Nos, van az úgy, hogy ilyen-olyan okok miatt az ember eltűnik pár hétre a könyves világból: nem olvas, nem tartja a kapcsolatot más könyvmolyokkal és nem frissíti a blogját sem. Ez előfordulhat mindenkivel, hiszen többdimenziós lények vagyunk, unalmas lenne az élet, ha csak és kizárólag a Gutenberg-galaxis betűtengere töltené ki az életünket. Velem azonban ennél súlyosabb valami történt, hiszen augusztus óta nem írtam új bejegyzést, és szeptember közepétől három és fél hónapon keresztül "olvastam" egy kötetet. Hogy mi lelt, nem tudom, maradjunk annyiban, hogy "alkotói válságba" kerültem, amelyből szerencsére egy lórúgás erejével billentett ki a decemberi Moly-szülinap.
Most jutottam el addig, hogy megírjam a szeptemberben befejezett Egy gésa emlékiratainak bejegyzését is. A blogom indulása óta nem volt még rá példa, hogy ekkora idő teljen el egy könyv elolvasása és a poszt megírása között, ami finoman fogalmazva is nehézzé teszi most a dolgomat, de kétség kívül érdekes tapasztalat ilyen időtávlatból visszaemlékezni egy könyvre. Már abból a szempontból, hogy illene érdemben is írnom valamit róla.
Érdekes módon egyik hölgy ismerősöm ajánlotta nagyon még tavasszal a könyvet, és hetek múlva meghirdettek a Molyon egy kihívást ezzel kapcsolatban: így ötvözve kellemest a hasznossal, úgy döntöttem elolvasom. Idő közben jöttem rá, hogy 2005-ben filmet is készítettek belőle, így mindjárt tudtam egy másik mozis adaptációkkal foglalkozó kihíváshoz is csatlakozni, ami már csak hab volt a tortán.
Ami a regényt illeti, két fontos dolog maradt meg bennem közel négy hónap távlatából: egyrészről az, hogy valószínűleg egy ilyen történetnek nem feltétlenül én vagyok a célközönsége. Ez ugyanis - érzésem szerint - inkább egy női regény. A hölgy ismerősöm, aki ajánlotta, nagyon nagy átéléssel beszélt róla, aminek én a nyomát sem éreztem, amikor olvastam - annak ellenére, hogy önmagában nem egy rossz kötet az Egy gésa emlékiratai. Ő valamiért könnyebben, jobban átélhette, mint én.
Másrészről - és ez már inkább írástechnikai kérdés - a főszereplő, Szajuri gyermekkorát bemutató fejezeteknél először nem értettem, aztán egyre inkább zavart az a fajta - nem tudok jobb jelzőt találni rá, bocsánat - közönségesség, amivel Arthur Golden bemutatta a kislány sanyarú sorsát. Nehéz megítélni, hogy mennyire valósághű mindaz, amit az író ezekről az évekről leírt vagy mennyire élt a szerzői szabadság eszközrendszerével, hogy drámaibbá tegye a történetet, de a "nehéz gyermekkor" hangulatát megítélésem szerint nem tudta visszaadni. Az volt az érzésem, hogy Golden a mennyiségre ment rá a minőség helyett: kissé unalmas volt már a sokadik oldal után is azt olvasni, hogy szegény Szajurit éppen ötvenkettedik alkalommal is elpüfölik és megbüntetik, amiért esetlensége miatt valami rosszat tett.
Azért is érdekelt a könyv, mert egy korábbi remek interjúkötet óta szívesen olvasok japán témájú munkákat vagy cikkeket, de ez a mű valamiért inkább a fikciós történetek kategóriájába került nálam, és kevésbé az ismeretterjesztők közé: nem éreztem úgy, mintha többet tudnék általa a Japán kultúráról, a gésák világáról annak ellenére, hogy úgy harangozták be annak idején, mint olyan regényt, amely lerántja végre a leplet a valóságról.
Amikor megtudtam, hogy film is készült belőle, megnéztem a bemutatóját, és rögtön tudtam, hogy tetszeni fog, ami azért nagy szó nálam, mert igyekszem kerülni a regények filmadaptációját: olvasás után tízből kilenc illúzióromboló, olvasás előtt meg a könyv élményét veszi el azzal, hogy előre megtudom, mi a történet.
Szóval a film határozottan tetszett: gyönyörű látványvilága volt, és a remek filmzenéjével sokkal inkább lehetett érzékeltetni azt, amit Arthur Goldennek kevésbé sikerült - még akkor is, ha bizonyos pontokon törvényszerűen nem volt könyvhű a filmes adaptáció.
Kissé sablonos romantikus regénynek optimális, irodalmi műként kevésbé értékelhető könyv az Egy gésa emlékiratai. Ha könyves fronton valaki nem ebben a műfajban utazik, annak a film megtekintése bőven elég, kellemes kikapcsolódást jelenthet az a majd' két és fél óra, amit a mozi ad.
