eMBé virtuális könyvespolca

Vannak olyan regények, amelyek fölött teljesen értelmetlen a szócséplés, az irodalmi okoskodás. Mindegy, hogy ki mit gondol vagy mond róluk, azok ugyanis önmagukért beszélnek. Nyíltan, egyenesen és érthetően. Az ilyen köteteket nevezzük jobb híján a szépirodalom ékköveinek, vagy csúcsainak. Sajnos, nincs túl sok belőlük, de ha valaki sokat olvas, akkor a nagyszámok törvénye alapján, előbb-utóbb belebotlik egybe. Meggyőződésem, hogy az aktuális kötet kapcsán velem pont ez történt.

Németh László 1947-ben megjelent Iszony c. regénye ugyanis - nem kizárólag, de elsősorban - a karakterábrázolásának köszönhetően valami egészen elképesztő irodalmi alkotás! Hiába erőltetem most nagy hirtelen az agyam, mégsem jut eszembe még egy olyan regény, amelyben a szerző olyan részletességgel, és olyan mélységeiben tudta volna bemutatni története főszereplőjének személyiségét, érzelmi- és lelki világát, mint ahogyan Németh László tette ezt Kárász Nellivel. Az anyagi megfontolások miatt érdekházasságba kényszerített pusztai parasztlány jellemét félelmetes aprólékossággal dolgozta ki az író, ráadásul a megfelelő hatás kedvéért Nelli egyes szám első személyben maga meséli el házasságának előzményeit, négyéves történetét és utózöngéit.

Első olvasatra maga a történet talán még unalmasnak is tűnhet: mi izgalmas van mai fejjel egy, a nagy gazdasági világválság évei előtt egybekelt fiatal pár házasságában? Aztán ahogy az ember elkezdi olvasni a könyvet, villámgyorsan leesik a válasz: hát maguk a házasság szereplői. Pontosabban a női identitás és -szerepkörök megélése a házasságon belül - egy férfi író tollából, egy női hang narrációjában. Bár ez egy izgalmas, de önmagában nem egyedi elbeszélési technika; Németh Lászlónál azonban annyira jól összeáll minden, hogy ez egészen kivételessé teszi a regényét. Úgy éreztem, hogy az író inkább magáról Nelliről akar mesélni a könyvében, mint a nő házasságáról (ez sikerül is neki), ennek ellenére a főszereplő személyisége mögött meghúzódó történet is arányos és kerek egészet képez. Na, ez az egyensúlyi állapot az, amit sok szerző nem talál meg a művében!

Az Iszony egy olyan regény, amelynek főszereplője lehet szimpatikus vagy ellenszenves az olvasó számára, de mindenképpen olyan karakter, amely gondolkodásra készteti. Irodalmi berkekben élénk vitákat lehet folytatni arról, hogy Kárász Nelli jól vagy rosszul kezelt-e bizonyos élethelyzeteket. Vagy hogy akár így akár úgy tett, az mennyiben tudható be a korszellemnek és mennyiben a saját személyisége korlátainak. Mindenestre egy biztos: Németh László egy olyan sokrétű és összetett irodalmi karaktert alkotott vele, amely átlépte saját regényének határvonalait, hiszen a könyvet becsukva Nelli még sokáig foglalkoztathatja az olvasókat. És végeredményében: kell ennél több elismerés egy írónak?

Zárásként annyit hadd áruljak el, hogy bár egyébként is látóteremben volt már egy ideje a regény, de erre csak rátett egy lapáttal az egyik könyves blogger kollegina Iszonyról publikált bejegyzése. Entropic kiváló kritikája IDE KATTINTVA érhető el. Szívből ajánlom mindenkinek! A regényt és a blogbejegyzést is.

Ahhoz képest, hogy egy korábbi bejegyzésemben már hivatkoztam rá, csak most olvastam először krimit Agatha Christie-től. A budapesti vendéglátóm könyvei közt bukkantam rá a hétvégén, és tegnap este amolyan "hirtelen felindulásból" döntöttem úgy, hogy elkezdem olvasni. És hogy mennyire nincsenek véletlenek? Leginkább én lepődtem meg, amikor ma délelőtt a hvg.hu oldalát böngészve leesett, hogy a szerzőnő napra pontosan százhúsz éve született. A remek kis cikkért KATT IDE!

Szóval nem az évfordulóra volt betervezve a regény, de örülök, hogy végül így összejöttek a dolgok. Az igazság az, hogy pár hete láttam a Gyilkosság az Orient expresszen filmváltozatának ajánlóját a TV-ben, és akkor futott át az agyamon, hogy jó volna végre ezt is elolvasni, de mivel Agatha Christie-kötet akkor konkrétan még nem volt a kezem ügyében, így nem is foglalkoztam komolyabban vele. Amikor megláttam a hétvégén az ismerősöm polcán, gondoltam, addig élek a lehetőséggel, amíg itt vagyok nála.

