Normál esetben gyermeknevelési alapelveket taglaló könyvet valószínűleg addig nem vettem volna a kezembe, amíg magam nem vagyok érintett ebben a kérdésben. Hogy ezt mégis elolvastam, az egyértelműen a szerző személyének szólt. Csípem Csernus dokit. Tetszik a nyíltsággal párosuló konfrontatív stílusa, valamint az, hogy a könyveiben olyan emberi hibákra és gyengeségekre világít rá, amelyeket mi, egyszerű olvasók magunktól nem tudnánk megfogalmazni. Már pedig változtatni csak úgy tudunk, ha ismerjük magát a problémát: ehhez a megismeréshez nyújtanak segítséget a könyvei.
Érintettségem híján azt hittem, hogy a Ki nevel a végén? kakukktojás lesz az általam eddig olvasott Csernus-könyvek sorában: elvégre még nem vagyok szülő, sok közöm nem lehet a kötet témájához. Mondhatni, hanyag lezserséggel kezdtem el a könyvet, a cél csak az volt, hogy megtudjam, mi van benne: gondoltam, ha majd igazán aktuális lesz, újra előveszem. Egy hangyaszarnyi részlet felett azonban átsiklottam a könyvvel kapcsolatos előfeltevésemkor: az igaz ugyanis, hogy szülőként nem vagyok érintett a kérdésben - de gyerek azért én is voltam. A gyereknevelés "passzív oldalát" már volt szerencsém megtapasztalni. Amikor ez 10-12 oldal után leesett, egyből élessé - és ezáltal kétség kívül izgalmassá - vált a helyzet. Üdv ismét Csernus doki kíméletlenül őszinte világában...
A közel 270 oldalas könyv nyolc nagy fejezetben taglalta azokat a főbb problémaköröket vagy krízishelyzeteket, amelyek nem megfelelő kezelése súlyos hatással lehet a gyermek személyiségének fejlődésére. Ilyen többek közt a hiteltelen szülői minta elsajátítása, a szülők válása, az erőszak alkalmazása, vagy épp a szexualitás témájának szőnyeg alá söprése. Ja, és persze a drogozás. Ez utóbbival foglalkozó fejezet egyébként messze a legjobb volt a könyvben, nagyon érződött rajta, hogy Csernusnak az addiktológia az eredeti szakterülete.
Egy-két dolog azonban igen csak rontotta az összképet. Egyrészről a könyv szokatlan szerkezete: miután a szerző befejezte az eredeti kéziratot, és a kiadónál látták, hogy ebben a formájában ez testvérek közt sem lesz 150 oldalnál több, odaadták egy szülőnek, egy tanítónak, egy 18 éves fiatalnak és egy szerkesztőnek, hogy véleményezzék az egyes részeket - gondolom én. Ezeket a közbevetéseket, hozzászólásokat aztán beillesztették a könyvbe így nyerve el a jelenlegi terjedelmét. Nem tagadom, hogy ezen észrevételek közt is voltak nagyon figyelemre méltó és tanulságos gondolatok, csak hogy ezzel együtt is a legtöbbször idegesítő volt, hogy folyton megszakadt miattuk Csernus gondolatmenete.
Másrészről a kötet második fejezete (Jogosítvány szülőknek - Beszélgetés az ördög ügyvédjével) totális vakvágány lett: Csernus valami koncepciótlan interjú formájában írta meg, de már a legelején elvesztettem a fonalat: nem tudtam, ki az aki kérdez, és ki az aki válaszol - ráadásul mindezt még tetézték a fentebb már kifogásolt "laikus" közbevetések is. Nagyon izzadságszagúra sikeredett...
Ezek miatt sajnos kilóg a lóláb, de ha képesek vagyunk a kötetre, mint negatív eseteket feldolgozó nevelési segédanyagra tekinteni, akkor meggyőződésem, hogy hasznát vehetjük. Szülőként és (egykori) gyerekként egyaránt.