eMBé virtuális könyvespolca

Jól végzett munka utáni kellemes fáradtság lett úrrá rajtam, amikor befejeztem ezt a könyvet, bár ez a kimerültség sokkal inkább betudható az egész regényciklusnak, mint pusztán az ötödik, a sorozatot lezáró kötetnek. Bő egy hónapot vett igénybe a Garrenek teljes műve, de úgy érzem, mintha már legalább negyed éve ezeket a könyveket forgattam volna. Súlyos volt a téma és rendkívül tömör a stílus.

Először azt akartam írni, hogy hosszú utat jártam be ezekkel a regényekkel, de aztán inkább elvetettem ezt a megfogalmazást, hiszen lényegében egy helyben toporogtam velük: ha bizonyít valamit ez a sorozat, akkor azt, hogy miként lehet ugyanazt az egyetlen kérdés- és problémakört (legalább) öt nézőpontból körbejárni. Ugyanaz a téma, öt különböző szólamra. A történetek egytől egyig a civilizáció és az értékek elmúlását dolgozták fel. Mindegy, honnan indultak el az egyes részek, újra és újra ide kanyarodott vissza Márai. Még olvasni is nehéz volt, hát még megírni milyen lehetett? Elképesztő irodalmi teljesítmény!

Az utolsó kötet egy folyamat végét, a műveltség és az értékek világának elmúlását mutatja be - és előrevetíti mindazt, ami a helyébe lép majd. Az egyén helyett a Tömeg, az értelem helyett Nihil lesz a meghatározó. Márai mindezt továbbra is a második világháború kitörése előtti időszakba beágyazva mutatja be: elsősorban az okokat kutatja, nem pedig ítélkezik. Fontos hangsúlyozni azonban, hogy ugyanúgy ahogy az előző részek, úgy ez sem történelmi regény. Nem az adott korszakon van a hangsúly, hanem azokon az értékeken, amelyeket rendre elveszít az emberiség minden ilyen és hasonló korszakban.

Ahogy haladtam a regényciklussal, egyre inkább erősödött bennem az az érzés, hogy ez egy "korhatáros" történetfolyam. Úgy értem, akarva akaratlanul rendelkeznie kell az olvasónak egy jó adagnyi élettapasztalattal ahhoz, hogy kellő mélységében át tudja élni - és így értékelni - mindazt, amiről Márai ebben az öt kötetben ír. Ennek tükrében egy jótanács a korosztályom tagjaihoz: a hozzám hasonló, ponyvairodalmon szocializálódott fiatal olvasóközönség tagjai ötven-ötvenöt éves korukig inkább ne vegyék kézbe a Garrenek-ciklus részeit. Márai zseniális író: olyannyira, hogy huszonöt évesen bő kétszáz könyvvel a hátam mögött még mindig nagyon kevésnek érzem magam hozzá... Pontosabban ehhez az öt regényéhez mindenképpen.

Az ötrészes sorozat legrövidebb kötete volt ez a maga kemény 220 oldalával, mégis két hétig tartott, mire átrágtam magam rajta. Utólag végiggondolva, talán önmagában nem is ezzel volt gond, hanem az előző három könyv volt annyira tömény, hogy a mostanival már csak ilyen nyögvenyelősen tudtam haladni. A korábbiak egyszerűen kifárasztottak.

Pedig szinte minden körülmény adott volt: az előző kötetekhez képest ennek a története időben és térben sokkal megfoghatóbb, konkrétabb környezetben játszódott. Kevésbé volt hosszas és elvont gondolatmenetekkel átszőve, az egyes szám első személyben végigvitt narrátori módszer miatt közvetlenebb volt a stílusa is. Ráadásul az összes fórumon szinte csak pozitív értékeléseket olvastam a műről, melynek különös "kettős címére" a regény elolvasása után sem sikerült rájönnöm. Azt értem, hogy mit fed a "sértődöttek" és mit "a hang", csak ez a két szó egymás után - mégis egymástól elválasztva - azt a hatást kelti, mintha egyetlen kötet két külön elbeszélést tartalmazna. Pedig nem: ez egyetlen regény.

A második világháborút megelőző időszak hangulatát mutatja be néhány férfi beszélgetésein keresztül. A témát milliónyian feldolgozták már számos irodalmi műben - elég, ha csak Remarque-ra gondolunk -, Márai regénye azonban attól egyedi, hogy nem a háború, a diktatúra, az áldozatok vagy a világégés okozta lelki sokk oldaláról közelíti meg ezt az időszakot, hanem az emberi civilizációnak azokat az ezeréves értékeit állítja a középpontba, amelyek az események előrehaladtával szerinte egytől egyig veszélybe kerülnek. Elkezdődött - írja Márai az utolsó oldalakon - az eseményeknek egy új láncolata, amely egyben a humanizmus, a művészet és a szerelem végét is jelenti. A Sértődöttek. A hang befejezése izgalmas ötödik részt ígér, mellyel végleg lezárul a Garrenek-ciklus.

