eMBé virtuális könyvespolca

Homályosan emlékszem rá, hogy évekkel ezelőtt, amikor megjelent Badár Sándor és Horváth János Jappán c. kötete, több újságban is láttam róla recenziókat, viszonylag sűrűn találkoztam a könyv borítójával. Akkor se a téma, se a szerzők személye nem mozgatta meg a fantáziámat, eszem ágában sem volt elolvasni ezt a "retro útikalandkönyvet".

A változást Ferber Katalin elképesztően jó interjúkötete hozta, amely rádöbbentett arra, hogy mennyire különleges is ez a távol-keleti ország. Miután tavaly szeptemberben elolvastam Arthur Golden Egy gésa emlékiratai c. regényét, észrevettem, hogy van a Moly-on egy "Ismerd meg Japánt!" nevű kihívás. Mikor átfutottam a hozzá kapcsolódó könyveket, észrevettem Badárék kötetét is: úgy gondoltam, műfajilag ez a könnyed hangvételű beszámoló jól kiegészíti a korábban olvasott regényt és interjúkötetet, így hát kivettem a könyvtárból.

Alapvetően ismeretterjesztő könyvre számítottam, de ha ez igaz is, nem abban az értelemben, amire korábban gondoltam. A címe ellenére ez a kétszáz oldalas kötet nem kifejezetten a szerzők Japánban eltöltött egy hónapját írja le, hanem az előkészületeket, az oda és hazavezető utat is. A hangsúly valójában nem az ország bemutatásán van, inkább azt az 1987-es történelmi élethelyzetet igyekeznek nem kevés iróniával érzékeltetni, amelyben két szocialista blokkbeli fiatal a Szovjetunión keresztül megérkezik a technikai fejlettség csúcsán levő Japánba. És a dolog meglepően jól működik...

Jópofa történet ez, például a harmadik fejezetnél - amely az Oroszországból Japánba vezető hajóút történetét írja le - oldalanként le kellett, hogy tegyem a könyvet, mert annyira röhögtem. Könnyen bele lehet képzelni magunkat ennek a két kedves szentesi suttyónak a helyébe, akik a világ másik végén, egy teljesen idegen kultúrában sajátos kelet-európai válaszokat adnak a leglehetetlenebb élethelyzetekre is.

Kissé furcsa volt, hogy szerkezetileg egy olyan párbeszéd jelenik meg a könyv oldalain, amelyben a mesélők folyton egymás szavába vágnak, de egy idő után pont ez adta meg a könyv sajátos hangulatát: olyan volt, mintha egy kiskocsma asztalánál ülve hallgatná az ember Badár és Horváth nosztalgiázását.

Nehéz nem szóvá tenni azonban, hogy szerintem Japánból még így is kevesebbet adtak át (vagy kevésbé a lényeges momentumokra helyezték a hangsúlyt) a könyvben, mint amennyit ott tapasztaltak. Például rendben van, hogy taglalják milyen jó érzés volt megérkezni a jokohamai öbölbe, vagy hogy milyen látvány tárult eléjük a Fudzsi tetején napfelkeltekor - de arról egy szót sem írtak, hogy az utolsó héten, amikor pár napra egy japán család vendégei voltak, mit tapasztaltak ott: hogyan élnek a japánok, mit gondolnak a világról? Jobb lett volna a könyv, ha a poénkodós történetmesélésen túl néhány részletbe mélyebben is belemennek.

Azonban ennek hiányában is klassz kötet ez, más kérdés, hogy nem egy alapmű: a Japán iránt többé-kevésbé érdeklődők számára a sokadik olvasmányuk után ez inkább egy "kiegészítő kötetnek" lenne jó.

Soha ne mondd, hogy soha! Tekintve, hogy A zarándoklat és a Tizenegy perc után tele lett a hócipőm Coelho-val, tettem egy hallgatólagos fogadalmat, hogy ha csak cigánygyerekek nem potyognak az égből, könyvet a brazil írótól én ezután a kezembe nem veszek. A Moly, pontosabban egy Coelho-hoz kapcsolódó kihívás azonban keresztülhúzta a számításaimat.

