eMBé virtuális könyvespolca

Rejtő Jenő azon szerzők közé tartozott nálam, aki évek óta az "Egyszer majd jó lenne valamit olvasni tőle..." skatulyában időzött. Két dolgot tudtam róla a nevén kívül: hogy rövid terjedelmű ponyvákkal szerzett hírnevet magának, és hogy humoros történetei többnyire Afrikába vezényelt légiósok kalandjairól szólnak. Végül is nagyon prózai oka volt, hogy sok év után végre nekiálltam ennek a könyvének: a Molyon február közepén jár le az a kihívás, amelynek teljesítéséhez el kellett olvasni legalább egy kötetet.

Amikor bementem a könyvtárba, és megláttam, hogy csak füzetnyi vékonyságú könyvei vannak, úgy döntöttem, mindjárt kiveszek kettőt, mert egy 158 oldalas kötettel kihívást teljesíteni már-már arcpirító. Na, nem mintha két ilyen terjedelmű könyv már hőstett lenne, de úgy voltam vele, legalább adok a látszatra.

Az Akik életet cseréltek bár légiósnak légiós történet volt, de a humoros részek csak elvétve voltak benne. Két unokatestvérről szólt, akik egy véletlen találkozás nyomán, hirtelen ötlettől vezérelve szerepcserét akartak, hogy egyikük megmeneküljön az embertelen katonai megpróbáltatásoktól, de balul sült el a dolog - így végül személyiséget cseréltek, amely mindkettőjük életére nézve áldásosnak bizonyult.

Némi meglepetésre - és teszem hozzá: némi csalódásomra - a nyolcvanadik oldal előtt nagy hirtelen befejeződött a történet. Látszik, nem vagyok hozzászokva Rejtőhöz: ez az alak tényleg rövid történetekben utazott. A könyv második fele egy Vér és mahagóni című elbeszélést tartalmazott, ami nem is volt feltüntetve a könyv hátoldali ajánlóján. Ez egy Malajziába szakadt angol ültetvényes lányáról szólt, aki egyre nehezebben birkózott meg a környékbeli banditákkal, de szerencsére még épp időben jött a segítség néhány mesterlövő fejvadász személyében ahhoz, hogy megmenthesse apjától örökölt fakitermelő vállalkozását.

Az a gond egy nyolcvan oldalas történettel, hogy másfél bővített mondatnál nem lehet többet írni róla. Kis túlzással hosszabb a blogbejegyzés, mint maga a könyv... Jó volt olvasni a kötetet, de nem jelentett semmi különleges élményt egyik történet sem. Ítéletet egyelőre nem mondok, hiszen kivettem a könyvtárból még egy légiós Rejtő-kötetet, talán azt követően már pontosabb képet tudok majd alkotni. Szóval kérek még egy kis türelmet!

Zárásként csak annyit, hogy a Merényi gondozásában megjelent kiadást olvastam, amelynek a borítóján (lásd fentebb a linkre kattintva) egy férfi és egy női alak mellett egy napszemüveges gorilla is volt. Ez utóbbinak azonban nyoma sem volt egyik történetben sem. Itt írásba adom, hogy kap egy kockacukrot tőlem az, aki megfejti, hogy mégis hogy került a gorilla oda! Nekem ugyanis nem sikerült rájönnöm...

A Francia História-sorozat és A mesterségem a halál miatt meg voltam róla győződve, hogy Robert Merle csak történelmi témájú regényeket írt, így nagy volt a meglepetés, amikor - másfél hónappal a könyvtári kölcsönzést követően - kezembe vettem a Védett férfiakat. Ez ugyanis egy, a '80-as években játszódó posztapokaliptikus történet, egy negatív utópia! Orwell 1984-e és King Végítélete óta kevés kérdés hoz annál jobban lázba, mint hogy "Mi történne a világgal, ha...?"

Márpedig ennek a könyvnek is pont ez az alapja: mi történne a világgal, ha egy vírus kipusztítaná a nemzőképes férfiak döntő többségét? A regény egy szögesdróttal körbevett, katonai védelem alatt álló táborban játszódik, ahol az életben maradt férfi tudósok kis csapata próbál ellenszert találni az erősebbik nemet tizedelő vírus megfékezésére. Ők a "védett férfiak".

Az új idők azonban radikálisan új állapotokat eredményeznek: alapjaiban fordulnak fel az addigi társadalmi viszonyok, a nemiség megítélése és az abból eredő társadalmi hierarchia szintén a feje tetejére áll, a szabadságjogok kérdése egyik napról a másikra zárójelbe kerül. Ezek után annyira nem is meglepő, ha az olvasónak az az érzése, hogy a "védett zóna", amelyben a "védett férfiakat" elhelyezték tulajdonképpen egy modern kori koncentrációs táborként működik.