Összegezve: valami azért mégis csak hiányzott. Nem is a könyvből, hanem inkább belőlem, az olvasóból. Nem tudom, másnak voltak-e már hasonló olvasmányélményei, de velem előfordult pár alkalommal - így most is -, hogy egyszerűen nem voltam jó passzban ahhoz a bizonyos könyvhöz, amit éppen olvastam. Nem arról van szó, hogy nem tudtam ráhangolódni a kötetre, mert ez silányabb irodalmi munkáknál szinte mindig előfordul. Hanem azt éreztem, hogy ha más életszakaszban, más körülmények közt került volna a kezembe, akkor sokkal többet adott volna a regény - mert ez igenis egy jó történet! Ez alkalommal az olvasás alanyával "volt a gond", nem a tárgyával.

Lassú agónia és csendes, de méltóságteljes elmúlás. Legpontosabban talán így lehet jellemezni a Garrenek-ciklus harmadik kötetét. A második részhez hasonlóan a téma lényegében ugyanaz maradt, csak a nézőpont változott: míg Márai a Féltékenyek-ben a hazatért gyerekek életén keresztül mutatta be a családot, addig Az idegenek oldalain elsősorban a haldokló családfő, az apa kapja a főszerepet.

Egyre inkább az az érzésem a sorozattal kapcsolatban, hogy Márai elsősorban egy korszakot akar benne bemutatni az olvasóknak, és ehhez inkább csak ürügyként használja a Garren családot. A Zendülők e tárgyalt korszak előzményeibe enged betekintést néhány fiatalember lázadásán keresztül. A Féltékenyek már magát a korszakot tárgyalja az idő közben felnőtt fiatal generáció életstílusának bemutatásával. Az idegenek pedig azt meséli el, hogy a világ milyen okok miatt billent ki a megszokott ritmusából, ezzel akarva akaratlanul történelmivé téve ezt a bizonyos korszakot. A cím is erre utal: az idegenek azok, aki egy éjjelen elözönlik a Várost, és bár nyíltan senki sem szegül ellenük, hamar kiderül, hogy a lakói nem akarnak behódolni nekik. Az idegenek ellepik a hivatalokat és minden fontos világi pozíciót, de az őslakosok - évszázados közösségi élményekből erőt gyűjtő - tartását nem tudják megtörni. Az ellenállás néma, de erőteljes.

Ennek az ellenállásnak volt egyik kulcsfigurája az apa, aki utolsó heteit éli. Betegágyán számot vet sorsával, hibáival, hagyatékával. Mindenki sürög-forog körülötte, de a gyerekek közül csak a beavatottak sejtik, hogy az összes orvosi praktika hasztalan, hiszen maga az apa döntött úgy, hogy távozni akar. A kérdés az, hogy az apa halálával megtörik-e az ellenállás?

Ez a regény az előző kettőhöz képest jóval komorabb, de úgy érzem, ez a fajta drámaiság nem feltétlenül vált előnyére, főleg ami a történet utolsó harmadát illeti. Az elején kifejezetten érdekes és izgalmas volt az apa szemszögéből látni a Város jelenét meghatározó múltbeli eseményeket, de aztán a századik oldal környékén volt egy fejezet (A varázslat), amit azóta sem értek, miért ékelődött be a történetbe. Ezt követően azonban a történetmesélés átment egy haldokló idős ember elmélkedéseibe, amik olykor túlságosan is lehangolóak és nyomasztóak voltak. Örültem, hogy vége lett.

Érdekes azonban, hogy számomra ezzel a befejezéssel is kerek egésznek hat a történetfolyam: akkor sem lett volna hiányérzetem, ha itt lezárja Márai a sorozatot. Ennek tükrében különösen kíváncsi vagyok a folytatásokra, hogy tud-e bennük újítani a szerző, vagy innen már csak lefelé van út...

Kezdjük egy jó hírrel: a Garrenek-ciklus második kötetét olvasva örömmel nyugtáztam, hogy kezdek ráérezni Márai prózájára. Ennek a regénynek az összetett szövege ellenére valahogy gördülékenyebben ment az olvasása, mint a korábbiaké; szóval - nem akarom elkiabálni, de mégiscsak -  felcsillant annak a reménye, hogy a 25. életévem felé döcögve még mindig fejlődőképes vagyok. Mondjuk, van is hova... A tréfát félretéve, kissé deja vu érzésem van, ugyanis hasonlóan jártam anno Jókaival: el kellett olvasnom két-három kötetét zsinórban ahhoz, hogy megszokjam a művei nyelvezetét, de onnantól szinte menthetetlen voltam. Hogy Márai esetében is így lesz-e, azt nagy valószínűséggel a sorozat még hátralevő darabjai határozzák meg.

Az előző bejegyzést azzal zártam, hogy az első rész nem adott választ arra, hogy kik is valójában a Garrenek. A válaszokat a második kötet adja meg: a Féltékenyek bemutatja a család tagjait, a kultúrájukat, a világról vallott nézeteiket és azt a polgári attitűdöt, amelyet egy hanyatló kor utolsó képviselőiként már csak ők őriznek. Az öt testvér apjuk közelgő halála miatt visszatér a szülői házba, a Városba, amit a Garrenek dinasztiája évszázadok óta formált és meghatározott.

