eMBé virtuális könyvespolca

Örökös dilemmám a blogbejegyzések írásakor, hogy mennyiben legyen az adott post könyvismertető és mennyiben kritika. Akik régebb óta figyelemmel kísérik a blogomat, tudhatják, hogy elsősorban a kötetek által ébresztett gondolatokat, ilyen-olyan benyomásokat írom le ide, a tartalomismertetést - amennyire csak lehet - mellőzöm. Mindezt elsősorban azért, mert a regények tartalma ma már úgyis kideríthető számos netes fórumról, másodsorban pedig egy kötet elolvasása után gyakran esek abba a tévképzetbe (ismert regények esetében talán nem alaptalanul), hogy azokról már úgyis mindenki tudja miről szólnak.

Mindezt azért hoztam elő, mert a Rokonok elolvasása után valamiért sokkal erősebben dolgoztak bennem ezek a kétségek, mint egyébként szoktak. Ugyanis rendben, hogy Móricz Zsigmond a XX. századi magyar irodalom egyik meghatározó alakja és a Rokonok az egyik legismertebb műve, amiből 2007-ben még filmadaptáció is készült - de vajon ténylegesen hányan tudják, miről szól ez a kötet?

A kérdés azért fontos, mert ha valaki azt gondolta volna, hogy a mai protekciós, uram-bátyám alapon működő társadalmi rendszer csak a modernkori csúf kapitalista világ hozadéka - vagy legalábbis valami olyasmi, ami a hónaljszagú Kádár-rendszernél nem gyökeredzik mélyebben -, azt eléggé mellbe vághatja ez az 1932-ben íródott regény. Talán a bethleni konszolidáció vagy tágabb értelemben a Horthy-rendszert jellemző tekintélytisztelet miatt sokan hajlamosak vagyunk a két világháború közti éveket - az akkori Magyarországot gúzsba kötő összes politikai, gazdasági és társadalmi gond ellenére - egyfajta boldog békeidőként elképzelni. Vagy legalábbis a maihoz képest nagyságrendekkel tisztességesebb korszakként, ahol még működtek az erkölcsi normák (egy ideig).

Bár tisztában voltam vele, hogy Móricz és Mikszáth valóságértelmezése - és így irodalma közt is - szakadéknyi különbség van, de valamiért azt gondoltam, hogy a Rokonok ugyanúgy könnyed, ironikus regény lesz, mint Mikszáth elit- és társadalomkritikái. Mellélőttem, méghozzá nem is kicsit. Váratlanul ért ez a komor hangulatú korrajz, emiatt kissé nehéz volt felvennem a regény ritmusát, olykor vontatottnak is éreztem. Ha valaki viszont ezek alapján azt hinné, hogy a Rokonok rossz könyv, az téved.

A Rokonok elsősorban tanulságos könyv. Ami pedig tanulságos, az csak jó lehet, így ez is az. Szépirodalmi mű, de kétség kívül komoly munka. Emiatt jó eséllyel nem fekszik majd egyeseknek a regény stílusa, de mivel egy alig háromszáz oldalas könyvről van szó, ezt ki lehet bírni, érdemes is. Elsősorban azoknak ajánlott, akiket madártávlatból, konkrétumok nélkül érdekelnek a két világháború közti társadalmi- és közállapotok; valamint azoknak is érdekes olvasmány lehet, akik a mai korrupciós és informális kapcsolatokra épülő világ nyolcvan évvel ezelőtti megfelelőjére kíváncsiak.

Egy ilyen könyvért éri meg gyerekként beülni az iskolapadba, és megtanulni olvasni.

Ennél tömörebben nem tudom kifejezni mindazt, amit erről a regényről gondolok, vagy vele kapcsolatban érzek. Bő tíz éve már, hogy rendszeresen és sokat forgatom a könyveket, mégis ez volt a legelső olyan történet, amely közben egyszerűen hálás voltam azért, hogy birtokában vagyok annak a képességnek, amit úgy hívunk, hogy olvasás. Egészen elképesztő volt!

