eMBé virtuális könyvespolca

2010 nyarán két hónap alatt végignéztem Az elnök embereinek mind a hét évadát. Addig is érdekelt az amerikai politika, mert európai szemmel különös, mégis rendkívül izgalmas világnak tűnt, de a sorozat fiktív közege valahogy emberközelibbé tette a Fehér Ház mindennapjait. Azóta a korábbiaknál is fokozottabb figyelemmel követtem az Egyesült Államok politikai életét, így George W. Bush memoárjának tavalyi megjelenésekor kétségem sem volt afelől, hogy ezt a könyvet el fogom olvasni.

Nem Bush nyolcéves politikája érdekelt elsősorban, hanem maga az elnöki intézmény: a világ legbefolyásosabb politikai vezetőjének hivatala belülről, ahogy a legfőbb érintett látta. Nyilván a kettőt - a politikát és az intézményt - nem lehet különválasztani, de azért emeltem ezt ki, hogy hangsúlyozzam: nem célom, hogy ítéletet mondjak az Egyesült Államok előző elnökének politikája felett.

A közel hatszáz oldalas Döntési helyzetek - hűen a kötet címéhez - a Bush adminisztráció meghatározó ügyeit veszi sorra, amelyek kiemelten fontos döntéseket igényeltek. Így külön-külön fejezetben ír a 2001-es terrortámadásról; az afganisztáni, majd később az iraki háborúról; az ottani csapatok létszámának növeléséről; a Közel-Keletet érintő politikájáról; vagy a harmadik világnak nyújtott támogatásokról. Ebből a felsorolásból is látszik, hogy a könyv döntő része a külpolitikára fókuszál, az amerikai belpolitikával a tizennégy fejezet közül lényegében csak három foglalkozik: ír a Katrina-hurrikán tragédiájáról, az elnöksége utolsó hónapjaiban kirobbant pénzügyi válságról, és egy összefoglaló fejezetben általában a kormányzás nyolc évéről.

Ami a sorok közti olvasás közben is egyből kitűnt, az a kormányzási filozófia, amely végigkísérte az elnök döntéshozatalát. Ezt nagyon röviden azzal a kérdéssel lehet összefoglalni, hogy adott ügyekben "Mi az Egyesült Államok érdeke?". Pont. A demokrácia-export, a humanitárius eszmék érvényre juttatása az ellenséges diktatúrákban csak a politikai marketing részei voltak - még ha az amerikaiak, vagy maga az elnök mélyen hisznek is ezekben az értékekben. Az alapvető kérdés a döntéshozatalban mindig az volt, hogy mi az ország érdeke? Ha Amerika belbiztonsága szempontjából az, hogy visszabombázzanak egy amúgy is fejletlen Közel-keleti országot a kőkorszakba, akkor nincs mese, meg kell tenni.

Ha megpróbáljuk elfogadni ezt a logikát (ami szerintem nem jobb vagy rosszabb, egyszerűen csak más, mint az európai szemlélet), akkor Bush könyvének számos része kifejezetten érdekes betekintést nyújt abba a világba, ami az ovális irodát jellemezte elnöksége ideje alatt.

Ettől még persze vannak benne izzadságszagú magyarázatok, amiket - olvassuk bármilyen tárgyilagossággal is a könyvet - sem politikai logikával, sem emberi jóérzéssel nem lehet igazolni. Ebből a szempontból hiányossága a könyvnek, hogy mélyen hallgat a színfalak mögötti kemény alkudozásokról vagy a pénzügyi lobbik érdekérvényesítő szerepéről. Azt hiányolom az ehhez hasonló politikusi visszaemlékezésekből, hogy a legritkább esetben engednek betekintést a döntéshozatal tényleges világába, pedig mandátumuk lejárta után az amerikai elnökök "tét nélkül" már simán megtehetnék. Ehhez képest marad az önigazolás, a szoborfaragás a jövő számára.

Mindent számba véve azt gondolom, hogy a Döntési helyzetek nem egy rossz könyv. Aki ismeri vagy képes ráérezni a politika belső világára, törvényszerűségeire, a döntési mechanizmusok logikájára, és ezek tudatában veszi kezébe a kötetet, az érdekes utat járhat be az Egyesült Államok 43. elnökének kalauzolásával.