A mindig is sajátos életvitelt folytató Garreneket annak ellenére kezelték emberöltők óta tisztelettel övezett művészcsaládként a Városban, hogy a szó eredeti értelmében egyetlen művészeti ágban sem alkottak maradandót a család tagjai az idők során. Hogy akkor mégis miben áll a Garrenek műve? Talán abban a - hol bohém, hol nagyvonalú - életstílusban, amelyet az apa egy személyben képviselt, és közelgő halálával elveszni látszik. Az otthonról elköltözött és idő közben felnőtté vált gyermekekben ennek a polgári mentalitásnak csak egy-egy részlete él, öten alkotják azt az egy egészet, ami az apában megvolt. A kérdés az, hogy a legidősebb testvér, Péter képes-e átvenni egyedül ezt az örökséget, vagy a testvéreknek egymással szembeni fenntartásiak és sérelmeik ellenére össze kell zárniuk, hogy megvédjék apjuk hagyatékát a Várost elfoglaló idegenektől.

Sajátos hangulatú és rendkívül egyedi stílusban íródott regény a Féltékenyek, amelynek lényegét - a fenti bekezdéseket újraolvasva azt gondolom - nem nagyon lehet hitelesen visszaadni egy blogbejegyzésben. A leggyakoribb érzésem a kötet olvasása közben az volt, mintha az egyes fejezeteket Márai úgy írta volna meg, mint egy narrátori szöveget egy olyan filmhez, amelyben csak kimerevített képeket vannak, nem pedig színészi alakításokkal életre keltett jelenetek. Különös hasonlat? Kétség kívül az. Legalább annyira mint maga a kötet.

Két éve volt először, hogy a nyaramat egy teljes sorozat olvasásával töltöttem: akkor A Setét Torony-ciklusának hét kötete töltötte ki csak nem három hónapomat; majd tavaly a Harry Potter-történetek következtek. Bár kötelező jelleggel nem írtam elő a magam számára, de ezek után logikusnak tűnt, hogy az idei nyarat is egy sorozatnak szenteljem. Arra már nem emlékszem, hogy pontosan mikor határoztam el, hogy Márai Sándor Garrenek-ciklusa lesz az idei szerencsés, de tavasszal már begyűjtöttem a köteteket, szóval elég tudatosan készültem erre is.

Az Egy polgár vallomásainál már utaltam rá, hogy valamiért hadilábon állok Márai regényeivel. Emiatt némi távolságtartással álltam neki az ötkötetes Garrenek-ciklus első részének, s mint utóbb kiderült, szkepticizmusom nem volt alaptalan - abban az értelemben legalábbis biztosan nem, hogy bő egy év elteltével sem tudtam könnyebben ráhangolódni a szerző stílusára, mint amikor tavaly májusban a fent említett Márai-klasszikust olvastam.

Az mindenesetre már az első oldalak után nyilvánvalóvá vált, hogy hangulatát tekintve a Zendülők is tökéletesen illeszkedik azon kötetek sorába, amelyeket legpontosabban talán a "tipikus Márai" szókapcsolattal lehet jellemezni. Rövid kitérő: a gimnáziumi irodalom órákon sokáig nem értettem, miként lehet pontosan behatárolni azt az adottságot egy szerző esetében, hogy van-e saját stílusa, vagy nincs. Aztán idővel a kezembe kerültek Gabriel García Márquez regényei, és nagyjából innentől feloszlott a köd: ha valakinek van egyedi stílusa, az úgyis ordítani fog a lapokról - ha meg nincs, és magától nem vesszük észre, akkor teljesen felesleges keresgélni azt. Visszatérve a jelenbe: az eddigi tapasztalataim alapján lehet, hogy Márai prózája nekem épp nem fekszik annyira, de hogy a XX. századi magyar irodalom egyik olyan szerzője ő, akinél az egyedi stílusjegyek talán leginkább "ordítanak a szövegeiből", az biztos. És végtére is: ezt hívják tehetségnek, nem?

A Zendülők-ben négy fiatalember egy teljesen szokványos élethelyzetből egyre összetettebb és nyomasztóbb eseményeket generál, amelyek az egymás közti viszonyaikat is aláássák. A mű igazából attól különleges, hogy a fejlemények előre haladtával a szerző stílusa is fokozatosan átalakul: a klasszikus történetleírás idővel már csak szürreális hangulatok és hozzájuk kapcsolódó jelenetek felvillantására szorítkozik. A hátoldali borítót olvasva volt egy olyan sejtésem, hogy ez a regény is az "ártatlan fiatalkorból érett felnőtté válás" kissé már közhelyszerű elemeit mutatja be, de nem - és pont ez a jó benne!

A sorozat későbbi köteteinek szempontjából érdekesség, hogy az alcímben megjelenő Garren testvérek a Zendülők-ben nem főszereplők, csak említés szintjén jelennek meg párszor, így egyelőre nem sokat tudhatunk arról, hogy valójában kik is ők. A válaszok hamarosan érkeznek: a blogbejegyzés publikálása után már kezdem is a második kötetet.