eMBé virtuális könyvespolca

Aki nyomon követi a nagyobb internetes könyváruházak heti eladási sikerlistáit, az tudhatja, hogy A Titok az a kötet, amely a 2007-es megjelenése óta folyamatosan benn tanyázik az első 20-25 legkelendőbb mű között. Ez annak függvényében érdekes leginkább, hogy ez már egy korábban leforgatott dokumentumfilm könyvadaptációja: nem tudok róla, hogy volt valaha olyan film, amelynek a később megírt könyv változata nagyságrendekkel nagyobb siker lett volna, mint maga a mozi. Pedig itt tényleg jelentős a különbség: talán a hivatalos honlapon olvastam, hogy eddig világszerte kétmillió DVD-t adtak el a dokumentumfilmből, és hatmilliót a könyvből.

Én bő egy évvel ezelőtt láttam a filmet, és nem túlzás, ha azt írom, hogy eddigi életem egyik legfontosabb műve volt. Nem mintha az újdonság erejével bármiféle katartikus hatást váltott volna ki, félreértés ne essék. Sokkal inkább arról van szó, hogy optimista ember lévén korábban én is éreztem valamit abból, amiről a film szól, csak mindezt nem tudtam megfogalmazni. Kicsit olyan ez, mint amikor az ember nyelve hegyén ott van egy bizonyos kifejezés, de egy istenért sem jutna eszébe. Aztán valaki más kimondja helyettünk, és erre rávágjuk: igen, pont ez az! Erre gondoltam! Na, valami ilyesmi zajlott le bennem a dokumentumfilm hatására: mások fogalmazták meg helyettem azt, aminek a homályos képe a valahol mélyén már korábban is élt bennem. Rendkívül felemelő érzés volt, hogy mindez a "felszínre került" és tudatosult.

Nem véletlen, hogy magáról a könyvről, annak érdemi tartalmáról eddig kis túlzással egy szót sem írtam. A film után ugyanis nem éreztem szükségét annak, hogy kezembe vegyem a kötetet. Október elején megláttam az egyik ismerősömnél, és kölcsönkértem tőle, de nem azért mintha többet, vagy bármi újat reméltem volna az írott változattól, inkább csak a kíváncsiság hajtott. Némileg beszédes az a tény, hogy miután elolvastam, a legelső gondolatom az volt, hogy kétségkívül gyönyörű a kivitelezése, öröm kézbefogni a könyvet - de itt el is akadtam. Hangsúlyozom, hogy a tartalmát rendkívül fontosnak tartom, de a dokumentumfilm szerintem ezt sokkal jobban át tudta adni, mint a könyv. Magyarul, aki látta a filmet, annak teljesen felesleges négyezer forintot kiadnia egy erős jóindulattal is 200 oldalasnak nevezhető könyvre. Aki pedig még egyáltalán nem hallott erről az egészről, az inkább a videót nézze meg, mert sokkal dinamikusabb és jobban szerkesztett, mint a kötet.

Az üzenet a lényeg - a forma, a csomagolás másodlagos. Ám mivel számomra a film emészthetőbben és jobban át tudta adni A Titok üzenetét, ezért én mindenkit arra biztatok, hogyha érdekli a téma, akkor a dokumentumfilm segítségével ássa bele magát. Ha nem érdekli, akkor is. Veszteni semmit nem fog vele, az biztos.

Így utólag végigfutva a fenti bejegyzésen azt kell mondjam, hogy ez akár a mintapéldája is lehetne annak, hogy egy, az olvasást népszerűsítő könyves blogon miként írjon az ember lényegében filmajánlót... Ennek a kurtán furcsa helyzetnek azért megvan a maga diszkrét bája, nem?

Először valami rendkívül hatásvadász szöveget akartam bepötyögni ehhez a könyvhöz. El is kezdtem, de eléggé művire sikeredett. Illetve könnyen lehet, hogy valaki más blogjában jól mutatott volna, de két bekezdés után rá kellett jöjjek, hogy ez nem az én stílusom. Erőltetettnek éreztem, így kitöröltem az egészet. Így az alábbiakban a kevésbé (vagy egyáltalán nem) hatásvadász verzió következik.