A legmeghatározóbb élmény a kötettel kapcsolatban az volt, hogy milyen elképesztően gyorsan lehet haladni vele. Bár alapvetően nem olvasok gyorsan, de összességében így sem kellett szerintem nyolc óra hozzá, hogy eljussak a végéig. Egy olyan krimiről van szó ugyanis, amely gyakorlatilag párbeszédek sorozatából áll, leíró prózai rész szinte egyáltalán nincs benne. A témája mellett nyilván emiatt is számít "könnyed olvasmánynak" Agatha Christie több krimijéhez hasonlóan ez a kötet is.

Már a címében benne van az alapkonfliktus: az Isztambul és London közt közlekedő Orient expresszen meggyilkolnak valakit, ráadásul a vonat a hatalmas hóviharok miatt megállni kényszerül két állomás közt - mint kiderül, a gyilkossal a fedélzetén. Az utasok közt van azonban Hercule Poirot, a kis belga mesterdetektív is, aki nekiáll felgöngyölíteni a szálakat. És ahogy az egyes részletek napvilágra kerülésével az olvasó számára minél zavarosabb az ügy, Poirot annál eltökéltebben dolgozik a lehetséges megoldásokon. Közben persze mi is találgatunk, jönnek az érvek pro és kontra az egyes gyanúsítottak kapcsán, aztán a végén Agatha Christie valami olyasmit hoz ki az egészből, amire csak nagyon kevesen gondolhattak a legelején.

A fentebb írt HVG-s cikk említi meg, hogy a szerzőnő krimijei talán azért válhattak ennyire népszerűvé, mert úgy volt képes lényegében megfejthetetlen történeteket kreálni, hogy közben minden információt megadott az olvasók számára, amellyel ők maguk is megoldhatták volna ezeket az ügyeket. Ezt a tételt a Gyilkosság az Orient expresszen is igazolja. A regény klassz, de ezzel együtt is jó, ha a helyén kezeljük: egy hétvégi kikapcsolódáshoz ideális könnyed krimiről van szó, és nem a irodalmi magas kultúra ékkövéről.

Nem egyszerű a feladat akkor, ha az ember egy közszereplő kötetének a véleményezésére adja a fejét, bár legutóbb pont nem volt vele különösebben gondom. Igaz, Horn Gyula akkor már nem volt aktív politikus - pláne nem miniszterelnök -, Orbán Viktor viszont jelen sorok írásakor nagyon is az. Rengéshullámok c. gyűjteményes kötete a tavaszi országgyűlési választásokat követően jelent meg, és az új kormányfő 2009-es és 2010-es fontosabb beszédeit és publikációit tartalmazza.

A kötet elolvasására elsősorban az aktualitása sarkallt - mikor ismerkedjünk meg alaposabban egy miniszterelnök főbb politikai alaptéziseivel, ha nem a kormányzati ciklusa legelején? -, de őszintén szólva nem fűztem hozzá túl sok elvárást abban az értelemben, hogy számos publicisztika- és interjúkötetet olvastam már, és ezek rendre elég unalmasak voltak. Gondoltam, beillik majd ez is a sorba. Ráadásul pár éve már olvastam a mostaninál jóval nagyobb visszhangot vert Egy az ország c. Orbán-kötetet, és ahhoz a komplexebb íráshoz képest ezt inkább csak amolyan a választási népszerűséget meglovagoló "alibi-kiadványnak" hittem. Az a helyzet, hogy kellemesen csalódtam.

Válasszunk ketté két dolgot még itt az elején: egyrészről a könyv kivitelezését, másrészről a tartalmát. Az előbbiben ugyanis még nagyítóval is nehéz lenne hibát találni: a borítótervezés, a tördelés, a papír minősége, az írásokhoz kapcsolódó fotó illusztrációk mind a kiadót dicsérik. Egyszerűen jó kézbe venni a kötetet. Másfelől a fentebb már vázolt előítéleteimhez képest a tartalma annyiban mindenképpen kellemes meglepetés volt, hogy valamiért nem a klasszikus publicisztika- és beszédgyűjtemények hangulatát idézte. Igaz, nem is volt benne túl sok írás, szám szerint tizenkettő darab. Ezeket azonban úgy válogatták össze, hogy témájukat tekintve egy viszonylag széles spektrumot fedjenek le: szó van benne többek közt a jobboldali politika jövőbeli stratégiáiról, Magyarország szerepéről a 21. századi Európai Unióban, és a kormány előtt álló gazdasági teendőkről is. A félreértések elkerülése érdekében: a kötet nem a kormányprogramot tartalmazza, inkább a kormányzati filozófia és stratégia főbb elemeit fekteti le Orbán értelmezési keretében. Egyébként ezek közül a 2010-es országértékelő beszéd írott változata volt a legjobb.