Az egész egy Word-dokumentummal kezdődött, aminek egyszerűen a következő nevet adtam: KÖNYVEK. Így, csupa nagy betűvel. Egy listát tartalmazott, szerzők szerinti bontásban, az egyes szerzőkön belül pedig ABC sorrendben a köteteikkel. Mármint azokkal, amiket elolvastam.

Mert hogy keresztényi alázat ide vagy oda, a hiúság azért ott mocorog az emberben. Ha olvasol - főleg ha sokat olvasol! - a szórakozáson túl egy idő után azért büszkeséggel is eltölt, hogy valami olyasmit csinálsz, amitől fejlődsz, amitől több leszel - és ami ma sajnos nem jellemző az emberek többségére.

Így a Word-dokumentum egyfajta "ego legyezgetés" is volt, hogy bármikor végiggörgethettem a listát, amely sok száz olvasással töltött óra eredményeként alakult ki, és bővült minden egyes frissen abszolvált kötettel. Alapvetően azonban praktikus okok miatt csináltam meg: egyszerűen tudni akartam, hogy kitől hány könyvet olvastam el. Rendszerezni szerettem volna az addigi olvasmányaimat, mert pár év után már voltak olyan kötetek, amikre kevésbé emlékeztem.

Már rég megvolt a blogom, amikor egy-két e-mail váltás után Natasha a figyelmembe ajánlotta a Molyt. Nem tudtam, miről van szó, de mivel úgy tűnt, Natasha úgy ismeri a könyves közösségi világot, mint a saját tenyerét, ezért jobbnak láttam regisztrálni: elvégre, ha ő mondja...

Az első - és számomra azóta is legfontosabb - funkciója az oldalnak, amit feltöltöttem tartalommal az olvasott könyvek listája volt. Az tette számomra különösen kedvessé ezt a honlapot, hogy míg a Word-dokumentumomban többnyire csak azon szerzők köteteit tartottam számon, akiktől sokat olvastam vagy nagyon nagy hatással volt rám a munkájuk, addig a Molyon lényegében minden addig elolvasott kötetre rátaláltam. Így majd' egyharmaddal bővült a korábbi listám, meg az egom is.

Hamar megszerettem a Kívánságlista funkciót is (amit én gyakorlatilag a Várólistámként használok), mert korábban nem egyszer előfordult már, hogy hallottam valamit egy-egy kötetről, ami felkeltette az érdeklődésemet, de később más könyvek miatt egyszerűen kikerült a látóteremből és elmerült a feledés homályába. Így azonban számon tudom tartani az összes lehetséges jövőbeli olvasmányomat, ütemezhetem őket, és meg tudom tervezni, hogy közülük melyeket mikor célszerű megvenni, ha épp nem a könyvtárazás mellett döntök.

Aranyat ér az Idézetek funkció is: évekig szenvedtem azzal, hogy amikor elolvastam egy-egy különösen jól megfogalmazott gondolatot, és kiírtam az épp kezem ügyébe kerülő papírcetlire, az rendre elkallódott. Emiatt egy idő után már nem is vettem a fáradtságot, hogy kiírjam az ezeket, hiszen hosszabb távon úgy sem volt értelme. A Molyon történt regisztrációm óta azonban e tekintetben is helyre állt a világ rendje: most már csak azt sajnálom igazán, hogy nem létezett már akkor is a portál, amikor elkezdtem olvasni, mivel így minden idézetem itt lenne, bármikor hozzáférhetően.

És akkor még egy szót sem írtam a Moly.hu közösségi életéről, az olvasással és könyvekkel kapcsolatos folyamatos hírszolgáltatásról, a kötetek értékelési lehetőségeiről, stb., stb., stb... Ennek a bejegyzésnek egyébként sem volt feladata, hogy bemutasson egy egész könyves közösségi portált, inkább csak a Molyig vezető utamat akartam leírni benne, és kedved adni hozzá mások számára az által, hogy sorra vettem, én miért szeretem ennyire ezt az oldalt. Könyvet forgató emberek számára rendkívül hasznos és szórakoztató honlap, így azt gondolom, minden irodalombarát előbb vagy utóbb fenn lesz rajta: de akkor már inkább előbb.

