hiszen maga az apa döntött úgy, hogy távozni akar. A kérdés az, hogy az apa halálával megtörik-e az ellenállás?

Ez a regény az előző kettőhöz képest jóval komorabb, de úgy érzem, ez a fajta drámaiság nem feltétlenül vált előnyére, főleg ami a történet utolsó harmadát illeti. Az elején kifejezetten érdekes és izgalmas volt az apa szemszögéből látni a Város jelenét meghatározó múltbeli eseményeket, de aztán a századik oldal környékén volt egy fejezet (A varázslat), amit azóta sem értek, miért ékelődött be a történetbe. Ezt követően azonban a történetmesélés átment egy haldokló idős ember elmélkedéseibe, amik olykor túlságosan is lehangolóak és nyomasztóak voltak. Örültem, hogy vége lett.

Érdekes azonban, hogy számomra ezzel a befejezéssel is kerek egésznek hat a történetfolyam: akkor sem lett volna hiányérzetem, ha itt lezárja Márai a sorozatot. Ennek tükrében különösen kíváncsi vagyok a folytatásokra, hogy tud-e bennük újítani a szerző, vagy innen már csak lefelé van út...