eMBé virtuális könyvespolca

Rögtön azután, hogy megszületett az Orwell-könyvről szóló előző bejegyzés, közel két napra elszállt a netem: elszakadtam a civilizált világtól, visszatért a sötét középkor. Ez valami égi jel - gondoltam -, itt az ideje, hogy egy hónapos csúszás után végre elkezdjem a nyárra tervezett Márai-sorozatomat. Amint már a fenti címből is kiderült: hát ez nem jött össze. Egyelőre nem akartam elkötelezni magam a heteket igénybe vevő Garrenek-ciklus mellett, inkább valami lazább olvasmány kellett a pillanatnyi mélabús hangulatom tüneti kezeléséhez.

Kingen legutóbb eléggé kiakadtam, úgy hogy gondoltam, adok neki egy újabb esélyt: A coloradoi kölyök egyébként is vagy másfél éve pihen már a polcomon, várva a megfelelő alkalomra - hát most ez is eljött. Amióta megvettem, előítéleteim és fenntartásaim voltak a "kötettel" kapcsolatban: ez ugyanis egy 165 oldalas füzetecske, nem könyv. Ami önmagában nem gond, de a kiadónál úgy gondolták, ha már a terjedelme nem lett nagy, legalább az ára legyen az. Nagyker áron 1900-at kérnek érte, én a Bookline-on az ilyen-olyan kedvezményeimmel letornáztam ezt 1500-ra. Mielőtt még össze-vissza dobálóznék itt a számokkal és a százalékokkal, hadd zárjam rövidre ezt a gondolatmenetet: a majd' kétezer forintos könyvesbolti ár annak ismeretében pofátlanul sok egy 165 oldalas könyvért, hogy a Csontkollekció c. novellásgyűjteményének csak a nyitó története - A köd, amelyből nem rég kiváló filmadaptációt készítettek! - bő kétszáz oldal.

Szóval fenntartásaim voltak a művel kapcsolatban, de ezek gyorsan eloszlottak: oldalról oldalra haladva egy remek kis krimi története bontakozott ki! A szerző az egyik legegyszerűbb eszközt választotta a története tolmácsolásához: két öregúr elmesél egy negyed századdal ezelőtti rejtélyes esetet, az ifjú újságíró lány pedig hallgatja őket. Ez az egyik legprimitívebb írói eszköz, amióta világ a világ, de ebben az esetben olyan elképesztően jól működött, hogy néha úgy éreztem, mintha ott ülnék köztük, és én is őket hallgatnám. Jól ütemezett tempó, fokozatosan adagolt feszültség, mesteri érzelmi hullámoztatás! Szívesen olvastam volna tovább is!

A korábbi King-kötetek közül az okosok a Dolores-t definiálják krimiként, de azt A coloradoi kölyök simán lemossa - egyszerűen jobb, és kész - még ha nem is a klasszikus értelemben vett krimik megoldásával zárul a történet. Minden erénye mellett, anyagilag nyilván nem a legjobb befektetés még így sem, szóval ha csak valaki nem gyűjtő, annak inkább azt tanácsolom, hogy kérje kölcsön egy hozzám hasonló naiv olvasótól, aki korábban kiadott már érte egy kisebb vagyont - de akár így dönt, akár úgy, mindenképpen olvassa el! Egy délutános kis irományról van szó, ám azt a délutánt biztos kellemes kikapcsolódássá varázsolja.

Vegyük úgy, hogy a mögöttünk hagyott bő egy hónapban kivettem az éves szabadságomat, és emiatt nem funkcionáltam könyves bloggeri minőségemben. Ami persze hülyeség, de valamilyen magyarázatot azért mégis illik adni, amiért így felszívódtam az elmúlt hetekben. Az igazság az, hogy költöztem, hőség volt, rácuppantam Az elnök emberei-re, még nagyobb hőség volt, ráadásul július lévén elkezdődött a Tour de France is, és mindezek valahogy háttérbe szorították az aktuális könyvemet.

Orwell 1984 c. könyve tizenhat-hét éves koromban került a kezembe, és egy életre meghatározó élmény volt. Erről egy külön bejegyzést tudnék írni, de majd akkor teszem meg, ha újraolvasom egy napon a könyvet. Aztán jött az Állatfarm, ami önmagában ismét egy teljesen egyedi és zseniális munka. Majd hosszú évek teltek el anélkül, hogy újra Orwellt olvastam volna, mert úgy éreztem, ezzel a két történettel olyan eszméletlenül magasra tette a lécet még önmaga számára is, hogy ettől már csak lejjebb lehet teljesíteni. A mostani a könyvem, a Légszomj, bizonyos szempontból igazolta is ezt az elméletemet.