Azért feszélyez ez a helyzet, mert nem tudok nem szembenézni azzal a ténnyel, hogy - ha el nem is adtam a lelkem, de mindenképpen - korrumpálható vagyok: a kihívás teljesítéséért ugyanis egy annyira szép plecsni jár, hogy akármennyire húztam is fel magam a korábbi történetein, most nem tudtam megállni, hogy el ne kezdjem egy újabb regényét.

Először A győztes egyedül van-t szerettem volna elolvasni, de mivel nem volt meg a könyvtárban, úgy döntöttem, a Veronika meg akar halni lesz a szerencsés kiválasztott. Közismert regény, nem is hosszú, ráadásul a környezetemben mások is dicsérték már. Nagy kockázatot nem vállalok vele, gondoltam.

Már-már Dulifuli dacosságával és fenntartásaival volt határos az, amilyen hozzáállással elkezdtem olvasni - és valószínűleg ez játszott közre abban, hogy a végére nagyon megszerettem. Ez ugyanis a korábbi Coelho-regényeimhez képest egy kifejezetten jó könyv, kedves történet volt!

Jó az alapötlete, életszerűek a karakterei, és a mögöttük felépített háttértörténetek, van íve a regénynek (még ha nem is túl nagy), és általában véve hihető az egész. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az "asztrálutazós" résznél elkezdtem húzni a számat, mert szerintem pont nem hiányzott volna egy ilyen transzcendens rész ebből a történetből, na de, ha az ember Coelho-t olvas, számoljon az ilyen kockázatokkal, nem?

Így utólag kicsit sajnálom, hogy 220 oldal után véget ért a könyv. Egy elmegyógyintézet, mint helyszín ennél biztos több mesélnivalót rejt magában, lett volna még szerintem potenciál ebben a történetben, bár kétség kívül így is kerek egészet alkotott. Örülök, hogy elolvastam.

Tavaly az év második felében ha nem szépirodalmat olvastam, akkor épp valami szakkönyv volt a kezemben. Mindkét műfaj lehet izgalmas és hasznos, de egy ponton túl az ember egyszerűen megcsömörlik tőle. Már egy ideje szenvedtem az Anna Kareninával, amikor elhatároztam, hogy utána lemegyek kutyába: valami ordenáré ponyvát akartam olvasni, amit tét nélkül lapozgathat az ember, amin nem kell különösebben gondolkodni.

A Sikoltás az éjszakában - amelynek a címén kívül csak a borítója volt szarabb közhelyesebb - még egy őszi költözködés alkalmával maradt nálam, és úgy gondoltam, ha már így alakult, legalább elolvasom mielőtt visszajuttatnám az eredeti helyére. A fenti célnak pont úgyis megfelelt. Ebben a tekintetben nem is kellett csalódnom.

Némileg rossz ómen volt, hogy ismerősöm - akinek a kezében először találkoztam a könyvvel - a felénél a sarokba vágta, de mivel ő nem az a tipikus könyvmoly, betudtam ezt az "átlagemberek" könyvekkel szembeni általános türelmetlenségének. Aztán ahogy elkezdtem olvasni, megértettem, miért tette le.

Az alaptörténet annyi, hogy egy házaspár Dél-Franciaország egyik eldugott szegletében két hétre kivesz egy nyaralót, hogy végre pihenhessenek a gyerekeikkel, és megmentsék az épp zátonyra futó házasságukat. A megérkezést követő éjszaka azonban eltűnnek a kölykök, és akármerre fordulnak segítségért, a környéken mindenhol falakba ütköznek. A feleség összeomlik, a férj magánnyomozásba kezd, miközben a rendőrség őt magát is meggyanúsítja.

