Ahogy arról már A Mester és Margarita valamint az Oligarchák kapcsán írtam, az idei esztendőt szerettem volna - ha csak jelképesen is, de - az orosz irodalom jegyében tölteni. Rég szemezgettem már a családi könyvarzenálban időtlen idők óta helyet foglaló Anna Kareninával, és ez az orosz évad jó ürügy volt arra, hogy végre el is olvassam. Erre csak rátett egy lapáttal, hogy Andiamo 2011-et kikiáltotta az "Az Anna Karenina Évének" a Moly-on, így mondhatni ebben a tekintetben minden szerencsésen összejött.
Bár évértékelésbe nem kezdek, de olvasási szempontból - általában véve - egyáltalán nem úgy alakult az évem, ahogy terveztem: tavasszal és most az év utolsó negyedében volt két elég komoly hullámvölgyem, amik miatt jóval kevesebbet olvastam, mint amennyit egy éve ilyenkor beterveztem magamnak. Ennek ellenére egy valamiben biztos voltam: ha törik, ha szakad, az Anna Kareninát be fogom fejezni december 31.-ig, és megszerzem a kihívás teljesítéséért járó plecsnit. Ez számomra presztízs kérdéssé vált.
A regény első 120 oldalával három hónapig szenvedtem, aztán a Moly-szülinap hatására megembereltem magam, és két hét alatt elolvastam a maradék 880 oldalt. Nem a regénnyel volt bajom három hónapig, egyszerűen csak rossz passzban voltam hozzá. Hogy mennyire nem volt baj a regénnyel, azt jól jelzi, hogy miután kiolvastam úgy dőltem hátra, mintha általa valami gyógyító terápián lettem volna sikeresen túl, még ha ez 2011 szilveszterének estéjén a tűzijáték- és petárdadurrogtatás beszűrődő zajainak közepette kissé patetikusan hangzik is. :o)
Előzetesen nem értettem, hogy egy házasságtörés történetének miként lehet egy dupla kötetet szánni, mit lehet leírni ezer oldalon ezzel kapcsolatban? Aztán viszonylag gyorsan kiderült, hogy ebben a regényben nem pusztán a címadó főszereplő házasságának és szerelmi viszonyának története van, hanem annál sokkal több. Rendkívül szerteágazó, és összetett regény az Anna Karenina. Amellett, hogy bemutatja a cári Oroszország utolsó évtizedeinek erősen hanyatlófélben levő arisztokráciáját, számos, a századforduló közeledtével egyre aktuálisabb társadalmi kérdést - így a nők jogait, a hit szerepét a fejlődő társadalmakban, vagy a parasztság önrendelkezésének kérdését - boncolgatja.
Nagyszerű volt, ahogy Tolsztoj párhuzamosan vitte végig két szerelmi kapcsolat történetét: Annáét és Vronszkijét, akik minden társadalmi kötöttségük ellenére úgy döntöttek, hogy érzéseiknek engedve azonnal összekötik életüket, még ha ennek egyre súlyosabb és végül tragikus következményei is lettek. Másfelől Levinét és Kitty-ét, akiknek egy hatalmas töréssel kezdődik a történetük, hogy aztán a sebek gyógyulásával szép lassan kiteljesedjen a meseszerű boldogságuk. Mindez kiegészítve számos mellékszereplővel; olyan karaktertípusokkal, akik egy-egy eszmét vagy jellemet személyesítenek meg a történet során.
Talán ebből is látszik, hogy kissé csalóka a regény címe, hiszen Anna is csak egy a sok szereplő közül, érzésem szerint nem kapott annál több szerepet, mint amennyit Vronszkij, Kitty vagy Levin. Azért eshetett mégis rá Tolsztoj választása, mert közülük ő a legellentmondásosabb személyiség: az irodalmi szakemberek a mai napig vitatkoznak azon, hogy ő most pozitív vagy negatív karakter-e; saját hibájából kerül abba a helyzetbe, amely felőrli vagy egyszerűen csak a külső körülmények szerencsétlen áldozata? Nekem személy szerint nem volt szimpatikus a karaktere, de gondolom a megítélése sokban függ attól, hogy az olvasó milyen értékrendet vall a saját életében is.
Csak ismételni tudom magam: kitűnő regény, alapvető irodalmi mű. Időtlen sikeressége talán annak tudható be, hogy közel másfél évszázaddal a tárgyalt korszakot követően is ugyanolyan természetű konfliktusokkal kell szembenézniük a házastársaknak egy-egy kapcsolatban, mint Tolsztoj szereplőinek, és ugyanazokat a hibákat követik el, mint ezek a karakterek. Hiába: az idők változnak, de az emberi természet, a férfi-női viszonyok nem nagyon.
