eMBé virtuális könyvespolca

Hadd kezdjem ezt a bejegyzés-sorozatot egy kis magyarázattal! Bő egy hete botlottam bele a Moly.hu könyves közösségi portálon egy felhívásba, amely az olvasás népszerűsítéséért folyó kampányba toborzott könyves bloggereket. Az akciót a Könyvélmény-beszámoló blog szerzője, Andiamo indította, ezúton is köszönet neki a remek ötletért!

Mivel a téma, az olvasás népszerűsítése szívügyem, ezért rögtön csatlakoztam a kampányhoz. A résztvevők feladata annyi, hogy hét héten keresztül írjanak egy-egy blogbejegyzést előre meghatározott témakörökről: minden héten négy különböző téma van, ezekből kell legalább egyet választani. A pontos részletek IDE KATTINTVA olvashatók el. Rendkívül hálás a feladat; örülök, hogy részt vehetek benne, és szerény eszközeimmel szolgálhatom ezt a valóban nemes célt. Jó móka lesz ez hét héten át...

*

Az első hét témakörei közül kettőt választottam, ezek közül is az első szolgálhat inkább tanulsággal a blog olvasói számára: nevezetesen, hogy kinek a hatására kezdtem el olvasni?

Bár általános iskolában nagyon jó tanuló voltam, a kötelező irodalom olvasása fölött mindig diadalt aratott a lustaságom: emlékszem, anyám nem győzött kiabálni velem, hogy OLVASSAK MÁR! Passzivitásom oka egyrészről az volt, hogy ha valami kötelező, azt egy diák ritkán csinálja szívesen; másrészről - bár rengeteg könyvünk volt mindig is otthon - igazából sosem láttam a szüleimet olvasni. Alapvetően határozza meg egy ember olvasási szokásait, hogy ebben a tekintetben milyen mintákat lát otthon - már ha egyáltalán.

Negyedikes kisdiák voltam, amikor elkezdtem magán angol órákat venni: öt éven keresztül jártam ugyanahhoz a tanárnőhöz. Az idegennyelv tanítása mellett rengeteget mesélt az egyes tankönyvi fejezetekhez kapcsolódó témákról: széles látókörű, tájékozott pedagógus volt, és az a mai napig is. Mindig ott hevert az asztalán valamilyen olvasmány, a könyves polcai tele voltak Stephen King, Robin Cook és Lőrincz L. László regényekkel. Hosszú vívódás után hetedikes voltam, amikor elkértem tőle az egyik King-regényét, a Cujo-t. Aztán még egyet, majd még egyet. És még egyet... Tizennégy éves korom óta megállás nélkül olvasok.

Rövid történetem suta tanulsága talán annyi, hogy elemi fontosságú a hitelesség: hiába próbálja egy szülő így vagy úgy rávenni a gyerekét az olvasásra, ha a gyerek sosem látott könyvet az anyja vagy apja kezében. De ez igaz visszafelé is: ha talál hiteles példaképet az olvasás tekintetében, akkor egy idő után a kíváncsiságtól vezérelve magától is felébredhet a gyerekben az olvasás utáni vágy. Velem pont ez utóbbi történt.

*

A hét általam választott másik témájával a népszerűsítésben részt vevő bloggerek ismereteim szerint eddig nem nagyon foglalkoztak: hadd vegyek védelmembe - és ezáltal hívjam fel a figyelmet egy általam fontosnak tartott, de - kevésbé olvasott könyvre!

Debreczeni József A miniszterelnök c. monográfiájáról van szó, amely a rendszerváltás utáni első kormány vezetőjének, Antall Józsefnek az életét és politikusi éveit mutatja be. Tudom, hogy manapság rengetegen ódzkodnak a közügyek világától (a legtöbb esetben nem is alaptalanul), de ez a kötet elsősorban nem a politikáról szól. Antall Józsefre, az emberre fókuszál: arra, akinek egy történelmi pillanatban kiemelten fontos szerep jutott. A könyv stílusa rendkívül közvetlen, hiszen a szerző az egykori miniszterelnök közeli munkatársa volt.