A négyszáz oldalas könyv feléig gyakorlatilag semmi sem történik: ugyanazok az üres párbeszédek ismétlődnek hol a férj és feleség, hol a főnyomozó és a férj között. A cselekmény vontatott, a feleség hisztis karaktere kidolgozatlan, a férj hangulatváltásai, reakciói nincsenek jól felvezetve a szövegben. Aztán a könyv második felében szép lassan elkezdenek összeállni a mozaikdarabkák. Ekkor merül fel először az olvasóban, hogy önmagában nem is rossz az alaptörténet, csak kár, hogy úgy elnyújtotta az író az elejét, mint a rétestésztát. A  könyv utolsó nyolcvan oldala aztán olyan végkifejletet hoz, ami egy ízig-vérig krimiszerzőnek is a becsületére válna: váratlan fordulatokkal felpörögnek az események, és olyan megoldással zárul a rejtély, amire korábban egyáltalán nem számított az olvasó.

Kellemes csalódás volt a vége - úgy tűnik, az író addigra vette föl a saját történetének ritmusát -, de ez nem ellensúlyozza a regény írástechnikai és a könyv szerkesztési gyengeségeit. Én se szerzőként, se a kiadó szerkesztőjeként nem küldtem volna ezt a történetet ebben az állapotában a nyomdába. Stephen King az ifjú írópalántáknak címezve jegyzi meg Az írásról c. könyvében, hogy írástechnikailag egy rossz történetből sokszor többet lehet tanulni, mint egy jóból. Nos, akár erre a regényre is gondolhatott, miközben a fenti gondolatokat papírra vetette.

Néhány hónappal ezelőtt egy ismerősöm megkérdezte tőlem, hogy ajánlhat-e valamilyen regényt Wass Alberttől? Merthogy - mint mondta - szokta nézegetni a blogomat, de eddig soha nem látta, hogy Wass-kötetet olvastam volna. Lehet, hogy nincs egyedül ezzel az észrevételével, szóval magyarázatként hadd osszam meg a nagyérdeművel azt, amit neki is válaszoltam: ennek oka az, hogy a blogomat 2008 áprilisa óta vezetem, Wass Albert közel húsz könyvét pedig ezt megelőzően olvastam el. Egész pontosan tizenkilencet: ez a mostani elbeszéléseket tartalmazó gyűjteménye a huszadik.

Szép lett volna egy elemi erejű novellás kötettel jubilálni - de sajnos a hatás elmaradt. Pedig Wass Albert erős a novella műfajában is: a Valaki tévedett c. kötete nagyon megrendítő volt anno, és alkalomadtán el-elolvastam azóta is belőle egy-egy rövid történetet.

A Csoda történt írásait a Kráter Kiadó 2006-ban válogatta össze, tehát nem egy önálló Wass-kötet újra kiadásáról van szó. Többnyire folyóiratokban megjelent anyagokat tartalmaz, de találunk a gyűjteményben be nem fejezett kéziratot is. A kiadó annak idején úgy dobta piacra, mint "cenzúrázatlan novelláskötetet", fokozva ezzel is az olvasói várakozásokat (magamból kiindulva valószínűleg nem is sikertelenül), de nálam pont ezzel lőttek bakot, két ok miatt is.

Egyrészről a cenzúrázatlanság gyakorlatilag annyit fed, hogy a 17 történet közül van egy, amelyben Tőkés László neve egy korábbi kiadásban nem szerepelt, a Kráter Kiadó viszont - hűen az eredeti kézirathoz - beleírta a püspök nevét. Ennyi. Punktum. Amekkora hűhót csapott annak idején a Kráter ezzel, arra számítottam, hogy ezekben a történetekben Wass még a szokásosnál is nyíltabban, keresetlenebbül ír majd mindazokról a történelmi bűnökről, amelynek hírvivője lett az emigráció alatt.

Másrészről erősen kérdéses, hogy ezek novellák-e egyáltalán? Persze, van köztük az is. De a "cenzúrázatlanság" jegyében kissé furcsa volt mesét olvasni a birodalmát vesztett királyról, aki a szegény parasztra bízta a lányát, míg ő vissza nem szerzi országát... Ez a történet (meg még kettő-három) inkább A titokzatos őzbak című - egyébként remek -  mesegyűjteménybe illetek volna. Más történeteknél az érződött, hogy a folyóiratok terjedelmi kötöttségei miatt az író egyszerűen nem tudta kibontani, vagy kellő árnyaltsággal érzékeltetni a mondandóját: több jó témájú történet véget ért két és fél oldal után, amiben szerintem se egy író, se egy olvasó nem tud elmélyedni.

