eMBé virtuális könyvespolca

Tari Annamária az egyik legszimpatikusabb médiaszereplő napjainkban: kellemes jelenség, megfontolt gondolatai szakmai profizmusról árulkodnak. Mentes mindenféle feltűnési viszketegségtől, csak akkor nyilatkozik, ha kérdezik. Amikor megtudtam, hogy Y generáció címmel könyve jelent meg a korosztályomról, eldöntöttem, hogy mindenképpen el fogom olvasni a kötetet.

A hátoldali ajánló csak tovább fokozta az érdeklődésemet, mert úgy tűnt, hogy egy olyan témára fókuszál, ami tömegjelenség, de eddig viszonylag kevesen foglalkoztak vele Magyarországon: az internet által uralt információs társadalom megváltozott életvitelére, érintkezési szokásaira, és az ezekből eredő problémákra.

Aztán ahogy elkezdtem olvasni a könyvet, fejezetről fejezetre világosabbá vált, hogy nem kifejezetten az internet világával kapcsolatos Y-generációs változásokról, problémákról ír a szerző, hanem a 20-as éveikben vagy 30-as éveik elején járó fiatalok helyzetét elemzi általánosságban, több mindenre kitérve. Ez egy kissé elkedvetlenített, mivel az általam eredetileg vizionált témát sokkal izgalmasabban gondoltam, és gondolom most is.

Ettől eltekintve egyébként nem volt rossz a könyv, más kérdés, hogy aki olvasott már a laikus nagyközönségnek íródott ilyen-olyan pszichológiai fejtágítót, annak túl sok újdonságot az Y-generáció nem nyújt majd. Vannak benne ütős részek, amik rávilágítottak új dolgokra, de ezzel együtt sem egy korszakalkotó munka.

Ahogy haladtam vele, egyre gyakrabban tettem fel magamnak azt a kérdést, hogy nekem, vagy - tágabb értelemben - a címben szereplő korosztályomnak íródott-e egyáltalán ez a könyv? Végigolvasva meg merem kockáztatni, hogy nem. Ha viszont így nézzük, teljesen más megvilágításba kerül a kötet: mert a szüleink generációjának könnyen lehet, hogy nagyon sok elemi fontosságú információval szolgál ez a kötet. Akik a negyvenes éveik végét, vagy az ötvenes éveiket tapossák a legtöbb esetben nem értik miért "fordultak ki a gyerekeik önmagukból", pedig nekik is megvolt a maguk lázadása a hippi korszak idején. A generációk elbeszélnek egymás mellett, a szülők nem értik hogyan képes a mai virtuális tér ilyen szinten behálózni a gyerekeik életét, és alakítani a mindennapjaikat.

Ha minden kérdésre nem is ad választ a könyv, sokkal közelebb hozhatja az idősebbeket ennek a jelenségnek a megértéséhez. Így elsősorban kamaszkorú vagy húszas éveikben járó egyetemista fiatalok szüleinek, valamint olyan idősebb pedagógusoknak ajánlom ezt a könyvet, akik napi szinten foglalkoznak ezzel a generációval. Biztos nem bánják meg, ha elolvassák.

Egyre csak azon gondolkodom, hogy francba került ez a kötet a látóterembe, de nem tudok rájönni, akár hogy is erőltetem az agyam. A kormányőrök világát mindig is körbelengte némi titokzatosság, és mint ilyen, egyszerűen kíváncsi voltam, érdekelt a téma - de hogy miként bukkantam a könyvre, az utólag már számomra is rejtély.

Amikor belelapoztam kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy ez nem valami oknyomozói stílusban írt "Lerántjuk a leplet!"-típusú könyv, hanem egy többszereplős interjúkötet. Az interjúalanyok a Köztársasági Őrezred vezetői, a kiemelt biztosításban részesülő közjogi méltóságok (államfő, kormányfő, házelnök, LB elnök) védelmének irányítói, illetve egy-két közszereplő.

