Két éve volt először, hogy a nyaramat egy teljes sorozat olvasásával töltöttem: akkor A Setét Torony-ciklusának hét kötete töltötte ki csak nem három hónapomat; majd tavaly a Harry Potter-történetek következtek. Bár kötelező jelleggel nem írtam elő a magam számára, de ezek után logikusnak tűnt, hogy az idei nyarat is egy sorozatnak szenteljem. Arra már nem emlékszem, hogy pontosan mikor határoztam el, hogy Márai Sándor Garrenek-ciklusa lesz az idei szerencsés, de tavasszal már begyűjtöttem a köteteket, szóval elég tudatosan készültem erre is.
Az Egy polgár vallomásainál már utaltam rá, hogy valamiért hadilábon állok Márai regényeivel. Emiatt némi távolságtartással álltam neki az ötkötetes Garrenek-ciklus első részének, s mint utóbb kiderült, szkepticizmusom nem volt alaptalan - abban az értelemben legalábbis biztosan nem, hogy bő egy év elteltével sem tudtam könnyebben ráhangolódni a szerző stílusára, mint amikor tavaly májusban a fent említett Márai-klasszikust olvastam.
Az mindenesetre már az első oldalak után nyilvánvalóvá vált, hogy hangulatát tekintve a Zendülők is tökéletesen illeszkedik azon kötetek sorába, amelyeket legpontosabban talán a "tipikus Márai" szókapcsolattal lehet jellemezni. Rövid kitérő: a gimnáziumi irodalom órákon sokáig nem értettem, miként lehet pontosan behatárolni azt az adottságot egy szerző esetében, hogy van-e saját stílusa, vagy nincs. Aztán idővel a kezembe kerültek Gabriel García Márquez regényei, és nagyjából innentől feloszlott a köd: ha valakinek van egyedi stílusa, az úgyis ordítani fog a lapokról - ha meg nincs, és magától nem vesszük észre, akkor teljesen felesleges keresgélni azt. Visszatérve a jelenbe: az eddigi tapasztalataim alapján lehet, hogy Márai prózája nekem épp nem fekszik annyira, de hogy a XX. századi magyar irodalom egyik olyan szerzője ő, akinél az egyedi stílusjegyek talán leginkább "ordítanak a szövegeiből", az biztos. És végtére is: ezt hívják tehetségnek, nem?
A Zendülők-ben négy fiatalember egy teljesen szokványos élethelyzetből egyre összetettebb és nyomasztóbb eseményeket generál, amelyek az egymás közti viszonyaikat is aláássák. A mű igazából attól különleges, hogy a fejlemények előre haladtával a szerző stílusa is fokozatosan átalakul: a klasszikus történetleírás idővel már csak szürreális hangulatok és hozzájuk kapcsolódó jelenetek felvillantására szorítkozik. A hátoldali borítót olvasva volt egy olyan sejtésem, hogy ez a regény is az "ártatlan fiatalkorból érett felnőtté válás" kissé már közhelyszerű elemeit mutatja be, de nem - és pont ez a jó benne!
A sorozat későbbi köteteinek szempontjából érdekesség, hogy az alcímben megjelenő Garren testvérek a Zendülők-ben nem főszereplők, csak említés szintjén jelennek meg párszor, így egyelőre nem sokat tudhatunk arról, hogy valójában kik is ők. A válaszok hamarosan érkeznek: a blogbejegyzés publikálása után már kezdem is a második kötetet.
