Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem mindig bűntudatom van, ha olyan klasszikus irodalmi mű kerül a kezembe, amit már rég ki kellett volna olvasnom. Eléggé feszélyez, hogy ha csak huszonnégy éves koromban olvasok el egy olyan regényt, amelyen már tizenhét évesen túl kellett volna lennem. Ilyen munkákból pedig van egy pár, sajnos: az igazság ugyanis az, hogy egy kezemen meg tudom számolni, hogy a gimnáziumban hány kötelező olvasmányt voltam hajlandó elolvasni. Na, nem mintha nem szerettem volna az irodalmat és a könyveket, csak kamaszként egyszerűen ellenszenves volt mindaz, ami kötelező. Egy idő után azonban leesett, hogy az ÁLTALÁNOS MŰVELTSÉG világában való otthonos mozgáshoz Stephen King, Robin Cook vagy Leslie L. Lawrence művei kevésnek bizonyulnak, legyenek bármennyire jók is a nevezett urak a maguk műfajában. Ekkor kezdtem el - elsősorban Jókaival - a klasszikus szépirodalom felé fordulni.
Aztán jött Mikszáth és a Két választás Magyarországon, majd a Noszty fiú esete Tóth Marival. Tekintve, hogy két kiváló regényről van szó, szinte törvényszerű volt, hogy előbb-utóbb ismét olvassak valamit a Mikszáthtól. Nem rég Ildikó révén a látóterembe került a Szent Péter esernyője. Ez konkrétan nem volt kötelező olvasmányunk anno - a Jó palócok töltötte be ezt a hálátlan szerepet -, de a fentebb vázolt lelkiismeret furdalás részben megjelent itt is.
Persze csak ideig-óráig tartott, mert a kiváló történetmesélés iránti tisztelet és csodálat átvette a helyét. A Szent Péter esernyője tipikus XIX. századvégi regény: korának minden romantikus stílusjegye megtalálható benne. Az eltűnt örökségét felkutatni induló tehetséges fiatal ügyvéd valami egészen másba botlik útja során, mint amiért elindult. Klasszikus konfliktushelyzet: vagyon kontra emberi kapcsolatok. A történet megoldása mai fejjel talán kissé naivnak és leegyszerűsítettnek hat, de ezt ellensúlyozza, ahogy Mikszáth "becsomagolja" azt nekünk. Ha megszokjuk nyelvezetét, rendkívül szép és szórakoztató tud lenni. Már pedig ezt megszokni egyáltalán nem nehéz...
Úgy öt évvel ezelőtt volt egy kollégiumi szobatársam, aki A Nagy Könyv játék százas listáján látva a Szent Péter esernyőjét csak annyit mondott, hogy "Úristen, mekkora szar!". Nem, nem az, bár kétségtelen, hogy az eddig olvasott Mikszáth-művek közül nálam nem ez viszi a prímet. Aki hozzám hasonlóan annak idején nem vitte túlzásba a kötelező olvasmányokat, de idő közben megvilágosodott e tekintetben, annak kezdésként kiváló regény lehet ez Mikszáthtól. Aki viszont már nem "kezdő", az úgyis túl van rajta, hiszen a magyar irodalom egyik alapművéről van szó.