Alig tudtam letenni a könyvet: úgy olvastam el 40-50 oldalakat egyhuzamban, hogy észre sem vettem! Zseniális volt, ahogy Merle a legapróbb részletekre is odafigyelve komplex képet festett erről a nők uralta új világról. A legjobban az tetszett, ahogy leírta a nemzetközi kapcsolatok teljes átrendeződését a világpolitikában: hogy milyen következményekkel járt az, hogy az Egyesült Államok külföldön levő csapatait vissza kellett hívni a katonák magas halálozási mutatói miatt; hogy miként alakultak át az évtizedes szövetségi rendszerek a férfi politikai elitek kihalása után.

Jókora görbe tükröt tart Robert Merle ezzel a regényével a mindenkori patriarchális társadalmak elé. Nem csak hogy felcseréli a nemek szerepét, és társadalmi helyzetét, de csavar is egyet a történeten azzal, hogy mindezt egy már-már fajelméleti alapokon működő feminista diktatúrába ágyazza be. Izgalmasnak tűnik? Az is! Fantasztikus élményt jelentett, csak ajánlani tudom mindenkinek!

Gárdonyi Gézában még A láthatatlan ember c. regényének olvasásakor csalódtam nagyon-nagyon kellemesen: korábban az Egri csillagok miatt "elkoptatott", "egyregényes" szerzőként könyveltem el magamban, és csak A láthatatlan ember kapcsán szembesültem azzal, hogy mennyire kiváló író is Gárdonyi! Az akkori blogbejegyzésemhez Ildikó fűzött hozzá egy-két gondolatot, amelyben felhívta a figyelmemet egy másik, általa nagyra becsült Gárdonyi műre, az Ida regényére.

Történt mindez másfél éve: megfogadva az ajánlatát, most jutottam el odáig, hogy el is olvassam a könyvet. Újabb szép példája ez annak, hogy ami késik, nem feltétlenül múlik...

Sok szempontból szerencsés volt pont az Anna Karenina után olvasni ezt a regényt, mert témáját tekintve hasonló műről van szó: a (kényszer)házasság és a férfi-női kapcsolatok álltak ennek is a középpontjában, de hangulatában könnyedebb, olvasmányosabb; terjedelmében a maga négyszáz oldalával pedig jóval rövidebb történet az Ida regénye.

Tekintve, hogy nem egy túl összetett regény, nehéz róla sokat írni. Az alapkonfliktus annyi, hogy a zárdában nevelkedett félárva Idát a milliomos apja - hogy a lány ne akadályozza csapongó életvitelében - újsághirdetésen keresztül hozzáadja egy anyagi gondokkal küzdő, de tisztességes fiatalemberhez. A pár egyik napról a másikra ismeretlenül kel egybe, majd Münchenbe költöznek, hogy az ifjú férj kibontakoztathassa festői képességeit.

A regény azt a folyamatot mutatja be, ahogy az idő előrehaladtával a két vadidegen megismeri egymást; ahogy fenntartásaik, szabályaik és egy sor félreértés ellenére sem tudnak közömbösek maradni a másik iránt; ahogy ezzel párhuzamosan a férj rálel a saját művészi stílusára.

Lehet, hogy ha máskor kerül ez a könyv a kezembe, teljesen más - mondjuk így: komolyabb - jelentéstartalommal bírt volna, de az Anna Karenina után én ezt egy kifejezetten üdítő, jópofa regénynek találtam, és gyakran mosolyogtam az olvasása közben. Volt a sorai között valami finom irónia, ami miatt nehéz volt komolyan venni a sokszor durcáskodó, egymástól elhidegült szereplőket.

Szórakoztatóan szép történet, egyedül annyi hátránya volt, hogy Gárdonyi jobban kidolgozhatta volna az egyes karaktereket, illetve a történet néhány részlete fölött nagyvonalúan átsiklott - de ez az összhatást érdemben nem rontotta. Hétvégi olvasmánynak kikapcsolódáshoz ideális.

Ahogy arról már A Mester és Margarita valamint az Oligarchák kapcsán írtam, az idei esztendőt szerettem volna - ha csak jelképesen is, de - az orosz irodalom jegyében tölteni. Rég szemezgettem már a családi könyvarzenálban időtlen idők óta helyet foglaló Anna Kareninával, és ez az orosz évad jó ürügy volt arra, hogy végre el is olvassam. Erre csak rátett egy lapáttal, hogy Andiamo 2011-et kikiáltotta az "Az Anna Karenina Évének" a Moly-on, így mondhatni ebben a tekintetben minden szerencsésen összejött.