Annyi azonban mindenképpen a kötet hátrányára írható, hogy - csak másfél évet felölelő publicisztikákról és beszédekről lévén szó - viszonylag sok elem ismétlődik az egyes írásokban. Orbán például számos helyen kifejtette a gazdasági spekulációról vallott nézeteit, és ezek mind-mind megjelennek a könyvben. A kötet szerkesztője helyében ezekben az esetekben bátrabban meghúztam volna a kézirat ezen részeit. Ami fölött pedig szintén nehéz szó nélkül átsiklani, az az ár-érték arány: legyen szó akármilyen igényes kivitelezésről, azért 3500 forint egy 144 oldalas könyvért mégsem kevés...

Mindent összevetve, azért nyilván nem bántam meg, hogy elolvastam, de azt javaslom, hogy aki fontolgatja, hogy kézbe veszi a kötetet, az mielőbb tegye meg, hiszen mégis csak aktuális helyzetértékeléseket tartalmaz, így pár év múlva már könnyen lehet, hogy inkább csak kordokumentumok lesznek a történészek számára.

Igen, ismét egy kötelező olvasmány, amin illett volna már korábban túl lennem, de eljutottam arra a pontra, hogy már nem fogok szabadkozni az ilyen hiányosságaim miatt. Inkább pótolom azokat szép lassan. Szóval Ottlik Géza és az Iskola a határon. Elkezdtem olvasni a könyvet, és szabályosan nyakamba szakadtak a korai gimis kollégiumi évek emlékei: amikor még az egyetemi szabad élethez képest szigorú szabályok közt és pontos menetrend szerint éltük mindennapjainkat. Kellemes emlékeim fűződnek ezekhez az évekhez, így valami ehhez fogható hangulatot vártam a regénytől is, de sajnos hiába.

Pedig a kötet eleje határozottan ígéretesnek tűnt. Azt hittem, hogy a négyszáz oldalas történetet végig az a fajta "kettős elbeszélés" jellemzi majd, mint ami az első néhány fejezetben megjelent: azaz, hogy - a két főszereplő - Both Benedek könnyedebb hangvételű történetmesélése és Medve Gábor sokkal líraiabb kézirata váltogatják majd egymást. Ám Medve kéziratainak részletei viszonylag hamar elmaradtak, és az olvasó kénytelen pusztán "Bébé" emlékeire hagyatkozni. Azt hiszem, érdekesebb megoldás lett volna, ha Ottlik végigviszi a kettős narrációt - így viszont biztos, hogy olvasmányosabb lett valamivel.

Nem is ezzel volt igazából a gondom, mert ez pusztán egy technikai kérdés, ettől még nyilván lehetett volna jó a regény. Az hogy végül is nem találtam annak, elsősorban a történetnek tudható be. Pontosabban: a történet hiányának. Olvastam a könyvet, haladtam egyik fejezetről a másikra, akadtak benne érdekes és kevésbé érdekes részek, de története, az valahogy nem volt. Mondhatni, végig arra vártam, hogy a négyszáz oldal alatt majd csak kikerekedik valami ebből - de nem. Nem éreztem egyáltalán azt, hogy akár regény, akár a szereplői bejártak volna valamiféle ívet benne, hogy aztán az olvasó nyugodtan hátradőlve csukhassa be végül a könyvet.

És ezzel elérkeztünk egy másik fontos hiányossághoz is: a szereplőkhöz, a karakterekhez. Utólag úgy érzem, mintha Ottlik a bőség zavarával küszködött volna ebben a tekintetben: a regény egy 1920-as évekbeli bentlakásos katonai iskola diákjainak viszonyait próbálja bemutatni, de - sokszereplős helyzetről lévén szó - az író nem tudta, vagy nem akarta hangsúlyosabban kiemelni és kidolgozni történetének főszereplőit. A könyv úgy akar bemutatni négy évet a határmenti iskola életéből, hogy a kétharmadában Medvéék első évét tárgyalja: a diákok itt hazautaznak a karácsonyi szünetre, majd elkezdenek pörögni az évek, és az utolsó hatvan oldalon már negyedéves végzős mindenki. Nagyon éles volt a váltás, mivel nem volt rendes átvezetés a korszakok közt. Csakhogy negyedikesként is ugyanazt csinálja mindenki, mint elsőben: ugyanúgy klikkesednek, ugyanúgy kirekesztik és bántják a gyengébbeket, akik pedig ugyanúgy nem képesek feldolgozni a kudarcaikat és a traumáikat. Jellemfejlődés, vagy valami hasonló, drága Ottlik úr?