Ez a kötet alapvetően határozta meg a rendszerváltás időszakáról bennem kialakult képet, az elmúlt bő húsz év politikai életéről vallott nézeteimet, a közügyekhez való hozzáállásomat, és általában véve a politikai értékrendemet. Antall József élete, munkássága, és példamutatása - főleg így, halála után lassan húsz évvel - olyan etalonként szolgál, ami még nagyon sokáig elérhetetlen mérce lesz a politikai osztály tagjainak. De ahhoz, hogy ez az elsőre talán közhelyesnek tűnő megállapítás tényleges értelmet nyerjen, el kell olvasni Debreczeni könyvét. Remek munka, rendkívül élvezetes és megrázó olvasmány!

Miközben ezt a kötetet olvastam, többször is eszembe jutott, hogy azért hálátlan feladat egy politikus könyvéről blogbejegyzést írni, mert nagyon nehéz az adott közszereplő személyéről kialakult véleményt elvonatkoztatni magától a műtől. A blogger könnyen eshet abba a hibába, hogy nem a könyvről kezd el írni, hanem politikai véleményt fogalmaz meg az adott döntéshozó - ez esetben közjogi méltóság - munkásságáról. A blogom indulása óta több politikus kötetéről írtam már, és azt gondolom, hogy ezeket a csapdákat jó érzékkel kikerültem eddig.

Sólyom László tavaly megjelent könyvével kapcsolatban ebből a szempontból azért más a helyzet, mert valamikor a mű olvasása közben döntöttem el, hogy ez alkalommal nem is akarok objektivitásra törekedni. Bár a rendszerváltás óta minden hivatalba lépő államfő formálta és színesítette a köztársasági elnöki intézményt - Göncz Árpádnak és Mádl Ferencnek is megvoltak a maguk hozzáadott értékei -, de meggyőződésem, hogy az eddigi elnökök közül Sólyom László volt az, aki munkásságával a legmagasabbra tette a lécet. Ezért akartam elolvasni az Egy elnökség lenyomatát.

A rendszerváltás óta meghonosodott érzelmi alapú politikai kultúrában sokan nem értették, hogy Sólyom László milyen alapon hozott bizonyos ügyekben ilyen vagy olyan döntéseket. Hivatali évei alatt klisévé vált, hogy ő "az Alkotmány embere", de még a közélet eseményeit figyelemmel kísérők sem tudták sokszor értelmezni ezt a szókapcsolatot. Bár egy politikusi memoár mindig izgalmasabb műfaj, mint egy beszéd- és interjúgyűjtemény, ez a könyv fejezetről fejezetre egyre inkább magával ragadott: a képekkel illusztrált bő négyszáz oldalas mű végére egy letisztult, világos kép alakult ki az elnök politikai preferenciáiról, értékvilágáról.

A kötetben található válogatott interjúkból és beszédekből egy, az Alkotmány írott betűjéhez és annak szellemiségéhez végletekig ragaszkodó, következetes elnök köszön vissza, aki napi feladatain túl mélyen elkötelezett a környezetvédelmi témák és a határon túli magyar közösségek ügye iránt. Nem enged 1956 eredeti szellemiségéből, elkötelezett híve az állami intézményrendszer szakmai alapú, pártpolitika-mentes működtetésének, és Magyarország legfontosabb megoldandó ügyeinek a korrupció felszámolását, az oktatás újradefiniálását, és a cigányság integrációját tartja. Elolvasva a kötetet, Sólyom politikájával kapcsolatban valahogy minden a helyére kerül, minden logikussá válik.