Önmagában nem lenne rossz ez a könyv, de van néhány olyan rendkívül szembetűnő gyengesége, ami miatt nem tudom rá nyugodt szívvel azt mondani, hogy jó kötet. Kezdjük mindjárt az alcímmel: A kormányőrök titokzatos világának kulisszatitkai. A képekkel gazdagon illusztrált bő 260 oldalon sok mindenről esik szó - de kulisszatitkokról pont nem. Logikusan végiggondolva ez érthető is, hiszen az állami vezetőket védő testőrök (hogy a pontos megfogalmazást használjam: személyi biztosítók) akkor tudják garantálni a biztonságot, ha munkájukba az arra szakavatottakon kívül más nem lát be. Azonban ezzel együtt is könnyen lehet olyan érzése az olvasónak, hogy őt bizony átverték: nem azt adja a könyv, amit a hatásvadász borító ígért.

Nem tudom, kicsoda a könyv szerzője, Dr. Ambrus Péter, hiszen előzőleg nem hallottam róla, annyi azonban kiderült a könyvből, hogy szakmabeli és korábban már írt két kötetet: egyet a kommandósokról, egyet pedig Hofi Gézáról. WTF?! Elolvasva Az igazi testőrök c. munkáját élek a gyanúperrel, hogy az interjúzás nem feltétlenül Dr. Ambrus műfaja. Több esetben - főleg a kötet első beszélgetéseiben - előfordult, hogy össze-vissza csapongó kérdéseket szegezett az interjúalanyoknak, így esély sem volt rá, hogy kialakuljon valamifajta íve a beszélgetéseknek.

Érthetetlen számomra az is, hogy a Köztársasági Őrezred parancsnokával készített interjú során miért kellett tizenkét oldalon keresztül taglalni azt, hogy milyen karriert futott be a pozíció betöltéséig? Biztos meghúzódik emögött az, hogy az embert is bemutassa, ne csak parancsnokot, de ez a könyv témája szempontjából teljesen irreleváns volt, és tizenkét oldalon keresztül rém unalmas is.

Minden interjút egy-egy - az adott személyhez köthető - fotósorozat zár le: parancsnokok, ahogy átveszik a kinevezéseiket; testőrök munka közben, ahogy alakzatban kísérik a külföldi delegáció tagjait, stb. Amint említettem, a szerző megszólaltat a kötetben három (a kézirat lezárásakor még hivatalban levő) védett személyt is: Gyurcsány Ferencet és feleségét, valamint Szili Katalin akkori házelnököt. A politikusok interjúit követő fotósorozat képei közt többnek az égvilágon semmi köze nincs a könyv témájához, a testőri hivatáshoz: Szili Katalin kettesben mosolyog a lányával vagy a kutyáival játszik, esetleg a Gyurcsány-család meghitten teázik Tony Blairrel karácsonykor. Ezeken a képeket még csak mutatóban sincsenek testőrök, tehát illusztrációs célt biztos nem szolgálnak - ellenben erősen kampányszagúak. A könyv szerkesztője elég csapnivaló munkát végzett, én ezeket gondolkodás nélkül kivágtam volna.

De hogy ne csak ócsároljam a kötetet: a benne megszólaló testőrök, illetve vezetőik munkájukat vérprofi módon végző, elhivatott és áldozatkész szakemberek hatását keltették, akikkel nem szívesen kerülnék összetűzésbe. Válaszaikból egy olyan Köztársasági Őrezred képe rajzolódott ki, amelynek nyelveket beszélő, magasan kvalifikált munkatársai világszínvonalú védelmet tudnak biztosítani akár a hazai, akár az ide látogató nemzetközi állami vezetők számára. Állandó, fokozott figyelmet igénylő munka az övéké, amelyben nem lehet hibázni: nincs könnyű dolguk. Épp ezért érdemelnek vitathatatlan elismerést tőlünk, civilektől.

Nekem szinte teljesen mindegy, mikor olvasok: lehet reggel, délelőtt, kora- vagy késődélután, este vagy akár éjszaka. Az időpont nem számít. Az viszont igen, hogy kipihent legyek. Csak akkor jó olvasni, ha figyelni tudok arra, ami le van írva. Ez fáradtan nem nagyon megy. Vannak, akik egy hosszú nap végén is előveszik az ágyuk mellett heverő kötetet, és ha csak negyed órára is, de elmerülnek a Gutenberg-galaxisban. Én erre képtelen vagyok. Este csak akkor megy az olvasás, ha délután tudok aludni legalább egy keveset.