Azt az első változatban is leírtam, hogy a Mesterségem a halál egy olyan munka, amit jó ha előbb-utóbb mindenki elolvas. Méghozzá azért, mert egy olyan kötetről van szó, amely túlmutat a regényben elmesélt történeten: számomra pont azt tette igazán jóvá, hogy nem pusztán egy holocaust műről van szó, hanem egy olyan könyvről, ami - úgy általában - a totalitárius diktatúrák működési mechanizmusát írja le. Érdekessége, hogy mindezt "belülről", az auschwitzi koncentrációs tábor vezetőjének szemszögéből teszi, egyes szám első személyben. Érdeme pedig kétségkívül az, hogy a regény stílusa mindvégig leíró, dokumentarista jellegű, és mentes mindenféle indulattól vagy elfogultságtól. Ez annak tükrében meglepő igazán, hogy Robert Merle tagja volt az nácizmustól ideológiailag fényévnyire levő Francia Kommunista Pártnak. Hogy egy szélsőbaloldali nézeteket valló író miként képes ilyen szinten elfogulatlan kötetet írni a nácizmus haláltáborának mindennapjairól, az számomra rejtély. Ám ahogy utánanéztem a neten, nem vagyok ezzel egyedül. Mindenesetre ez igencsak tiszteletreméltó teljesítmény.

Ha jobban belegondolok, lényegében pont ettől a stílustól lesz ez a regény igazán dermesztő. A hideg futkos a hátamon, ha belegondolok, hogy statisztikákon alapuló józan racionalitással úgyanúgy meg lehet szerveni egy haláltábor életét (igen, tudom, hogy elég súlyos képzavart sikerült összehoznom ezzel a a szókapcsolattal, dehát ez van), mintha csak egy konzervgyár működési ütemtervét állítaná össze az ember. Valószínűleg azonban messze nem váltott volna ki a regény ilyen hatást, ha Merle szerzőként állást foglal, vagy ítélkezik könyvének szereplői felett.

A regény évtizedek óta tartó sikerének, és elismertségének azonban van még egy fontos eleme: az, hogy rendkívül olvasmányos. A XX. századi totalitárius diktatúrák kialakulása, működ(tet)ése egy sor filozófiai kérdést vetett fel az emberiségnek, és ha ehhez hozzáadjuk azt a sokkot, amit okoztak egy-egy generáció életében, akkor annyira nem meglepő, hogy az ezekkel foglalkozó szépirodalmi művek is többnyire nehézkes, összetett gondolatmenetű munkák. Számomra George Orwell 1984 c. regénye az etalon, de hozzá képest a Mesterségem a halál jólval gördülékenyebb és kevésbé áthallásos könyv.

Csak ismételni tudom magam: aki még nem olvasta, szakítson rá időt valamikor a közeljövőben, mert nagyon nagy hatású, remek kötetről van szó! Nekem ez volt az első Merle-regényem, de a fentiek alapján talán nem meglepő, ha azt írom, hogy korán sem az utolsó.

Eredetileg valami politológiai szakirodalmat akartam olvasni. Aztán eszembe jutott, hogy nyár elején eljátszadoztam annak gondolatával, hogy elolvassam végre a Mesterségem a halál-t, így a szakirodalom helyett ez került a középpontba. Közben valamelyik nap beugrottam egy Alexandra könyvesboltba megvenni az új Tankcsapda-albumot, de hirtelen felindulásból még Stephen King Blaze c. új kötetét is betettem a kosaramba. Mivel a Merle-kötetet ezután már lusta voltam kivenni a könyvtárból, így a sajátos "Ki marad a végén?" játékom győztese King lett. Mondhatnám erre - részben tankcsapdás áthallással -, hogy az ember tervez, Isten végez.

Szóval King és a Blaze lett a befutó. Ha egész pontos akarok lenni, akkor nem is King, hanem Richard Bachman, hiszen ezt a korai időkből származó kötetét még ifjúkori álnevén jegyezte. A könyv hátoldali borítója szerint "...King álnéven is élete egyik legjobb művét írta meg". Ez persze önmagában nem jelent semmit, hiszen a kiadó azt ír a borítóra, amit csak akar. Ám még az ötvenedik oldal környékén tartottam, mikor egy ismerősöm "szakértői biztos forrásra" hivatkozva közölte: való igaz, hogy ez egy kissé más jellegű munka, mint az eddigiek, de pont emiatt különösen jó! Már abban az értelemben, hogy King 40-50 kiadott regény után is tudott még újítani. Hűha - gondoltam -, ez kezd izgalmas lenni...