Még egyetemistaként kértem kölcsön egyik volt csoporttársamtól David E. Hoffman Oligarchák c. könyvét, de miután elkezdtem, egyszerűen nem volt lelkierőm végigolvasni az apró betűkkel szedett bő hatszáz oldalas kötetet. Ilyesmi szökőévente egyszer fordul elő velem, és általában abnormális mértékű lelkiismeret furdalás gyötör utána. Nem volt ez másképp most sem. Évek óta tervezgettem már, hogy nekiugrok még egyszer, és átrágom magam rajta, de valahogy sose tudtam beszerezni a könyvet. Most végre sikerült.

David E. Hoffman a '90-es években a Washington Post moszkvai irodájának volt hat esztendőn át a vezetője, ebben a minőségében számos interjút készített a szocialista hagyatékát éppen lerázó Oroszország meghatározó pénzembereivel. Hoffman testközelből szemlélte végig az új Oroszország vadkapitalista éveit, amikor szinte a semmiből váltak milliárdos média- vagy iparmágnásokká azok az emberek, akik a színfalak mögött az állam szempontjából sokszor húsba vágó döntéseket hoztak.

Közülük hat oligarchának az életpályáját és titkokkal átszőtt mesés vagyonszerzését mutatja be ez a kötet rendkívüli aprólékossággal, mégsem elveszve az egyes részletekben. A "könnyű pénzszerzés" orosz gyakorlata sok hasonlóságot mutat a magyar milliárdosok '90-es évekbeli vagyonosodásával: kinél így, kinél úgy, de mindenkinél meghatározó volt a legyengült szocialista állam kiszipolyozása, amihez elengedhetetlennek bizonyultak az állampárti összeköttetések, a korrupció, a dörzsöltség és nem egy esetben az erőszak.

Hoffman bemutatja azt is, hogy miután az oligarchák dollármilliárdokat halmoztak fel, az évtized második felében, hogyan lettek egyre meghatározóbb szereplői (sok esetben konkrét döntéshozói) az orosz politikai életnek. Gazdasági pozícióját ki a háttérből, ki nyíltan egészítette ki politikai pozíciókkal. Miután a pénz már nem volt elég, hatalomra is vágytak - valahogy ez is ismerős a közelmúlt magyar politikatörténetéből. A könyv legjobb fejezete is ehhez a témához kapcsolódik: a hideg futkosott a hátamon, ahogy Hoffman leírta, hogy az oligarchák a kommunista restaurációtól való félelmükben hogyan fogtak össze és segítették Borisz Jelcin 1996-os elnökválasztási kampányát! Elképesztő, hogy pénzzel és médiabefolyással három hónap alatt hogy tudták helyzetbe hozni a katasztrofális népszerűségi mutatókat produkáló Jelcint - és közben hogy tudták tönkre verni a hallatlanul népszerű kommunista kihívóját.

Részletessége miatt különösen hosszúnak tűnt a kötet, de a szerző stílusa ezt kiválóan ellensúlyozta: sok esetben könnyed, regényszerű leírásokkal tette élvezetessé azt a hatalmas információhalmazt, amit belepréselt a könyvbe. Zseniális munka! Aki érdeklődik a poszt-szovjet térség iránt, annak kihagyhatatlan!

A konyvespolc.blog.hu indulásakor a legelső bejegyzésemben tettem egy halovány utalást arra, hogy később kifejtem majd, miért kezdtem el blogot vezeti, de erre igazából azóta sem került sor. Különösen örülök, hogy ezen a héten az egyik választható téma pont ezt a kérdéskört hivatott körüljárni, így kellemest a hasznossal vegyítve törleszthetem én is egy régi adósságomat.