Pedig azt sem tudom már, hogy másfél hete miért épp erre a könyvre esett a választásom. A cseh irodalomhoz eddig semmi közöm nem volt, és eredetileg nem is ezt akartam kivenni a dabasi könyvtárból, inkább csak jobb híján döntöttem A lét elviselhetetlen könnyűsége mellett. Azt hiszem, a címe fogott meg, igen, ám ezen felül tényleg semmit nem tudtam róla.

A fülszövegét elolvasva hirtelen rossz érzés töltött el a "szűkebb értelemben vett sztori, valamint filozófiai-történelempolitikai eszmefuttatások" mondat láttán, mert egyből a nyáron olvasott Márai-sorozat töménységére asszociáltam, de ez szerencsére teljesen alaptalannak bizonyult. Milan Kundera regénye pont olyan könnyed, mint története szereplőinek életvitele. Könnyed és mégis művészien felemelő. A stílusa pazar, a rövidke fejezetekből álló szerkezete miatt pedig szabályosan olvasatja magát a mű. Nem lehet letenni.

Bár nem történelmi regényről van szó, kereteit mégis az 1968-as események adják. A két férfi és két női főszereplő egy-egy (bizonyos szempontból szélsőséges) személyiségtípust jelenít meg, Kundera pedig azt mutatja be, hogy a '68-as trauma árnyékában miként alakul át sorsuk és a világról vallott nézeteik. Mindez megfűszerezve némi józan elmélkedéssel és néhány groteszk elemmel.

Ha a rendszerváltás előtt létezett olyan, hogy "cseh értelmiségi életérzés", akkor azt leginkább olyannak tudom elképzelni, mint amilyen hangulatokat Kundera ebben a könyvében megjelenít. Hogy ez fedi-e az akkori valóságot, arra a cseheken kívül más nemigen szolgálhat hiteles válasszal, de akár ilyen volt a világuk, akár nem, egy biztos: Milan Kundera ebből táplálkozva olyan regénnyel gazdagította a közép-európai szépirodalmat, amelyre tőlünk nyugatabbra mi magunk is büszkék lehetünk. Fantasztikus könyv!

Normál esetben gyermeknevelési alapelveket taglaló könyvet valószínűleg addig nem vettem volna a kezembe, amíg magam nem vagyok érintett ebben a kérdésben. Hogy ezt mégis elolvastam, az egyértelműen a szerző személyének szólt. Csípem Csernus dokit. Tetszik a nyíltsággal párosuló konfrontatív stílusa, valamint az, hogy a könyveiben olyan emberi hibákra és gyengeségekre világít rá, amelyeket mi, egyszerű olvasók magunktól nem tudnánk megfogalmazni. Már pedig változtatni csak úgy tudunk, ha ismerjük magát a problémát: ehhez a megismeréshez nyújtanak segítséget a könyvei.

Érintettségem híján azt hittem, hogy a Ki nevel a végén? kakukktojás lesz az általam eddig olvasott Csernus-könyvek sorában: elvégre még nem vagyok szülő, sok közöm nem lehet a kötet témájához. Mondhatni, hanyag lezserséggel kezdtem el a könyvet, a cél csak az volt, hogy megtudjam, mi van benne: gondoltam, ha majd igazán aktuális lesz, újra előveszem. Egy hangyaszarnyi részlet felett azonban átsiklottam a könyvvel kapcsolatos előfeltevésemkor: az igaz ugyanis, hogy szülőként nem vagyok érintett a kérdésben - de gyerek azért én is voltam. A gyereknevelés "passzív oldalát" már volt szerencsém megtapasztalni. Amikor ez 10-12 oldal után leesett, egyből élessé - és ezáltal kétség kívül izgalmassá - vált a helyzet. Üdv ismét Csernus doki kíméletlenül őszinte világában...

A közel 270 oldalas könyv nyolc nagy fejezetben taglalta azokat a főbb problémaköröket vagy krízishelyzeteket, amelyek nem megfelelő kezelése súlyos hatással lehet a gyermek személyiségének fejlődésére. Ilyen többek közt a hiteltelen szülői minta elsajátítása, a szülők válása, az erőszak alkalmazása, vagy épp a szexualitás témájának szőnyeg alá söprése. Ja, és persze a drogozás. Ez utóbbival foglalkozó fejezet egyébként messze a legjobb volt a könyvben, nagyon érződött rajta, hogy Csernusnak az addiktológia az eredeti szakterülete.