Bár évértékelésbe nem kezdek, de olvasási szempontból - általában véve - egyáltalán nem úgy alakult az évem, ahogy terveztem: tavasszal és most az év utolsó negyedében volt két elég komoly hullámvölgyem, amik miatt jóval kevesebbet olvastam, mint amennyit egy éve ilyenkor beterveztem magamnak. Ennek ellenére egy valamiben biztos voltam: ha törik, ha szakad, az Anna Kareninát be fogom fejezni december 31.-ig, és megszerzem a kihívás teljesítéséért járó plecsnit. Ez számomra presztízs kérdéssé vált.

A regény első 120 oldalával három hónapig szenvedtem, aztán a Moly-szülinap hatására megembereltem magam, és két hét alatt elolvastam a maradék 880 oldalt. Nem a regénnyel volt bajom három hónapig, egyszerűen csak rossz passzban voltam hozzá. Hogy mennyire nem volt baj a regénnyel, azt jól jelzi, hogy miután kiolvastam úgy dőltem hátra, mintha általa valami gyógyító terápián lettem volna sikeresen túl, még ha ez 2011 szilveszterének estéjén a tűzijáték- és petárdadurrogtatás beszűrődő zajainak közepette kissé patetikusan hangzik is. :o)

Előzetesen nem értettem, hogy egy házasságtörés történetének miként lehet egy dupla kötetet szánni, mit lehet leírni ezer oldalon ezzel kapcsolatban? Aztán viszonylag gyorsan kiderült, hogy ebben a regényben nem pusztán a címadó főszereplő házasságának és szerelmi viszonyának története van, hanem annál sokkal több. Rendkívül szerteágazó, és összetett regény az Anna Karenina. Amellett, hogy bemutatja a cári Oroszország utolsó évtizedeinek erősen hanyatlófélben levő arisztokráciáját, számos, a századforduló közeledtével egyre aktuálisabb társadalmi kérdést - így a nők jogait, a hit szerepét a fejlődő társadalmakban, vagy a parasztság önrendelkezésének kérdését - boncolgatja.

Nagyszerű volt, ahogy Tolsztoj párhuzamosan vitte végig két szerelmi kapcsolat történetét: Annáét és Vronszkijét, akik minden társadalmi kötöttségük ellenére úgy döntöttek, hogy érzéseiknek engedve azonnal összekötik életüket, még ha ennek egyre súlyosabb és végül tragikus következményei is lettek. Másfelől Levinét és Kitty-ét, akiknek egy hatalmas töréssel kezdődik a történetük, hogy aztán a sebek gyógyulásával szép lassan kiteljesedjen a meseszerű boldogságuk. Mindez kiegészítve számos mellékszereplővel; olyan karaktertípusokkal, akik egy-egy eszmét vagy jellemet személyesítenek meg a történet során.

Talán ebből is látszik, hogy kissé csalóka a regény címe, hiszen Anna is csak egy a sok szereplő közül, érzésem szerint nem kapott annál több szerepet, mint amennyit Vronszkij, Kitty vagy Levin. Azért eshetett mégis rá Tolsztoj választása, mert közülük ő a legellentmondásosabb személyiség: az irodalmi szakemberek a mai napig vitatkoznak azon, hogy ő most pozitív vagy negatív karakter-e; saját hibájából kerül abba a helyzetbe, amely felőrli vagy egyszerűen csak a külső körülmények szerencsétlen áldozata? Nekem személy szerint nem volt szimpatikus a karaktere, de gondolom a megítélése sokban függ attól, hogy az olvasó milyen értékrendet vall a saját életében is.

Csak ismételni tudom magam: kitűnő regény, alapvető irodalmi mű. Időtlen sikeressége talán annak tudható be, hogy közel másfél évszázaddal a tárgyalt korszakot követően is ugyanolyan természetű konfliktusokkal kell szembenézniük a házastársaknak egy-egy kapcsolatban, mint Tolsztoj szereplőinek, és ugyanazokat a hibákat követik el, mint ezek a karakterek. Hiába: az idők változnak, de az emberi természet, a férfi-női viszonyok nem nagyon.