Kiváló mű: a fentieken túl az államműködés rendszerében kevésbé jártas olvasók sokat tanulhatnak belőle, meggyőződésem, hogy Sólyom László egyes beszédeinek politikai kultúraformáló jelentőségük van, amelyek egykoron majd hivatkozási alapul fognak szolgálni. Nekem leginkább két beszéd tetszett: a külpolitikai fejezetben helyett kapott, a magyar-lengyel barátság napjának alkalmából 2010 márciusában megtartott beszéde az Óbudai Egyetemen; valamint a Széchenyi István halálának 150. évfordulójára rendezett nagycenki emlékünnepség köszöntője 2010 áprilisából.

Csak ajánlani tudom mindenkinek! A közélet iránt érdeklődők számára kötelező darab!

Évekkel ezelőtt az egyik egyetemi prezentációmhoz használtam forrásként a Volt egyszer egy Jugoszlávia c. kötet bizonyos fejezeteit. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy jó lenne egy nap az egész könyvet elolvasni, mert érdekes lehet szakirodalmi szinten tájékozódni mindarról, amit részben személyesen is átéltem: 1985-ben születtem az akkori Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságban; a katonai sorozások miatt sok magyar családhoz hasonlóan az enyém is érintett volt a délszláv háborúban; kisiskolásként éltem meg a gazdasági embargó által generált hiperinflációt; kamaszként pedig a koszovói etnikai tisztogatásokra válaszként adott, három hónapig tartó NATO bombázásokat 1999-ben.

Tizenöt eseménydús év a XX. század végéből, ami sokaknak csak történelem, még többeknek rég elfeledett képek az esti híradóból - vagy a fiatalabb generációknak már az sem. Nekem viszont ez a tizenöt év a gyerekkoromat határozta meg, kerete volt mindannak, amit a világból megtapasztalhattam. A személyes emlékek és élmények fontosak és hasznosak, de pont emiatt érdekelt az is, hogy "kívülről" milyen volt Jugoszlávia, szerettem volna megérteni, hogy honnan eredtek a balkáni konflktusok.

Juhász József könyve Jugoszlávia teljes XX. századi történetét dolgozza fel hét nagy fejezetben, amelyhez még hatvan oldalnyi függelék tartozik: térképek, táblázatok, kronológia, a jelentősebb politikusok rövid életrajzai, és a válogatott bibliográfia megjelölése. Bár egyértelműen szakirodalmi munka, de terjedelméből is kitűnik, hogy a téma iránt érdeklődők számára inkább csak egy alap kötet: arra bőven jó, hogy képbe kerüljünk a XX. század talán legsokszínűbb és legösszetettebb európai országának történelmével, de aki komolyabban akarja kutatni Jugoszláviát, annak önmagában ez a bő háromszáz oldalas könyv, nem lesz elég.

Az a tény, hogy viszonylag lassan haladtam vele, inkább a tudományos stílusának volt köszönhető, nem a minőségének: teljesen korrekt munka, a lényegre szorítkozik benne a szerző. Talán túlságosan is: utólag úgy érzem, mintha inkább csak a kötet végén felsorolt források szintézise lenne a Volt egyszer egy Jugoszlávia, mert nehezen tudnám megmondani, hogy melyek voltak benne Juhász József hozzáadott értékei. (Ez eredhet persze abból is, hogy egyáltalán nem vagyok jártas a téma szakirodalmában, így nem tudom megítélni, hogy az egyéb munkákhoz képest ez a könyv mennyiben nyújt mást vagy újat.)

Ha a végső mérce az, hogy "helyre rakta-e bennem" a '90-es évek eseményeit, segített-e megérteni a történések okait, akkor a válasz az, hogy igen. Mint írtam, jó munkának tartom, de a kíváncsiságomat önmagában ez a könyv nem elégítette ki: ha ezen felül valaki tud kifejezetten a délszláv válsággal foglalkozó - nem feltétlenül szakirodalmi - kötetet ajánlani, örömmel veszem.