A blogom 2008-as indulása lényegében annak tudható be, hogy egyetemistaként 2004-től négy éven át állandó, belső munkatársa voltam a PTE kéthetente megjelenő hírlapjának, az UnivPécs-nek. Elsős voltam még, amikor láttam egy felhívást a lapban, hogy aki kedvet, tehetséget érez magában, vagy egyszerűen csak szeretné kipróbálni magát ebben a műfajban, jelentkezzen nyugodtan. Írtam az akkori főszerkesztőnek, ő válaszolt, találkoztunk személyesen is, majd részt vettem az első lapindítón - és lényegében ott ragadtam. A lapzárták és az olykor feszes határidők miatt elemi fontosságú volt a pontosság, illetve az is, hogy a szerkesztők munkáját megkönnyítendő, a lehető legkevesebb hibával adjam le a cikkeimet, legyen szó stilisztikáról, szövegkohézióról vagy bármi másról. Hozzászoktam, hogy négy éven keresztül kétheti rendszerességgel írjak 4-5000 karakteres anyagokat, így miután letettem a lantot, tisztában voltam vele, hogy hiányozni fog az írás.

Ennek ellensúlyozására fogalmazódott meg bennem, hogy blogot indítsak, így a blogom lényegében egy belső pótcselekvési kényszer hatására jött létre. Úgy értem, az irodalom és a könyvek szeretete mellett, nyilván.

Elsősorban a magam szórakoztatására kezdtem el blogolni, de sosem inkognitóban tettem ezt: ha született egy-egy bejegyzés, mindig kitettem a linkjét a közösségi oldalakra, hogy az ismerőseim elolvashassák. Ezen felül azonban sosem voltak világmegváltó ambícióim, nem akartam semmiféle irodalmi véleményformáló lenni. Hogy más könyves blogerekhez képest mennyire "burokban éltem" azt jól jelzi, hogy két éven keresztül azt sem tudtam, hogy vannak könyves közösségi oldalak! 2010 tavaszán merő véletlenből találtam rá Natasha blogjára, és a vele folyatott levelezésem során esett le, hogy MENNYIEN vezetnek könyves blogot - és milyen elképesztően jókat.

Szívesen írok bejegyzéseket és örömömet is lelem bennük, de a blogolás számomra mindig is inkább csak hobby volt, sosem éreztem késztetést arra, hogy olyan vérprofi szinten csináljam ezt, mint mondjuk Natasha vagy entropic. A Moly.hu-n történő regisztrálásom után lett néhány olyan ismerősöm, mint Ildikó, Dorabella és újabban he, akiknek rendszeresen és szívesen olvasom az írásaikat, de összességében nem vagyok az a típus, aki árgus szemekkel figyeli a kollégák munkáját. A fenti szerzőkön kívül általában azokat a bejegyzéseket olvasom el, amelyek általam már olvasott könyvekről szólnak: mindig kíváncsivá tesz, más hogyan látja azokat a műveket, amikről nekem már van ilyen vagy olyan véleményem.

Nem tudom, mások hogy vannak vele, de bennem sok emlék és élmény elevenedik meg egy-egy könyv olvasásakor. Igyekszem ezekkel nem untatni az olvasóimat, de nehezen tudom megállni, hogy ne tegyek említést róluk a bejegyzéseimben: azt vettem észre, hogy az utóbbi néhány hónapban a kötetek ürügyén egyre többet írok magamról is a posztokban. Ennyiben tehát nem egy kritikákat tartalmazó klasszikus könyves blog az enyém, de azt gondolom, ettől csak színesebbek ezek a bejegyzések, és az olvasóimnak is érdekességgel szolgálhatnak ezek a részletek.

Nem hiszem, hogy a Könyvtár vagy könyvvásárlás? dilemmában szükség volna bármelyik mellett is lándzsát törni. Nálam a kettő jól kiegészíti egymást: amolyan ciklikus jelleggel van hogy hetekig, hónapokig járok könyvtárba, mert magával ragad a hely hangulata, a régi kötetek illata. Majd a látóterembe kerül egy-egy kötet, amit mindenképpen meg akarok venni, ezek mellé aztán rendre beférkőzik még néhány, így végül hirtelen felindulásból általában 12-13.000 forintot is elköltök egy vásárlás alkalmával könyvekre.