Nos, van az úgy, hogy ilyen-olyan okok miatt az ember eltűnik pár hétre a könyves világból: nem olvas, nem tartja a kapcsolatot más könyvmolyokkal és nem frissíti a blogját sem. Ez előfordulhat mindenkivel, hiszen többdimenziós lények vagyunk, unalmas lenne az élet, ha csak és kizárólag a Gutenberg-galaxis betűtengere töltené ki az életünket. Velem azonban ennél súlyosabb valami történt, hiszen augusztus óta nem írtam új bejegyzést, és szeptember közepétől három és fél hónapon keresztül "olvastam" egy kötetet. Hogy mi lelt, nem tudom, maradjunk annyiban, hogy "alkotói válságba" kerültem, amelyből szerencsére egy lórúgás erejével billentett ki a decemberi Moly-szülinap.

Most jutottam el addig, hogy megírjam a szeptemberben befejezett Egy gésa emlékiratainak bejegyzését is. A blogom indulása óta nem volt még rá példa, hogy ekkora idő teljen el egy könyv elolvasása és a poszt megírása között, ami finoman fogalmazva is nehézzé teszi most a dolgomat, de kétség kívül érdekes tapasztalat ilyen időtávlatból visszaemlékezni egy könyvre. Már abból a szempontból, hogy illene érdemben is írnom valamit róla.

Érdekes módon egyik hölgy ismerősöm ajánlotta nagyon még tavasszal a könyvet, és hetek múlva meghirdettek a Molyon egy kihívást ezzel kapcsolatban: így ötvözve kellemest a hasznossal, úgy döntöttem elolvasom. Idő közben jöttem rá, hogy 2005-ben filmet is készítettek belőle, így mindjárt tudtam egy másik mozis adaptációkkal foglalkozó kihíváshoz is csatlakozni, ami már csak hab volt a tortán.

Ami a regényt illeti, két fontos dolog maradt meg bennem közel négy hónap távlatából: egyrészről az, hogy valószínűleg egy ilyen történetnek nem feltétlenül én vagyok a célközönsége. Ez ugyanis - érzésem szerint - inkább egy női regény. A hölgy ismerősöm, aki ajánlotta, nagyon nagy átéléssel beszélt róla, aminek én a nyomát sem éreztem, amikor olvastam - annak ellenére, hogy önmagában nem egy rossz kötet az Egy gésa emlékiratai. Ő valamiért könnyebben, jobban átélhette, mint én.

Másrészről - és ez már inkább írástechnikai kérdés - a főszereplő, Szajuri gyermekkorát bemutató fejezeteknél először nem értettem, aztán egyre inkább zavart az a fajta - nem tudok jobb jelzőt találni rá, bocsánat - közönségesség, amivel Arthur Golden bemutatta a kislány sanyarú sorsát. Nehéz megítélni, hogy mennyire valósághű mindaz, amit az író ezekről az évekről leírt vagy mennyire élt a szerzői szabadság eszközrendszerével, hogy drámaibbá tegye a történetet, de a "nehéz gyermekkor" hangulatát megítélésem szerint nem tudta visszaadni. Az volt az érzésem, hogy Golden a mennyiségre ment rá a minőség helyett: kissé unalmas volt már a sokadik oldal után is azt olvasni, hogy szegény Szajurit éppen ötvenkettedik alkalommal is elpüfölik és megbüntetik, amiért esetlensége miatt valami rosszat tett.

Azért is érdekelt a könyv, mert egy korábbi remek interjúkötet óta szívesen olvasok japán témájú munkákat vagy cikkeket, de ez a mű valamiért inkább a fikciós történetek kategóriájába került nálam, és kevésbé az ismeretterjesztők közé: nem éreztem úgy, mintha többet tudnék általa a Japán kultúráról, a gésák világáról annak ellenére, hogy úgy harangozták be annak idején, mint olyan regényt, amely lerántja végre a leplet a valóságról.

Amikor megtudtam, hogy film is készült belőle, megnéztem a bemutatóját, és rögtön tudtam, hogy tetszeni fog, ami azért nagy szó nálam, mert igyekszem kerülni a regények filmadaptációját: olvasás után tízből kilenc illúzióromboló, olvasás előtt meg a könyv élményét veszi el azzal, hogy előre megtudom, mi a történet.

Szóval a film határozottan tetszett: gyönyörű látványvilága volt, és a remek filmzenéjével sokkal inkább lehetett érzékeltetni azt, amit Arthur Goldennek kevésbé sikerült - még akkor is, ha bizonyos pontokon törvényszerűen nem volt könyvhű a filmes adaptáció.

Kissé sablonos romantikus regénynek optimális, irodalmi műként kevésbé értékelhető könyv az Egy gésa emlékiratai. Ha könyves fronton valaki nem ebben a műfajban utazik, annak a film megtekintése bőven elég, kellemes kikapcsolódást jelenthet az a majd' két és fél óra, amit a mozi ad.