Előfordul néha, hogy az irodalmi élet mostohagyerekei, akik ontják magukból a másodvonalbeli bestseller regényeket, egy reggel azzal az elhatározással ébrednek, hogy ők már pedig megmutatják: igenis képesek olyat alkotni, ami felveszi a versenyt az irodalmi magas kultúra képviselőinek egy-egy kötetével. Mivel ilyenkor a legritkább esetben akad a kiadójuknál olyan szerkesztő, vagy felelős vezető, aki diszkréten, ám kellő nyomatékkal emlékeztetné őket, hogy mégis hol a helyük abban a bizonyos táplálékláncban, az elhatározásból cselekvés lesz. Szerzőnk nekifeszül, abban a biztos tudatban, hogy ő most valami hatalmasat fog alkotni - aztán a nagy akarásnak persze ordenáré nagy nyögés lesz a vége. A legtöbbjük ugyanis - akármennyire szeretné - nem tud kibújni a saját bőréből.
Épp ezért különleges és kegyelmi állapot az, amikor valaki, aki a ponyva műfaján belül ér el vitathatatlan sikereket, egy-egy regényével leteszi névjegyét a szépirodalmi közösség - szerintem - szűklátókörű és meglehetősen sznob tagjai közt. Az már csak a sors hülye fintora, hogy ezek a regények általában akkor születnek, ha a szerzőjük nem azzal a deklarált céllal fog neki az írásnak, hogy ő most akkor igenis valami szépirodalmi csúcsteljesítménnyel áll majd elő. Egyszerűen csak átadja magát az írás örömének és hallgat az ösztöneire.
Már pedig Stephen King, ha másban nem is, ebben a kettőben kivételesen jó. Ahogy a legtöbb regényében, úgy a Lisey történeté-ben sincs nyoma az olvasókkal szembeni görcsös megfelelési kényszernek, és pont ettől válik még a legkeményebb horrorja is kellemes kikapcsolódássá. A Lisey története azonban több egy horrornál. Ahogy a könyv hátoldali borítóján olvasható: "Kingnek talán ez a legszemélyesebb és legerőteljesebb műve az alkotás gyötrelmeiről, az őrület kísértéséről és a szerelem titokzatos nyelvéről." Nem csak talán: biztosan.
A Lisey története bizonyos szempontból a Tóparti kísértetek testvérregénye. A két kötet cselekménye közt semmi kapcsolat nincs - egyetlen apró utalást leszámítva -, jellegük viszont hasonló. Amíg a Tóparti kísértetekben az író veszíti el feleségét, addig a mostani kötetben Lisey Landon a két éve elhunyt sikeres és népszerű férje írói hagyatékát próbálja rendezni. A kéziratok rendezgetése közben azonban a rég eltemetett emlékek fokozatosan Lisey tudatának felszínére kerülnek, ráadásul kiderül, hogy halála előtt férje, Scott is hátrahagyott egy-két eddig ismeretlen, ám annál fontosabb dolgot neki. Kicsim. Kicsikém.
Nem véletlenül választottam ezt a kötetet a múltkori Iszony után. Annak ellenére, hogy nem egy súlycsoportban vannak, mindkettő a női lelki világot, a magárahagyatottság érzését, az élet kihívásaival szembeni küzdelmet boncolgatja. Más jellegű munkákról van szó, de a maguk műfajában mindkettő kivételesen jó regény. Tessék elolvasni őket...