Azért fogalmazok ilyen óvatosan, mert ez utóbbi kötetet a műfaji sajátosságok miatt igazából nem lehet összevetni az előző kettővel: egy negatív utópia és egy szatíra elvétve hordoz közös elemeket egy olyan elbeszélő regénnyel, mint a Légszomj. Más kategóriát képviselnek, így mások az erősségeik az egyes könyveknek. A Légszomj tökéletes bizonyítéka annak, hogy Orwellnek mennyire erős a leíró prózája (is). Emlékeim szerint ez az 1984-ben és az Állatfarmban nem tűnik ki ennyire. Tele van a könyv olyan finomra hangolt leíró részekkel, amelyektől az ínyencek egytől egyig dobnak egy hátast. Az elsőre a tizennegyedik oldalig kell várni: "Hilda harminckilenc éves, és amikor megismertem pont úgy nézett ki, mint egy nyúl. Valójában még mindig úgy néz ki, de nagyon sovány lett és ráncos, örökös rágódás és aggodalom van a tekintetében, és amikor a szokásosnál is zaklatottabb, valahogy felpúposítja a vállát, karját összefonja a mellén, akár egy öreg cigányasszony a tűz mellett. Azon emberek közé tartozik, akik katasztrófák előrevetítésében lelik örömüket."

Hilda egyébként a történet főszereplőjének és egyben narrátorának felesége. George Bowling a negyvenes évei közepén járó, elhízott, angliai alsó-középosztálybeli kétgyermekes családapa, aki egy biztosítótársaság munkatársaként keresi a kenyerét. 1938-ban járunk, amikor egy napon szinte véletlenül feldereng előtte a már rég elfeledett gyermekkora, és ennek nyomán hirtelen elhatározásra jut. Azt hiszem, az ilyen történetekre illik leginkább az a mondás, hogy nem az úti cél a lényeg, hanem az utazás maga.

Klassz könyv, bár nem hiszem, hogy számomra bármi meghatározót hozzáadott volna az irodalmi élményeimhez a fentebb említett leíró részeken kívül. Ami a másik két Orwell-kötethez képest nagyon hiányzik belőle, az a katarzis - emiatt kerül csak a dobogó legalsó fokára. Azoknak ajánlott elsősorban, akik behatóbban szeretnék tanulmányozni Orwell munkásságát, vagy érdekli őket a második világháború előtti angliai átlagemberek életvitele, világlátása. A kor szépirodalmi munkájaként remek, de történelmi tudományos kutatás forrásának alkalmatlan: a Légszomj nem más, mint fiktív hangulatjelentés a XX. század első feléből.

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem mindig bűntudatom van, ha olyan klasszikus irodalmi mű kerül a kezembe, amit már rég ki kellett volna olvasnom. Eléggé feszélyez, hogy ha csak huszonnégy éves koromban olvasok el egy olyan regényt, amelyen már tizenhét évesen túl kellett volna lennem. Ilyen munkákból pedig van egy pár, sajnos: az igazság ugyanis az, hogy egy kezemen meg tudom számolni, hogy a gimnáziumban hány kötelező olvasmányt voltam hajlandó elolvasni. Na, nem mintha nem szerettem volna az irodalmat és a könyveket, csak kamaszként egyszerűen ellenszenves volt mindaz, ami kötelező. Egy idő után azonban leesett, hogy az ÁLTALÁNOS MŰVELTSÉG világában való otthonos mozgáshoz Stephen King, Robin Cook vagy Leslie L. Lawrence művei kevésnek bizonyulnak, legyenek bármennyire jók is a nevezett urak a maguk műfajában. Ekkor kezdtem el - elsősorban Jókaival - a klasszikus szépirodalom felé fordulni.

Aztán jött Mikszáth és a Két választás Magyarországon, majd a Noszty fiú esete Tóth Marival. Tekintve, hogy két kiváló regényről van szó, szinte törvényszerű volt, hogy előbb-utóbb ismét olvassak valamit a Mikszáthtól. Nem rég Ildikó révén a látóterembe került a Szent Péter esernyője. Ez konkrétan nem volt kötelező olvasmányunk anno - a Jó palócok töltötte be ezt a hálátlan szerepet -, de a fentebb vázolt lelkiismeret furdalás részben megjelent itt is.

