Ingoványos talajra tévedtem azzal, hogy értékelést kell írnom Neil Gaiman Csillagpor c. regényéről, mert a fantasy világában nem nagyon vagyok otthon. Nem tudom megítélni, mi számít jónak vagy rossznak ebben a műfajban, mert nem olvastam túl sok könyvet a témában.
A regényre egyébként egy Moly-os kihíváson bukkantam. (Idén ez azért annyira nem meglepő, lesz még jó pár ilyen.) Liliane_Evans a tavaly augusztusi csillaghullás kapcsán találta ki, hogy meghirdeti Gaiman kötetének össznépi olvasását, és azt kell, hogy mondjam, jól tette. Ennek hiányában én például biztos nem vettem volna a kezembe, mert mint írtam, a fantasy elég távol áll tőlem. Mégis jó, hogy a látóterembe került, mert ez egy elbűvölően kedves, felnőtteknek szóló mese.
A műfaj sajátosságai miatt nagyon újszerű élményt jelentett az olvasása: ha nem szakmai témájú vagy ismeretterjesztő könyveket olvasok, akkor legszívesebben olyan - lehetőleg lélektani - regényeket, amelyekben aprólékosan kidolgozott karakterek vannak. A Csillagpor teljesen más dimenzióban mozgott, mégis tetszett. Nehezen tudom megfogalmazni, hogy miért, de az biztos közrejátszott, hogy Gaiman jól ír, könnyen befogadható stílusa van. Minden olyan elem jelen volt a regényben, ami egy jó történethez kell, és ezeket a szerző a megfelelő formában és arányban jelenítette meg. Meglepő és bizonyos tekintetben elismerésre méltó, hogy Gaiman a történet nyújtotta lehetőségekhez képest mennyire visszafogta magát: sok író biztos nem tudta volna visszatartani a szófosási kényszerét, és lazán feltornázta volna ezt a bő kétszáz oldalas regényt akár a triplájára is.
Emlékszem, hogy az egykori egyetemi szobatársam évekkel ezelőtt látta a Csillagpor filmadaptációját, és nagyon tetszett neki. Miközben olvastam a könyvet megnéztem a film ajánlóját, de már abból a két percből is annyira nyilvánvaló volt, hogy köszönő viszonyban sincs a regény történetével, hogy úgy döntöttem, nem nézem meg. Elég a könyv élménye, nem akarom az eredeti szellemiségét aláásni egy erősen "mozi-kompatibilis" változattal.