A könyvtárba járás felér egyfajta beavatottság érzésével. Sok évtizedes tudás és tapasztalat tornyosul a polcokon; generációknak feledhetetlen élményt nyújtó történetek sorakoznak egymás mellett megfakult, kopott, sokszor szakadozott borítók közé préselve. Amikor kézbe veszek egy-egy könyvtári kötetet rendre megnézem, hogy kik vették már ki előttem. Ezek legtöbbször semmitmondó nevek, akikkel mégis összeköt valami titkos, megmagyarázhatatlan: a napokon, heteken át tartó - kinél mély, kinél felszínes - kapcsolat az adott könyvvel. Van valami megmagyarázhatatlan misztikuma ennek, amit a könyvtárba járó, olvasó embereken kívül más nem ismerhet. Írni, mesélni lehet róla, de megtapasztalni csak az tudja, aki bemegy a könyvtárba, és része lesz a beavatásnak. És az egészben az a legszebb, hogy ezt gyakorlatilag bárki megteheti: a lehetőség bárki számára nyitott.

Könyvesboltban vásárolni felér egyfajta lázadással a modern kor technikai vívmányai által uralt világban. Ha jobban belegondolok, kész csoda, hogy a korban, amikor naphosszat a számítógépünk előtt ülve zsibbadunk; amikor A-pontból B-be tartva is zenét hallgatunk az ilyen-olyan kütyünkön; amikor bepánikolunk mert épp' otthon felejtettük a mobilunkat - akkor még vannak emberek, akik betérnek a könyvesboltokba, amik a harmóniájukkal a XXI. századi nyugalom szigetei. Nem csak betérnek, hanem olykor nem kevés pénzt ott hagyva egy-egy kötettel hazavisznek ebből a harmóniából egy csipetnyit. Aztán az évek múlásával és a könyvek szaporodásával, az ő otthoni harmóniájuk is teljesebb lesz. Hosszútávon biztosan megéri könyvet venni.

*

Teoretikus fejtegetésre futja csak tőlem abban a kérdésben, hogy "Az e-book vagy nyomtatott könyv-e a menő?", merthogy előbbivel sajnos még nincsenek személyes tapasztalataim.

Bár alapvetően klasszikus, nyomtatott könyv párti vagyok, de ha a fenti fejtegetésem nyomán abból indulok ki, hogy a mai tizenéves korosztály már az a generáció, amely mobiltelefonnal a kezében született, életének jelentős részét pedig egy virtuális térben tölti, akkor az e-book olvasóknak is meglehet a maguk nagyon is hasznos szerepe. Míg ugyanis az olvasási hajlandóság elég alacsony a fiatalok körében, addig úgy buknak a technikai újdonságokra, mint gyöngytyúk a takonyra. A Kindle vagy a hozzá hasonló e-book olvasók elsősorban műszaki kütyükként kelthetik fel a fiatalok érdeklődését, de ezzel törvényszerűen be fogják emelni az elektronikus könyveket és az olvasást is a látóterükbe. Persze nem mindenki lesz (elektronikus) könyvmoly azok közül, aki a kezébe vesz egy e-book olvasót - de ha csak kevesen is kapnak rá ennek köszönhetően az olvasásra, az még mindig több lesz, mintha enélkül messze elkerülnék a könyvtárakat vagy a könyves boltokat.

Azt most hadd ne soroljam fel, miért jó nyomtatott könyvet olvasni: nem hiszem, hogy bármi újat tudnék mondani ez ügyben. Olyan élményt nyújt, amit minden pozitívuma ellenére nehezen tudom elképzelni, hogy az e-book olvasó reprodukálni tudna. Már pedig - szerintem - ez a legfontosabb: az élmény, amelynek meghatározó része a könyv illata, súlya, a papírlapok érintése.

Jó tíz évvel ezelőtt, amikor bejött a piacra a még laptopokra konvertált elektronikus könyvek első generációja, az akkori frankfurti könyvvásár ezt népszerűsítő standja felett - a nyomtatott könyvek végóráját vizionálandó - következő szöveg állt: "Sorry, Mr. Gutenberg!". Hát ez akkor nem jött be, srácok. Kérdéses, hogy most az e-book olvasók mekkora hatással lesznek a klasszikus könyvek piacára, de nem hiszem, hogy radikálisan megrengetnék az eddigi status quo-t.