A helyszín sem mindegy. Csak nyugodt környezetben tudok figyelni az olvasott szövegre, ami általában egy szobát vagy más csöndes helységet jelent. Ritkábban fordul elő, hogy a szabadban olvasok, de pont emiatt jelent ez különleges élményt: végzős gimnazistaként sokat jártam ki a szegedi Dóm térre olvasni. Varázslatos helyszín volt, a tavaszi késő délutánokon olyan aurája van a térnek, amit azóta is visszasírok.

Valahogy mindig elképedek azokon, akik metrón vagy helyi járatos buszokon, egy tíz perces utazás közben is előveszik a könyvet, és a zaj, zötykölődés közepette is tudnak olvasni. Számomra érthetetlen, hogy képes valaki elmélyülni egy történetben úgy, hogy közben visítanak a háta mögött vagy fél szemmel minden megállónál azt kell figyelni, hogy felszállt-e épp egy idős ember, akinek át kell adni a helyet. Én legfeljebb vonaton tudok olvasni, de előfordul, hogy ott is csak újságot vagy valamilyen folyóiratot. A könyvhöz teljes nyugalom kell.

Vannak akik számára az olvasás szerves része, hogy közben kávét vagy teát isznak, az "elvetemültebbek" esetleg rágcsálnak is valamit, de nálam ez sem működik igazán. Ha főzök egy kávét, és elkezdek olvasni, általában háromnegyed óra vagy egy-két fejezet után pillantok csak a teli bögrére benne a rég kihűlt itallal.

Az "iszogatás-mentes" olvasás talán annak is betudható, hogy ha csak tehetem, vízszintesbe helyezem magam mielőtt elkezdek olvasni: végigheveredek az ágyon, mert úgy a legkényelmesebb. (Fekve elég kényelmetlen kávézni.) Szóval elég nehéz eset vagyok: nagyon nem mindegy milyen körülmények közt olvasok, mert viszonylag könnyen ki lehet billenteni, ha elmerülök egy könyvben, így nagyon fontos, hogy nyugalom legyen körülöttem.

*

Ezzel a bejegyzéssel elérkeztünk "Az Olvasás 7 Hete" programsorozat utolsó állomásához. Először is köszönet illeti még egyszer Andiamo-t a remek kezdeményezésért, örülök, hogy részt vehettem benne! Másodszor pedig köszönet mindenkinek, aki velem tartott ezekben a hetekben, és olvasta a bejegyzéseimet! Nehéz megítélni, hogy mennyire sikerült elérni a kitűzött célt, népszerűbb lett-e az olvasás, mint szabadidős tevékenység, mindenesetre bízom benne, hogy igen. Én nagyon jól éreztem magam, remélem, a blog olvasói is. De hát az élet nem áll meg, úgyhogy  most megyek, és folytatom az aktuális könyvemet...

Hogy klasszikus irodalom vagy kortárs művek? Nos, ha választani kell, én előbbire adom a voksom azon egyszerű oknál fogva, mert az ember élete túl rövid, az új könyvek száma pedig túl nagy ahhoz, hogy kósza kísérletezgetésre fecséreljük az időnket. A klasszikus szépirodalmi művek már "megmérettek", generációk óta számítanak meghatározó kulturális értékeknek, és még ha mai szemmel kicsit furcsa is az a világ ami Jókai, Mikszáth vagy Móricz regényeinek oldalairól köszön vissza, elképesztően gazdag hagyaték mindannyiunk számára. Ebből kifolyólag tehát nem árt - hadd ne mondjam: kötelességünk - a nagy elődök munkáit ismerni.

Ilyenkor jön persze elő a leggyakoribb ellenérv, hogy "Olvasnék én klasszikusokat, ha nem lenne a nyelvezetük olyan rohadt nehéz...". Tapasztalataim szerint ezt legtöbbször azok szokták felhozni, akik egy kezükön meg tudják számolni, hogy életükben hány klasszikus szépirodalmi munkát olvastak el borítótól borítóig. A kutya viszont pont itt van elásva.