Elolvasva a könyvet élek a gyanúperrel, hogy minden jó szándék (értsd: Wass Albert életművének lehetőleg minden elemére kiterjedő megismertetése) ellenére ez a kötet alapvetően kereskedelmi megfontolásból került kiadásra. A Kráternél összegereblyéztek száz oldalnyi, korábban újságokban megjelent írást, aztán novelláskötet címszó alatt piacra dobták. Gondolom, üzletileg sikeres volt, de ez a könyv jó példája annak, hogy egy irodalmi mű attól még nem lesz koherens, teljes egész, hogy szerkesztőként valaki fog x számú rövid történetet és egy borító közé préseli őket: én legalábbis nem találtam az összhangot köztük. Fogalmazhatnék úgy is: az elbeszélések önmagukban nem rosszak, de a kötet hagy kívánnivalót maga után.

Már az is sokatmondó tény, hogy több mint egy hét telt el a második Rejtő-könyvem elolvasása és e blogbejegyzés megírása közt. Becsületemre legyen mondva: kétszer megpróbáltam legalább elkezdeni az értékelés megírását, de mindhiába. Nagyjából ugyanazzal a problémával küszködök, amelyet már az előző alkalommal is felvázoltam: baromi nehéz érdemben bármit is írni egy olyan 150 oldalas kötetről, amely két történetet tartalmaz.

A Halál fia gyakorlatilag oldalszámra pontosan ugyanazt a sémát követte, mint az Akik életet cseréltek c. kötet. Két rövid történettel benne, melyek közül az első a címadó, és egy olyan fiatalember történetét meséli el, akit egy téves orvosi diagnózis nyomán halálosan betegnek nyilvánítanak. Makkegészséges hősünk erre elkeseredésében úgy dönt, ha már el kell távoznia az élők sorából, akkor azt úgy tegye, hogy menyasszonyát hátrahagyva bátran nézzen szembe a halállal, és beáll a francia légióba. Afrikába vezényelt csapata veszélyesebbnél veszélyesebb küldetéseken vesz részt, társai hullanak mellőle, mint a legyek, de ő - minden próbálkozása ellenére - csak nem tud meghalni a vérzivataros csatákban...

A másik történet A sárga garnizon volt a könyvben, amely más kiadásban megjelent önálló kötetként is. Talán ez volt a legmókásabb az eddig olvasott négy történet közül - de az is lehet, hogy így a "végére" sikerült csak igazán ráhangolódnom Rejtő stílusára. Szintén légiós történet, szintén szórakozott, de jóravaló karakterekkel, akik a katonaéletüket megunva, úgy döntenek, hogy végleg lelépnek az afrikai hőségből.

Klasszak voltak ezek a rövid történetek, de nem igazán tudtam mit kezdeni velük: a minden irodalmi művet valamilyen címkével ellátó, valamilyen fura mértékegység szerint minősítő agyam tanácstalanul merengett Rejtő Jenő munkái felett. Aztán lassan letisztult, milyen fiókba rakhatom be őket. Nem tudom, ki hogy van vele, de én, amikor valami hosszú és/vagy nehéz nyelvezetű könyvön vagyok túl, igényelem a laza, könnyed olvasmányokat, amiken nem kell különösebben gondolkodni, egyszerűen csak átadhatjuk magunkat velük az olvasás tiszta örömének. Rejtő könyvei önállóan - számomra - túl súlytalanok, de erre a célra több, mint tökéletesek! Amikor majd megcsömörlök egy-egy heteken keresztül olvasott regény vagy szakmai könyv után, kifejezetten jó lesz kivenni a könyvtárból egy-egy Rejtő-könyvet, hogy "tét nélkül" olvasgassak pár napon keresztül. Ha valaki hasonló "problémákkal küzd", annak is érdemes kipróbálnia: szerintem "áthidaló olvasmányokként" nagyszerű munkák lesznek majd Rejtő történetei!