Bár Ildikónak korábban ígéretet tettem, hogy ha valaha az életben még arra vetemedek, hogy a kezembe vegyek egy Coelho-kötetet, akkor az A győztes egyedül van c. alkotása lesz a brazil írónak, ám idén januárban egy gyengébb pillanatomban kölcsönkértem ismerősömtől a Tizenegy perc c. munkáját. Ettől persze elolvasni még nem kellett volna, de ha már elhoztam tőle, akkor gondoltam, leszek olyan jó fej, és minden fenntartásom ellenére borítótól borítóig tisztességgel áthámozom magam a regényen. Ráadásul a két hónapos szenvedésem után valahogy szimpatikus is volt ez a laza tördelésű, szellős 280 oldal.
Sokáig magam sem értettem, hogy mi bajom van Coelho munkáival, csak azt éreztem, hogy valami nem stimmel velük. Aztán egyszer valamelyik könyvéről olvastam a Moly-on egy kétsoros véleményt, aminek az volt a lényege, hogy a regényei nem mások, mint díszesen csomagolt ordenáré közhelyek sokasága egymásra dobálva. És lőn világosság! Mert hogy tényleg ez a nagy büdös helyzet.
Szóval ilyen alapállás ellenére is igyekeztem a lehető legjobb indulattal viseltetni a Tizenegy perc iránt - de hiába. Miközben olvastam, egy másik ismerősöm afelől érdeklődött, hogy milyen a könyv? A válaszom ez volt: közhelyekkel telezsúfolt giccs. A félreértések elkerülése érdekében álljon itt néhány sor a giccs fogalmának meghatározásából: "A giccs a művészetek eszközeit használó, a művészet látszatát keltő, többnyire kereskedelmi természetű és célú alkotás. A giccs egyszerű érzelmi, gondolati sablonokat, kliséket közvetítő termék, a konzumkultúra része, a közhelyesség, sztereotípiák halmozása, (...) az elvárásoknak való megfelelés eszközeivel hat. (...) Lételeme a fogyasztás, célja a fogyasztói igények tömeges kielégítése a befogadó érzelmi és gondolati kiszolgáltatottságának kihasználásával."
Tény, hogy világszerte tömegek zabálják két pofára Coelho regényeit, mert olyan spirituális gondolatokat vélnek felfedezni illetve megfogalmazódni bennük, amik pontosan kifejezik a saját lelki világuk hullámvölgyeit, és az abból való kilábalás vágyát: na, pont ez az a fajta érzelmi és gondolati kiszolgáltatottság, amiről a definíció utolsó mondatában szó volt. Könnyen lehet, hogy előítéletes vagyok, de talán nem lövök nagyon mellé, ha azt írom, hogy a Coelho-t istenítő olvasóközönség tagjai nem a lelkileg kiegyensúlyozott, érzelmileg stabil emberek köréből kerülnek ki.
Paulo Coelho zseniálisan megtalálta a módját annak, hogy egy egyre terebélyesedő fogyasztói réteg számára az ezoterikus-spirituális mázzal leöntött történetein keresztül miként adja el magát. Ennek viszont a klasszikus értelemben vett művészi irodalomhoz túl sok köze nincs. Innentől kezdve teljesen mindegy, hogy miről szól akár a Tizenegy perc, akár bármely más regénye.