A klasszikusok nyelvezete nem nehéz - csak szokatlan. Ahhoz, hogy megszokjuk, többet és sűrűbben kell olvasnunk. Nem egy bonyolult ügy ez. Nekem évekkel ezelőtt Jókai három könyvén kellett zsinórban átrágnom magam, mire a mai nyelvi fordulatokhoz szokott agyam "ráállt" a stílusára. Az elsőnél küszködtem, a másodiknál már elkaptam a fonalat, és a harmadiknál megértettem végre, mennyire színes és gazdag is a klasszikus irodalom nyelvezete. Nem volt könnyű mindez, de nagyon megérte!

Ha hátralépünk egyet-kettőt, és megpróbáljuk az eredeti kérdést kissé távolabbról szemlélni, akkor viszont nem hiszem, hogy a klasszikusokhoz és a kortársakhoz "vagy-vagy" alapon kellene viszonyulni. Az én olvasási filozófiám dióhéjban annyi, hogy úgy hasznos és célravezető olvasni, ha az olvasmánylistánk változatos, mint egy étlap: ha egy étteremben folyton csak ugyanazt lehetne rendelni - legyen akármilyen jó is a kaja -, előbb-utóbb rém unalmas lenne már. A könyvekkel is így van ez: az a jó, ha egy évben olvasok szépirodalmat és ismeretterjesztőt is, külföldit és magyart is, klasszikust és kortársat is. Így a viszonylag széles merítés miatt megmarad a változatosság, ami folyamatosan érdekessé teszi az olvasást.

Ha először járok egy olyan lakásban, ahol korábban még nem voltam, egyből nekiesek a könyvespolcnak: madarat tolláról, embert a könyveiről. A könyvespolc önmagában természetesen még nem irányadó, hiszen van, aki könyvtárba jár, van aki másoktól kölcsönkér, így pusztán az alapján, hogy kinek milyen könyvei vannak otthon, nem lehet következtetni a személyiségére.

Tény azonban, hogy sokat elárul valakiről, hogy milyen könyveket olvas. Szórakoztató- vagy szépirodalmat, esetleg szakkönyveket? Regényeket, novellákat, drámákat vagy verseket? Kortársakat vagy klasszikusokat? Magyart vagy külföldit? Illetve ezeket milyen arányban.

Némileg árnyalja a képet, hogy szerintem a könyv és az olvasó személyisége közti kapcsolat kétoldalú, ugyanis kölcsönhatásban vannak egymással: nem csak az olvasó személyiségéről kaphatunk információkat az olvasmányai ismeretében, de minden egyes elolvasott kötet formálja is az olvasó személyiségét. És most egyáltalán nem az ismeretterjesztő vagy az ún. személyiségfejlesztő könyvekre gondolok: egy fikciós alapokra épülő regény ugyanúgy képes alakítani az ember értékrendjét - akár radikális mértékben is. Igen, saját tapasztalatból beszélek, esetemben kiváló példa volt erre a korábbi bejegyzéseimben már többször említett 1984 George Orwell-től.

Szóval igen, elárul bizonyos dolgokat az ember személyiségéről az, hogy miket olvasott korábban, de a fentiek tükrében sem tartom helytállónak azt a tételt, hogy "Az vagy, amit olvasol." Nem kell diplomás pszichológusnak lenni ahhoz, hogy tudjuk: az ember személyiségszerkezete számos szocializációs ágens eredményeként alakul ki, és ezekhez képest az olvasmányélményei viszonylag elhanyagolható szerepet játszanak az összkép szempontjából. Mert - sarkítva - ha tényleg azok lennénk, amiket olvasunk, akkor ezen logika mentén a nem olvasók népes táborának személyisége sem lenne... Ami persze nyilván nem igaz.

A kérdést talán úgy lenne érdekesebb megvizsgálni, hogy ahhoz képest amilyen valakinek a személyisége, azt mennyire tükrözi az elolvasott köteteinek listája? Erről azonban általánosságban nagyon nehéz lenne írni, hiszen ez már személyre szabott kérdés: így mindenkinek leginkább az adatik meg, hogy a saját személyiségét összevesse az olvasmányaival.