Soha ne mondd, hogy soha! Tekintve, hogy A zarándoklat és a Tizenegy perc után tele lett a hócipőm Coelho-val, tettem egy hallgatólagos fogadalmat, hogy ha csak cigánygyerekek nem potyognak az égből, könyvet a brazil írótól én ezután a kezembe nem veszek. A Moly, pontosabban egy Coelho-hoz kapcsolódó kihívás azonban keresztülhúzta a számításaimat.
Azért feszélyez ez a helyzet, mert nem tudok nem szembenézni azzal a ténnyel, hogy - ha el nem is adtam a lelkem, de mindenképpen - korrumpálható vagyok: a kihívás teljesítéséért ugyanis egy annyira szép plecsni jár, hogy akármennyire húztam is fel magam a korábbi történetein, most nem tudtam megállni, hogy el ne kezdjem egy újabb regényét.
Először A győztes egyedül van-t szerettem volna elolvasni, de mivel nem volt meg a könyvtárban, úgy döntöttem, a Veronika meg akar halni lesz a szerencsés kiválasztott. Közismert regény, nem is hosszú, ráadásul a környezetemben mások is dicsérték már. Nagy kockázatot nem vállalok vele, gondoltam.
Már-már Dulifuli dacosságával és fenntartásaival volt határos az, amilyen hozzáállással elkezdtem olvasni - és valószínűleg ez játszott közre abban, hogy a végére nagyon megszerettem. Ez ugyanis a korábbi Coelho-regényeimhez képest egy kifejezetten jó könyv, kedves történet volt!
Jó az alapötlete, életszerűek a karakterei, és a mögöttük felépített háttértörténetek, van íve a regénynek (még ha nem is túl nagy), és általában véve hihető az egész. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az "asztrálutazós" résznél elkezdtem húzni a számat, mert szerintem pont nem hiányzott volna egy ilyen transzcendens rész ebből a történetből, na de, ha az ember Coelho-t olvas, számoljon az ilyen kockázatokkal, nem?
Így utólag kicsit sajnálom, hogy 220 oldal után véget ért a könyv. Egy elmegyógyintézet, mint helyszín ennél biztos több mesélnivalót rejt magában, lett volna még szerintem potenciál ebben a történetben, bár kétség kívül így is kerek egészet alkotott. Örülök, hogy elolvastam.