A politikai memoár műfaja nem honosodott még meg a rendszerváltás utáni Magyarországon. Nyugat-Európában, vagy a világ más demokratikus országaiban bevett szokás egy-egy leköszönő politikustól, hogy megírja az emlékiratait. Magyarországon bár a politikai elit tagjai jelentettek meg több könyvet is, ezek többnyire aktuálpolitikai, szavazatnövelő céllal íródtak - nem pedig egy kormány- vagy államfői korszak lezárásaként.
Ebben a tekintetben Horn Gyula könyvének mindenképpen érdeme az, hogy legalább megszületett. A többi miniszterelnök közül Boross Péter volt az, akinek - tudomásom szerint - semmilyen kötete nincs. Antall Józsefnek a halála után jelent meg egy dupla kötetes gyűjetménye korábbi beszédeiből, interjúiból, publikációiból, amely a Modell és valóság címet viseli. Orbán Viktor három kötetet jegyez: A történelem főutcáján a 2002-es vereséget követően jelent meg, a 20 év - Beszédek, írások, interjúk 2006-ban, és rá egy évre a talán legnagyobb sikert arató Egy az ország. Medgyessy Péter 2006-ban jelentette meg Polgár a pályán c. interjúkötetét, ami tartalmát tekintve viszonylag közel áll a memoárhoz, de lényegében mégsem az. Gyurcsány Ferenc pedig 2005-ben publikálta az angol fordításban is megjelent Útközben c. munkáját, illetve 2008-ban kiadta blogolbejegyzéseinek válogatását Blogkönyv 2006-2007 címmel. Miniszterelnöki kötetekből tehát bőven van választék, de olyat ezek közül csak egyet találunk, amely részletesen kitér az adott kormányfő ciklusának szakaszaira, és ezt a saját szemszögéből meséli el. Ez pedig az Azok a kilencvenes évek... Horn Gyulától.
Mint írtam, a kötet elég alapos. A címéből is adódóan az 1990-es választásoktól kezdődik, tehát már a szocialisták első ellenzéki ciklusát is taglalja. A tíz fejezet kis túlzással tíz különböző évet ölel fel, kronologikus sorrendben, ám mégsem naplószerűen. Bár Horn Gyula korábbi politikai tevékenységéből (külügyminiszter volt Németh Miklós kormányában) adódóan annyira nem meglepő, hogy sokat foglalkozik kötetében a külföldi útjaival, ám esetében ez inkább egyfajta önigazolásnak tűnik: érzésem szerint túl nagy hangsúlyt fektet a személyének ítélt díjakra, és kormányfői ciklusa kapcsán rendre előjönnek nála azok a szófordulatok, hogy az adott külföldi ország vezetői "elismeréssel szóltak a magyarországi gazdasági stabilizációs programról", vagy "ismét kihangsúlyozták Magyarország érdemeit a térség országaihoz képest", stb. Érdekesség, hogy sok esetben nem nevezi néven az egyes szereplőket, általában úgy ír róluk, mint az "egyik miniszterem", vagy "a párt egyik magasrangú tisztségviselője". Kérdés persze, hogy ezt az ő védelmükben teszi-e vagy ezzel is saját magát kívánja előtérben tartani. Az olvasottak alapján az utóbbira hajlok.
Nekem leginkább a kötet utolsó harmada tetszett: az addigi "önfényezésnél" sokkalta őszintébbnek éreztem azokat a részeket, amikor egy idősödő, kimerült politikus arról ír, hogy hogyan próbálták hónapról hónapra megfúrni még a saját pártján belül is, vagy hogy milyen támadásokat kellett rendre elviselnie a koalíciós partnerüktől, és hogy mindez miként hatott rá, hogyan élte meg belülről. Ilyesmiket nem nagyon hallunk, olvasunk miniszterelnököktől, és ez valahogy sokkal emberibbé tette őt. Lényegében ezek a részek nyújtottak csak érdemi betekintést a színfalak mögé.
A kötet aprólékossága ellenére is rendkívül olvasmányos, ám azt gondolom, kutatási forrásként nehéz lenne bármihez is felhasználni, mivel sokmindenre kitér, de ezek közül mélyebben egyikbe sem ássa bele magát. Inkább egyfajta szubjektív kormányfői korkép, mint nagy műhelytitkokat utólag leleplező visszaemlékezés. Eléggé rányomja a bélyegét a kötetre az a fajta utólagos önigazolási kényszer, ami bukott politikusként a könyv írásakor még igencsak dolgozott Hornban, de ha összehasonlításként elolvassuk Medgyessy fentebb már említett interjúkötetét, akkor ahhoz képest Horn szinte tárgyilagosan szól saját teljesítmnyéről. Tízes skálán - kis jóindulattal - adok a kötetnek egy hetest.