Le kell szögezzem mindjárt itt az elején, hogy elfogult vagyok Stephen King munkássága iránt, bár akik többé-kevésbé rendszeresen olvassák a blogomat, azok ezt pontosan tudhatják. Az, hogy annak idején rákaptam az olvasásra, nagyrészt az ő regényeinek volt köszönhető: egymás után zabáltam a történeteit, az első években egy-két kivételtől eltekintve csak az ő munkásságán éltem. Voltak jobb, meg kevésbé jobb könyvei, de a regények mellett Magyarországon viszonylag későn - valamikor a 2000-es évek elején - jelent meg az első novelláskötete, az Éjszakai műszak. Idővel ezt még másik kettő követte - a Csontkollekció és a Minden haláli -, de már az Éjszakai műszak esetében nyilvánvalóvá vált, hogy Kingnek nagyon fekszik a szűk terjedelmi korlátokat jelentő novella műfaja.

Bár színvonalukat tekintve nyilván voltak különbségek az egyes rövid történetek közt, de alapjában véve zseniálisan töltötte meg ezeket a néhány oldalas sztorikat is mindazzal a feszültséggel és izgalommal, amit a nagyregényei esetében már megszokhattunk tőle. Igazából pont emiatt imádom nagyon a novelláit. Minden megvan bennük, mint a regényeiben, csak gyorsabban lehet haladni velük, így változatosabb olvasási élményt nyújtanak.

Mindennek ismeretében alig vártam már a Napnyugta után névre keresztelt új novellás kötetet. Egy gond volt csak: amikor megjelent, nem álltam úgy anyagilag, hogy rögtön megvehessem, ezután néhány hónapig meg az aktuális olvasmányaim valahogy háttérbe szorították a vásárlási szándékomat. Mire azonban ismét a látóterembe került (nagyjából egy évvel a megjelenés után), már szabályosan vadászni kellett az országban még fellelhető néhány utolsó példány után. Se a könyvesboltokban, se az internetes könyves oldalakon, de még a könyvtárakban se lehetett sehol megtalálni. Ha mindez egy régi regényének új kiadásával történik, azt még valahogy megérti az ember. De ha egy új novelláskötet hónapok alatt elfogy a polcokról - tehát feltételezem, sikeres kiadványról van szó -, akkor a kiadó miért nem nyom belőle még?!

Rövidre zárva: több hónapos kálvária után, a Nyugati téri Alexandra egyik segítőkész munkatársa a bolt hátsó raktárban fellelhető utolsó négy kötet közül hozott ki kettőt: egyet az ismerősömnek, egyet nekem. Az üzlet számítógépes adatbázisa szerint egyébként ezek után az országban összesen nagyjából huszonöt papírkötésű Napnyugta után maradt. Szóval, aki hasonló problémával küszködik, jobb ha siet...

Miután sikerült szert tennem a könyvre, nagy lelkesedéssel kezdtem neki, bár ezt némileg aláásta Natasha korábbi kritikája. A 460 oldalas kötet a bevezetőn és utószón kívül tizenhárom novellát tartalmaz, melyek jellemzőiket tekintve elég... Hm... Szerteágazóak. Van köztük szentimentális, mint a 'New York Times-előfizetés akciós áron'; van a szart is beléd fagyasztó, mint az 'N.'; van a lélek húrjait pengető, mint az 'Ayana'; és van köztük sunyi is, mint 'A bizonyítványosztás délutánja'. Ennyiben tehát nem egy klasszikus horror elbeszéléseket magába foglaló kötetről van szó, valóban. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a történetek önmagukban nem lennének jók. Ha King fentebb már említett korábbi novellás gyűjteményeit vesszük alapul, akkor azokhoz képest a Napnyugta után nem jobb vagy rosszabb - egyszerűen csak más. Ez leginkább abban érhető tetten, amit Natasha is nagyon jól megfogalmazott: King az utóbbi években az emberek félelmei helyett az érzéseit helyezi történetei középpontjába. Innen szemlélve pedig nem célszerű ugyanazzal a mércével mérni ezeket a történeteket, mint a kőhorror agymenéseit.