Persze csak ideig-óráig tartott, mert a kiváló történetmesélés iránti tisztelet és csodálat átvette a helyét. A Szent Péter esernyője tipikus XIX. századvégi regény: korának minden romantikus stílusjegye megtalálható benne. Az eltűnt örökségét felkutatni induló tehetséges fiatal ügyvéd valami egészen másba botlik útja során, mint amiért elindult. Klasszikus konfliktushelyzet: vagyon kontra emberi kapcsolatok. A történet megoldása mai fejjel talán kissé naivnak és leegyszerűsítettnek hat, de ezt ellensúlyozza, ahogy Mikszáth "becsomagolja" azt nekünk. Ha megszokjuk nyelvezetét, rendkívül szép és szórakoztató tud lenni. Már pedig ezt megszokni egyáltalán nem nehéz...

Úgy öt évvel ezelőtt volt egy kollégiumi szobatársam, aki A Nagy Könyv játék százas listáján látva a Szent Péter esernyőjét csak annyit mondott, hogy "Úristen, mekkora szar!". Nem, nem az, bár kétségtelen, hogy az eddig olvasott Mikszáth-művek közül nálam nem ez viszi a prímet. Aki hozzám hasonlóan annak idején nem vitte túlzásba a kötelező olvasmányokat, de idő közben megvilágosodott e tekintetben, annak kezdésként kiváló regény lehet ez Mikszáthtól. Aki viszont már nem "kezdő", az úgyis túl van rajta, hiszen a magyar irodalom egyik alapművéről van szó.

Szép számmal akadnak olyan kultikus regények, amelyekről már mindent megírtak - és annak az ellenkezőjét is. Ilyenkor az egyszerű olvasó, legyen bármennyire is lelkes a kötet kapcsán, úgy érezheti, hogy nem szolgálhat túl sok hozzáadott értékkel vagy újdonsággal azáltal, ha leírja a véleményét a történetről. Ráadásul, ha ez a kultikus regény annyira egysíkú, annyira egyértelmű, mint a közelmúltban elhunyt J. D. Salinger Zabhegyező c. munkája, akkor főleg bajban van az illető. Ezzel a helyzettel igyekszem most megbirkózni.

A Zabhegyező ugyanis egy olyan könyv, amin nem érdemes és nem is lehet igazából vitatkozni. Nincsenek benne áthallásos részek, rejtett üzenetek, burkolt társadalomkritikák vagy bármi ilyesmi: a kötet egyszerűen csak arról szól, amit a története elmesél. Miután egy tizenhét éves, saját helyét a világban nagyon nem találó kamaszt már a negyedik gimnáziumából rúgnak ki, úgy dönt, hogy a maga módján dühöngőre fogja a karácsonyi szünet előtti pár napot. Mindezt egyes szám első személyben osztja meg velünk, egy évvel az események után, egy javítóintézet falai közt papírra vetve a sorait.

Még általános iskola alsó tagozatába jártam, amikor olvastam Ivo Andrić Nobel-díjas szerb író egyik regényét. Őszintén szólva fogalmam sincs már, hogy miről szólt, de a címét azóta sem felejtettem el: Haragban a világgal. Folyton ez jutott eszembe, amikor a Zabhegyezőt olvastam, vagyis hogy akár ez is lehetne a címe. A saját bevallása szerint sem túl eszes Holden Caulfield-nek ugyanis mindenkivel van valami baja, a környezetében minden idegesíti valamiért, és semmi sem jó úgy, ahogy éppen van. A lázadás persze mindig is a tizenévesek sajátossága volt, ő azonban még így is kitűnik a többiek közül. Ezzel az extrémizmusával viszont inkább idegesítő, mint jópofa. Salinger regényének sikere szerintem pont abban áll, hogy úgy ábrázolta a tizenéves korosztályt, ahogy őelőtte senki más: az ifjúságról alkotott képet évtizedeken keresztül a Tom Sawyer-felé játékos, a felnőttek orra alá folyton borsot törő, de alapvetően szeretetre méltó karakterek határozták meg. Ehhez képest Salinger tizenhét éves főszereplője ugyanúgy képes lenézni és utálni másokat, mint ahogy a nagybetűs életben már rutinnal mozgó felnőttek teszik ezt egymással. (Salinger 1951-ben írt regényére három évvel később aztán William Golding tesz még rá egy lapáttal, amikor A legyek ura oldalain gyerekekből hozza ki az állati ösztönöket és az eszetlen brutalitást.)

Nem nagyon tudom felidézni, hogy volt-e korábban olyan jó regény, aminek ennyire nem tudtam azonosulni a főszereplőjével. Ha ugyanis egy történet rossz, akkor esélyes, hogy az olvasó a karakterekkel sem tud egy hullámhosszra kerülni, ez szinte természetes velejárója a pocsék irodalmi munkáknak. Az viszont egyértelműen az írót dicséri, hogy úgy volt képes remek történetet írni, hogy annak főszereplőjét mindvégig távol tartotta az olvasótól. Tőlem legalábbis biztosan.