Amikor érettségi előtt álltunk, az irodalom tanárnőm mondott egy érdekes dolgot a gimnáziumi éveinkről: hogy ez volt az a korszak, amikor gyerekként érkeztünk meg az iskolába, de már felnőttként távozunk onnan. Na, pont ezt hiányoltam leginkább ebből a kötetből! Igaz, hogy Ottlik szereplői tízévesen kerülnek be az iskolába, de akkor is tizennégy évesek, amikor lezárul a történet, ám ez a négy év teljesen "hiányzik" a szereplőkből a végén. Sajnos, kár értük. Ahogyan a történetért is, ami alapvetően nem lenne rossz, de így eléggé jellegtelen.

Egy ideje már foglalkoztatott Gárdonyi Géza "második leghíresebb regénye". Volt valami misztikus számomra a címében, ami nem nagyon hagyott nyugodni. Amikor unalmas pillanataimban azon elmélkedtem, hogy a magyar irodalmi művek közül, melyiket olvassam el a közeljövőben, A láthatatlan ember rendre felbukkant búvópatakszerűen, mint lehetséges alternatíva. Most végre sort is kerítettem rá: és egyáltalán nem bántam meg, sőt!

A zentai városi könyvtárból kölcsönöztem ki egy 1960-as évekbeli ősrégi példányt. Mindezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert a kötet végén volt egy pár oldalas utószó, amire később még vissztérek. Szóval ehhez a régmúltban játszódó történethez valahogy kiválóan passzolt ez a majd' négy évtizedes, már-már rongyos könyv.

Elöljáróban már hallottam/olvastam ezt-azt a regényről, így nem számítottam semmi meglepetésre vele kapcsolatban - és lehet, hogy pont emiatt csalódtam benne rendkívül kellemesen. Gárdonyi az ötödik századba kalauzolja olvasóit, hogy egy Konstantinápolyból Hunnia földjére szakadt művelt görög fiatalember, Zéta életútját mutassa be. Zéta önként vállalja a rabszolgaságot Atilla hunjai közt egy lány miatt, ám ahogy múlik az idő, ő is egyre inkább a részévé válik annak a közösségnek, melyet kezdetben még barbárnak hitt.

Már a legelső oldalon kiderül, hogy a történetet végig maga Zéta mondja el, egyes szám első személyben. Ezzel kapcsolatban volt bennem egy negatív beidegződés: még az ókori görög elbeszélők nehézkes nyelvezete miatt itt is valami hasonlóra számítottam, de erre a regény szerencsére rácáfolt. Rendkívül gördülékeny stílusú, olvasmányos könyv A láthatatlan ember. A történet is cselekménydús, így egyáltalán nem zavaró, ahogy Gárdonyi leheletfinoman belecsempész egy-két, a hunok környezetére vagy ruhájukra vonatkozó részt. Bizonyos regények esetében a tájleírások elképesztően megnyújtják vagy unalmassá teszik az amúgy jobb sorsra érdemes történetet, ám itt ilyesmi fel sem merül: egyrészt kevés van belőle, másrészt ami van - például a csata utáni reggel -, az kifejezetten színesíti a művet.

Nagyon jó történelmi regénynek találtam, de aztán elolvastam a fentebb már említett utószót, ami által teljesen más megvilágításba került a mű. Ekkor sajnáltam igazán, hogy keveset tudtam előzőleg Gárdonyi életéről! Az utószó szerzője - visszavittem idő közben már a könyvet, és ha fejre állok, akkor sem jut most eszembe, hogy pontosan kiről van szó - ugyanis jó néhány utalással teljesen más megvilágításba helyezte a regény számos elemét. Hogy Gárdonyi a karaktereinek viszonyába a saját magánéletének frusztrációit írta bele; hogy az ötödik században játszódó meseszerű hun történt lényegében Gárdonyi korának kőkemény politikai kritikája; hogy "A láthatatlan ember" lényegében nem más, mint a regény megírásának idején már évek óta Egerben remete életet élő Gárdonyi; és még sok más... Nagyon furcsa - és kétség kívül izgalmas - volt egy eleve remek történelmi regényt néhány gondolat nyomán átértékelni társadalomkritikává vagy lélektani regénnyé! Ennél furcsább viszont az a felismerés volt, hogy akár így, akár úgy tekintünk rá - nagyon jól működik az összes értelmezésében!

Arra biztosan emlékszem, hogy anno az Egri csillagok olvasásakor messze nem dobott fel ennyire a történet. Érdekelt persze, mert az egy kultikus mű, de amikor befejeztem, különösebben már nem foglalkoztatott. Nem így ez! Úgy érzem - és ezzel a véleményemmel jó eséllyel nem vagyok egyedül -, hogy az Egri csillagok árnyékában A láthatatlan ember (ilyen képzavart azért nem minden nap hozok össze!) méltánytalanul mellőzött regény. Pedig van, olyan jó, mint A Nagy Könyv játék abszolút győztese. Vagy jobb is annál...