Egy-két dolog azonban igen csak rontotta az összképet. Egyrészről a könyv szokatlan szerkezete: miután a szerző befejezte az eredeti kéziratot, és a kiadónál látták, hogy ebben a formájában ez testvérek közt sem lesz 150 oldalnál több, odaadták egy szülőnek, egy tanítónak, egy 18 éves fiatalnak és egy szerkesztőnek, hogy véleményezzék az egyes részeket - gondolom én. Ezeket a közbevetéseket, hozzászólásokat aztán beillesztették a könyvbe így nyerve el a jelenlegi terjedelmét. Nem tagadom, hogy ezen észrevételek közt is voltak nagyon figyelemre méltó és tanulságos gondolatok, csak hogy ezzel együtt is a legtöbbször idegesítő volt, hogy folyton megszakadt miattuk Csernus gondolatmenete.

Másrészről a kötet második fejezete (Jogosítvány szülőknek - Beszélgetés az ördög ügyvédjével) totális vakvágány lett: Csernus valami koncepciótlan interjú formájában írta meg, de már a legelején elvesztettem a fonalat: nem tudtam, ki az aki kérdez, és ki az aki válaszol - ráadásul mindezt még tetézték a fentebb már kifogásolt "laikus" közbevetések is. Nagyon izzadságszagúra sikeredett...

Ezek miatt sajnos kilóg a lóláb, de ha képesek vagyunk a kötetre, mint negatív eseteket feldolgozó nevelési segédanyagra tekinteni, akkor meggyőződésem, hogy hasznát vehetjük. Szülőként és (egykori) gyerekként egyaránt.

A Robinson Crusoe egyike volt azon köteteknek, amelyeket anno félbehagytam. Nagyjából egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan regény volt az életemben, ami hasonló sorsra jutott, de annyi biztos hogy ez közéjük tartozott. Részben ezért vettem ismét elő, részben a rövid terjedelme miatt, részben pedig azért, mert egy ideje már foglalkoztatott annak a gondolata, hogy újra kellene olvasni egy-két ifjúsági regényt: egyszerűen kíváncsi voltam rá, hogy felnőtt fejjel mennyiben adnak vagy jelentenek mást, mint mondjuk általános iskolás koromban.

A helyzet az, hogy huszonöt éves fejjel a XXI. század elején ezt a majd' háromszáz éves regényt - már bocsánat - nagyon gagyinak találtam. Egy 1974-es kiadást olvastam (kemény borítós családi darab, szóval jó eséllyel még a gyerekeim is ezt forgatják majd), amelynek a fülszövege szerint annak ellenére vált az ifjúsági irodalom egyik kultikus alkotásává, hogy Daniel Defoe eredetileg felnőtteknek szánta a történetet. Jó ifjúsági irodalmat írni nyilván embert próbáló feladat, mert felnőttként - gondolom - kifejezetten nehéz egy olyan világot teremteni, amelyet a 10-12-14 évesek is a magukénak éreznek. A kérdés a Robinson Crusoe esetében inkább az, hogy egy alapvetően felnőtteket megcélzó, de felszínes és összecsapott regény lehet-e jó ifjúsági mű?

Tekintve, hogy a pedagógusok évtizedek óta kötelező olvasmányként adják fel a diákok számára, illik azt válaszolni erre, hogy igen. Az egyszerű mondatszerkezetek, az egyszerű karakterek, a történetben megjelenő élethelyzetekre adott egyszerű válaszok és - úgy általában - az egysíkú történet miatt könnyen olvasható, értelmezhető valamint elemezhető egy általános kisiskolásnak.

Felnőttként - minden ordító írástechnikai gyengesége ellenére - azonban más fogott meg a műben. Robinson helyzetét tovább gondolva és átültetve a mai környezetbe, kissé ijesztő az a felismerés, hogy a technikai vívmányoknak való kiszolgáltatottságunk miatt a mai ember gyakorlatilag életképtelen lenne egy lakatlan szigeten a XVII. századi társához képest. A tömeggyártás nyomán szinte mindent készen kapunk, a kétkezi munka által teremtett eszközök már csak a hobbi barkácsolók műhelyeiben születnek. Ha Robinsonhoz hasonlóan ma egy civilizált nagyvárosi férfi partra vetődne egy lakatlan szigeten, szinte biztos, hogy heteken belül elpusztulna, nem hogy évtizedekig húzza ott egyedül...