Minden irodalmi erénye mellett azonban kétségtelen tény, hogy a Zabhegyező felett bizonyos szempontból eljárt az idő. Az 1950-es évek fiatalja és egy mai tizenéves lázadása között ég és föld a különbség. Meg merem kockáztatni, hogy már a mai fiatalok szüleinek is teljesen mást jelentett a normákkal való szembeszegülés a maguk ifjúsága idején a '70-es és '80-as években, mint ahogyan azt Salinger a regény írása közben megfogalmazta. A Zabhegyező inkább egyfajta befelé irányuló, zárkózott makacsságot mutat be, ami távol esik a mai korra inkább jellemző nyílt szembeszegüléstől. Ezt tehát nem árt szem előtt tartani, miközben olvassuk a regényt.

Egyébként korrekt munka, könnyen lehet haladni vele, csak ajánlani tudom!

Ha egy színész, énekes, sportoló vagy egyéb híresség könyvírásra adja a fejét, az számomra eleve gyanús: a menedzserek részéről ilyen esetekben legtöbbször a sokadik bőr lehúzása a cél, miközben a márkajeggyé avanzsálódott sztárnak szinte semmi köze sincs a saját nevével fémjelzett kiadványhoz. Madonna mesekönyveit például ugyanúgy nem fogom felolvasni majd a gyerekeimnek, mint ahogy Kim Cattrall (Samantha karakterét alakító színésznő a rendkívül magas kulturális és művészi értékű Szex és New York-ból) köteteit sem ajánlanám egyetlen önértékelési zavarokkal küszködő tizenéves lánynak. Persze akadnak olyan üdítő kivételek, mint Hugh Laurie A balek c. krimije.

Meg aztán itt van ez a zseniális Nick Cave, aki énekhangját tekintve - Kovács Ákos találó kifejezésével élve - valószínűleg a Megasztár jászjákóhalmi elődöntőjében kiesne már, de olyan karizmatikus személyiséggel megáldott előadóművész, hogy nem lehet nem figyelni rá. Elsősorban emiatt érdekelt a tavaly megjelent új regénye, a Bunny Munro halála. Már a címe sem szokványos, de a magyar kiadás borítója meg egyenesen zseniális!

Szóval fokozott várakozás előzte meg nálam a kötetet, de - bocsánat, ezt le kell írnom - az első ötven oldal keményen pofán vágott: rendkívül nyögvenyelősen és izzadságszagúan indult el a történet. A kozmetikai termékekkel házaló szoknyavadász Bunny Munro karakterét felszínesnek és közönségesnek éreztem, a párbeszédek nagyon életszerűtlenek voltak, a szituációk pedig mesterkéltek. Aztán az ötvenedik oldal környékén Cave elkezdett belevinni némi iróniát és játékosságot az írásába, és ettől mintha rátalált volna a regény hangulatára. Közelebb hozta a főszereplő személyét az olvasóhoz, gördülékenyebbé vált a meseszövése is, és egy idő után kifejezetten érdekes olvasmánnyá vált a könyv - bár ennek ellenére most sem tudom pontosan behatárolni, hogy ez valójában milyen regény. A hátoldali ajánló szerint ha Cormac McCarthy-t, Franz Kafkát és Benny Hillt összezárták volna egy szobába, ők hárman írtak volna együtt ilyen történetet. Ettől tökéletesebben én sem tudtam volna megfogalmazni.

Amit még hiányolok belőle - és szerintem ez határozottan jobbá tehette volna a kötetet - az, hogy a szerző bár a cselekmények jelentős részét Bunny kisfiának szemszögéből írta le, a fiú karakterét, személyiségét nem bontotta ki olyan részletesen, mint az apjáét. Ezen dolgozhatott volna még Cave, de tekintve, hogy nem szakavatott íróról van szó, ez nála bocsánatos bűn.

A Bunny Munro halála igazából a főszereplő életéről, pontosabban utolsó napjairól szól. Egyszerre gusztustalan, humoros, szürreális, drámai és megindító. Klassz olvasmány, hétvégi kikapcsolódáshoz ideális, bár a magukat prűdnek vallók inkább ne vegyék kézbe. A többiek is csak annak biztos tudatában, hogy nem művészi szépirodalmat olvasnak, hanem szórakoztató regényt. Abból viszont egyértelműen a minőségibb fajtát.