A Napnyugta után elsősorban azoknak lehet érdekes kötet, akik ódzkodnak a kemény horror műfajától, és emiatt nem szánták még rá magukat, hogy King munkásságával behatóbban ismerkedjenek. Kezdetnek ezek az elbeszélések pont megteszik. Már ha a fentiek tükrében lesz olyan szerencséjük, hogy valamilyen úton-módon hozzájussanak a könyvhöz...

Egyfajta újévi fogadalmam volt, hogy ebben az esztendőben elolvassak néhányat az orosz klasszikus szépirodalom remekműveiből, amit majd - reményeim szerint - kiegészít egy-két Oroszországgal foglalkozó egyéb kötet is. Ezt az "orosz évadot" nyitotta meg most A Mester és Margarita, mint a gimnáziumi évek alatt nem abszolvált kötelező olvasmány.

Már a regény olvasása közben is, de így a végére érve különösen bánom, hogy annak idején lusta voltam kézbe venni ezt a különös történetet. Egy jó magyar tanár nő (nekem szerencsére ilyen adatott) regényelemzése ugyanis sokat hozzátehet ehhez az áthallásokkal teli, groteszk elemekben bővelkedő műhöz. Aki csak a történetre figyel, de könyv mögöttes mondanivalóját - bizonyos információk hiányában - nem érti, annak könnyen csalódás lehet.

Az események Bulgakov korában, 1930-as évek Moszkvájában játszódnak. A regény alaphelyzete az, hogy az orosz - akkor természetesen még szovjet - fővárosba kis csapatával megérkezik Woland professzor, a fekete mágus - aki, mint később egyértelművé válik, maga a Gonosz. Hogy látogatásuknak pontosan mi a célja, nem derül ki egyértelműen, mindenesetre aki így vagy úgy keresztezi az útjukat, az nem ússza meg épp bőrrel a találkozást.

A címben szereplő Mester és Margarita viszonylag későn jelennek meg a regényben, de a kötet második fele alapvetően róluk szól, így ez jól ellensúlyozza a velük kapcsolatos kezdeti hiányérzetet. Kissé különös szerelmi kapcsolat az övéké (ebben a regényben igazából minden egy kicsit különös, de pont ez tartja fenn az olvasó állandó érdeklődését a mű iránt), a hatalom szűkös keretei közt kiteljesedni nem tudó tragikus sorsú író és a hozzá foggal-körömmel ragaszkodó férjes szerető relációja.

Megjelenik még egy harmadik szál is a történetben, szerkezeti szempontból amolyan "regény a regényben" jelleggel. Jézus és Pilátus nagypénteki története elevenedik meg a Mester által írt mű oldalain, elég egyedi értelmezésben. Az már csak az én szerencsém, hogy látatlanban ennél jobban nem is időzíthettem volna: érdekes hatása volt, hogy így, a húsvéti ünnepkör kellős közepén olvastam mindezt.

Bevallom töredelmesen: némi kutatómunkát végeztem a regény elolvasása után, mert nehezen tudtam értelmezni a történetét, de azt gondolom, ezzel alapvetően nincs is baj. Ha egy olvasó veszi a fáradtságot, hogy utána nézzen bizonyos információknak, akkor az azt jelzi: az író olyan művet alkotott, amely befejezése után is foglalkoztatja az olvasókat, ez pedig viszonylag kevés regényre igaz. A történet értelmezésére nem térek ki külön, hiszen a neten számos ezzel kapcsolatos rendkívül alapos és jó recenzió fellelhető, példaként elég, ha csak erre az egyre utalok.

Összegzésként annyit, hogy bár kétség kívül sajátos és érdekes regény A Mester és Margarita, az én stílusomtól mégis kissé távol áll. Jó volt olvasni, de számomra mégsem volt egy katartikus, meghatározó könyv. Ettől persze más számára még lehet az, úgyhogy aki szeret lubickolni a groteszk elemekkel tűzdelt szellemes-szatirikus történetek világában, az semmiképpen se hagyja ki.