Visszatérve a regényre: ha valaki kora ifjúságának legjelentősebb olvasmányélményei közé sorolja, annak azt javaslom, őrizze meg továbbra is így az emlékeiben, és lehetőleg soha többé ne vegye kézbe! Aki kísérletezőbb típus, vállalja az illúziórombolás kockázatát, és szívesen összehasonlítaná felnőttként a kötetet azzal a képpel, ami évekig élt benne róla, az kerítsen rá sort valamikor. Biztos tanulságos lesz.

Előfordul néha, hogy az irodalmi élet mostohagyerekei, akik ontják magukból a másodvonalbeli bestseller regényeket, egy reggel azzal az elhatározással ébrednek, hogy ők már pedig megmutatják: igenis képesek olyat alkotni, ami felveszi a versenyt az irodalmi magas kultúra képviselőinek egy-egy kötetével. Mivel ilyenkor a legritkább esetben akad a kiadójuknál olyan szerkesztő, vagy felelős vezető, aki diszkréten, ám kellő nyomatékkal emlékeztetné őket, hogy mégis hol a helyük abban a bizonyos táplálékláncban, az elhatározásból cselekvés lesz. Szerzőnk nekifeszül, abban a biztos tudatban, hogy ő most valami hatalmasat fog alkotni - aztán a nagy akarásnak persze ordenáré nagy nyögés lesz a vége. A legtöbbjük ugyanis - akármennyire szeretné - nem tud kibújni a saját bőréből.

Épp ezért különleges és kegyelmi állapot az, amikor valaki, aki a ponyva műfaján belül ér el vitathatatlan sikereket, egy-egy regényével leteszi névjegyét a szépirodalmi közösség - szerintem - szűklátókörű és meglehetősen sznob tagjai közt. Az már csak a sors hülye fintora, hogy ezek a regények általában akkor születnek, ha a szerzőjük nem azzal a deklarált céllal fog neki az írásnak, hogy ő most akkor igenis valami szépirodalmi csúcsteljesítménnyel áll majd elő. Egyszerűen csak átadja magát az írás örömének és hallgat az ösztöneire.

Már pedig Stephen King, ha másban nem is, ebben a kettőben kivételesen jó. Ahogy a legtöbb regényében, úgy a Lisey történeté-ben sincs nyoma az olvasókkal szembeni görcsös megfelelési kényszernek, és pont ettől válik még a legkeményebb horrorja  is kellemes kikapcsolódássá. A Lisey története azonban több egy horrornál. Ahogy a könyv hátoldali borítóján olvasható: "Kingnek talán ez a legszemélyesebb és legerőteljesebb műve az alkotás gyötrelmeiről, az őrület kísértéséről és a szerelem titokzatos nyelvéről." Nem csak talán: biztosan.

A Lisey története bizonyos szempontból a Tóparti kísértetek testvérregénye. A két kötet cselekménye közt semmi kapcsolat nincs - egyetlen apró utalást leszámítva -, jellegük viszont hasonló. Amíg a Tóparti kísértetekben az író veszíti el feleségét, addig a mostani kötetben Lisey Landon a két éve elhunyt sikeres és népszerű férje írói hagyatékát próbálja rendezni. A kéziratok rendezgetése közben azonban a rég eltemetett emlékek fokozatosan Lisey tudatának felszínére kerülnek, ráadásul kiderül, hogy halála előtt férje, Scott is hátrahagyott egy-két eddig ismeretlen, ám annál fontosabb dolgot neki. Kicsim. Kicsikém.

Nem véletlenül választottam ezt a kötetet a múltkori Iszony után. Annak ellenére, hogy nem egy súlycsoportban vannak, mindkettő a női lelki világot, a magárahagyatottság érzését, az élet kihívásaival szembeni küzdelmet boncolgatja. Más jellegű munkákról van szó, de a maguk műfajában mindkettő kivételesen jó regény. Tessék elolvasni őket...