Hadd kezdjem ezt a bejegyzés-sorozatot egy kis magyarázattal! Bő egy hete botlottam bele a Moly.hu könyves közösségi portálon egy felhívásba, amely az olvasás népszerűsítéséért folyó kampányba toborzott könyves bloggereket. Az akciót a Könyvélmény-beszámoló blog szerzője, Andiamo indította, ezúton is köszönet neki a remek ötletért!
Mivel a téma, az olvasás népszerűsítése szívügyem, ezért rögtön csatlakoztam a kampányhoz. A résztvevők feladata annyi, hogy hét héten keresztül írjanak egy-egy blogbejegyzést előre meghatározott témakörökről: minden héten négy különböző téma van, ezekből kell legalább egyet választani. A pontos részletek IDE KATTINTVA olvashatók el. Rendkívül hálás a feladat; örülök, hogy részt vehetek benne, és szerény eszközeimmel szolgálhatom ezt a valóban nemes célt. Jó móka lesz ez hét héten át...
*
Az első hét témakörei közül kettőt választottam, ezek közül is az első szolgálhat inkább tanulsággal a blog olvasói számára: nevezetesen, hogy kinek a hatására kezdtem el olvasni?
Bár általános iskolában nagyon jó tanuló voltam, a kötelező irodalom olvasása fölött mindig diadalt aratott a lustaságom: emlékszem, anyám nem győzött kiabálni velem, hogy OLVASSAK MÁR! Passzivitásom oka egyrészről az volt, hogy ha valami kötelező, azt egy diák ritkán csinálja szívesen; másrészről - bár rengeteg könyvünk volt mindig is otthon - igazából sosem láttam a szüleimet olvasni. Alapvetően határozza meg egy ember olvasási szokásait, hogy ebben a tekintetben milyen mintákat lát otthon - már ha egyáltalán.
Negyedikes kisdiák voltam, amikor elkezdtem magán angol órákat venni: öt éven keresztül jártam ugyanahhoz a tanárnőhöz. Az idegennyelv tanítása mellett rengeteget mesélt az egyes tankönyvi fejezetekhez kapcsolódó témákról: széles látókörű, tájékozott pedagógus volt, és az a mai napig is. Mindig ott hevert az asztalán valamilyen olvasmány, a könyves polcai tele voltak Stephen King, Robin Cook és Lőrincz L. László regényekkel. Hosszú vívódás után hetedikes voltam, amikor elkértem tőle az egyik King-regényét, a Cujo-t. Aztán még egyet, majd még egyet. És még egyet... Tizennégy éves korom óta megállás nélkül olvasok.
Rövid történetem suta tanulsága talán annyi, hogy elemi fontosságú a hitelesség: hiába próbálja egy szülő így vagy úgy rávenni a gyerekét az olvasásra, ha a gyerek sosem látott könyvet az anyja vagy apja kezében. De ez igaz visszafelé is: ha talál hiteles példaképet az olvasás tekintetében, akkor egy idő után a kíváncsiságtól vezérelve magától is felébredhet a gyerekben az olvasás utáni vágy. Velem pont ez utóbbi történt.
*
A hét általam választott másik témájával a népszerűsítésben részt vevő bloggerek ismereteim szerint eddig nem nagyon foglalkoztak: hadd vegyek védelmembe - és ezáltal hívjam fel a figyelmet egy általam fontosnak tartott, de - kevésbé olvasott könyvre!
Debreczeni József A miniszterelnök c. monográfiájáról van szó, amely a rendszerváltás utáni első kormány vezetőjének, Antall Józsefnek az életét és politikusi éveit mutatja be. Tudom, hogy manapság rengetegen ódzkodnak a közügyek világától (a legtöbb esetben nem is alaptalanul), de ez a kötet elsősorban nem a politikáról szól. Antall Józsefre, az emberre fókuszál: arra, akinek egy történelmi pillanatban kiemelten fontos szerep jutott. A könyv stílusa rendkívül közvetlen, hiszen a szerző az egykori miniszterelnök közeli munkatársa volt.
Ez a kötet alapvetően határozta meg a rendszerváltás időszakáról bennem kialakult képet, az elmúlt bő húsz év politikai életéről vallott nézeteimet, a közügyekhez való hozzáállásomat, és általában véve a politikai értékrendemet. Antall József élete, munkássága, és példamutatása - főleg így, halála után lassan húsz évvel - olyan etalonként szolgál, ami még nagyon sokáig elérhetetlen mérce lesz a politikai osztály tagjainak. De ahhoz, hogy ez az elsőre talán közhelyesnek tűnő megállapítás tényleges értelmet nyerjen, el kell olvasni Debreczeni könyvét. Remek munka, rendkívül élvezetes és megrázó olvasmány!
