Kezdjük egy jó hírrel: a Garrenek-ciklus második kötetét olvasva örömmel nyugtáztam, hogy kezdek ráérezni Márai prózájára. Ennek a regénynek az összetett szövege ellenére valahogy gördülékenyebben ment az olvasása, mint a korábbiaké; szóval - nem akarom elkiabálni, de mégiscsak - felcsillant annak a reménye, hogy a 25. életévem felé döcögve még mindig fejlődőképes vagyok. Mondjuk, van is hova... A tréfát félretéve, kissé deja vu érzésem van, ugyanis hasonlóan jártam anno Jókaival: el kellett olvasnom két-három kötetét zsinórban ahhoz, hogy megszokjam a művei nyelvezetét, de onnantól szinte menthetetlen voltam. Hogy Márai esetében is így lesz-e, azt nagy valószínűséggel a sorozat még hátralevő darabjai határozzák meg.
Az előző bejegyzést azzal zártam, hogy az első rész nem adott választ arra, hogy kik is valójában a Garrenek. A válaszokat a második kötet adja meg: a Féltékenyek bemutatja a család tagjait, a kultúrájukat, a világról vallott nézeteiket és azt a polgári attitűdöt, amelyet egy hanyatló kor utolsó képviselőiként már csak ők őriznek. Az öt testvér apjuk közelgő halála miatt visszatér a szülői házba, a Városba, amit a Garrenek dinasztiája évszázadok óta formált és meghatározott.
A mindig is sajátos életvitelt folytató Garreneket annak ellenére kezelték emberöltők óta tisztelettel övezett művészcsaládként a Városban, hogy a szó eredeti értelmében egyetlen művészeti ágban sem alkottak maradandót a család tagjai az idők során. Hogy akkor mégis miben áll a Garrenek műve? Talán abban a - hol bohém, hol nagyvonalú - életstílusban, amelyet az apa egy személyben képviselt, és közelgő halálával elveszni látszik. Az otthonról elköltözött és idő közben felnőtté vált gyermekekben ennek a polgári mentalitásnak csak egy-egy részlete él, öten alkotják azt az egy egészet, ami az apában megvolt. A kérdés az, hogy a legidősebb testvér, Péter képes-e átvenni egyedül ezt az örökséget, vagy a testvéreknek egymással szembeni fenntartásiak és sérelmeik ellenére össze kell zárniuk, hogy megvédjék apjuk hagyatékát a Várost elfoglaló idegenektől.
Sajátos hangulatú és rendkívül egyedi stílusban íródott regény a Féltékenyek, amelynek lényegét - a fenti bekezdéseket újraolvasva azt gondolom - nem nagyon lehet hitelesen visszaadni egy blogbejegyzésben. A leggyakoribb érzésem a kötet olvasása közben az volt, mintha az egyes fejezeteket Márai úgy írta volna meg, mint egy narrátori szöveget egy olyan filmhez, amelyben csak kimerevített képeket vannak, nem pedig színészi alakításokkal életre keltett jelenetek. Különös hasonlat? Kétség kívül az. Legalább annyira mint maga a kötet.