Kiolvastam, és - legnagyobb sajnálatomra - azt kell, hogy írjam, hogy a tézis nem állja meg a helyét: King ugyanis nem tudott újítani. Az tény, hogy műfajilag ez sokkal inkább lélektani elemekkel megtűzdelt dráma, semmint klasszikus horrortörténet, így való igaz, hogy más, mint a többi. Hangulatában mindenképpen. Ám ettől még elcsépelt, szürke és  kiszámítható is. Ha egy másik hasonló stílusú King-regénnyel kell összevetnem, akkor azt mondom, hogy az Atlantisz gyermekeihez képest ez egy B-kategóriás alibi munka. A két könyv magyar kiadása közt van közel 400 oldalnyi különbség az Atlantisz gyermekei javára, és szerintem ebbe bukott bele az új kötet: 250 oldalból ki lehet hozni egy klassz  krimit, vagy horrort - de egy jó drámát semmiképpen sem. Egyszer el lehet olvasni, de kétlem, hogy sokak kedvence lesz majd ez a mű. Ezzel gyakorlatilag rövidre is zárhatjuk a szellemileg sérült gyermekrabló targikus történetének értékelését.

Mielőtt azonban habzó szájjal nekem esnének a begyöpesedett agyú King-rajongók (azért mókás ez a szóösszetétel, mert sok szempontból én is közéjük tartozom), azt azért hadd tisztázzam, hogy nem magát King-et akartam temetni ezzel a bejegyzéssel! A Blaze, mint kötet egy vakvágány. Szerintem. Ettől függetlenül, simán benne van a pakliban, hogy King épp' ezen sorok írásakor is egy olyan regényén dolgozik, ami után az olvasók tömegesen dobják majd a sarokba a Végítélet-et, hogy csak a nagy kedvencemet említsem. Ki tudhatja? Én pont ezért fogom ezután is elolvasni minden új munkáját... De addig többek közt még itt lesz a Mesterségem a halál, és jó néhány szakirodalmi munka is.

Ez is egyike (volt) azon köteteknek, amelyek az otthoni könyvespolcunkon pihentek, amióta csak az eszemet tudom. Mivel magyar szépirodalmi művet utoljára májusban olvastam, gondoltam, épp itt az ideje, hogy ismét nekiálljak egynek. Még élénken élt bennem a Két választás Magyarországon c. kisregény emléke, és lényegében emiatt döntöttem most is egy Mikszáth-kötet mellett. Egyáltalán nem bántam meg...

Finom humorral átszőtt, ízig-vérig klasszikus szépirodalmi munka A Noszty fiú esete Tóth Marival. Rendkívül választékos nyelvezete, és letisztult stílusa miatt öröm volt olvasni minden egyes bekezdését! Mivel nem vagyok történész, ezért nehéz megítélnem, hogy szatírikus regényében mennyire ad Mikszáth hű képet a kiegyezés utáni Magyarország társadalmi viszonyairól, de feltételezem, hogy - a címben szereplő konkrét esetettől most eltekintve - azok a késői arisztorkata, dzsentri és korai polgári attitűdök, amelyeket egy-egy karakter vagy család példáján keresztül bemutat, nagyjából helytállóak. Érdekessége a történetnek, hogy Jókai műveitől eltérően, nem egyszerűen a Jó és a Rossz küzdelmét írja le benne: árnyaltabbak a viszonyrendszerek, sokkal inkább az egyes társadalmi csoportok karakterisztikája jellemzi ezeket, semmint bizonyos magasztos eszmék melletti kiállás, vagy azokkal való szembeszegülés.

A valós alapokon nyugvó történet középpontjában egy házzassági konfliktus áll. Egyik oldalon a nagy múltú, viszonylag jó hírnévnek örvendő, ám az idők során elszegényedett Noszty családot találjuk; a másikon pedig az egyszeri szegénysorsból küzdelmes munkával Amerikában milliós vagyonra szert tett Tóthékat. Noszty-ék tipikus léhűtő dzsentrik: egy letűnt korszak képviselői, akik nem hajlandóak alkalmazkodni az új időkhöz. Egyre zsugorodó vagyonnal, de ugyanolyan hévvel próbálnak úri életet élni, mint korábban - ami persze nem megy. Tóthék az önerejükből felelmelkedett vagyonos polgárok: a családfő józanságának köszönhetően ugyanolyan alázattal élik meg jó sorsukat, mint azokat a napokat, amikor még semmijük sem volt. Korlátlan lehetőségeikhez képest mértéktartás, és - a kor magyar szokásaitól eltérően - fokozott társadalmi felelősségvállalás jellemzi őket.

Tóthék hajadon lányára kiveti hálóját a Noszty család házasodni kívánó Ferije, de kezdetben a fiúnál a hatalmas hozomány többet nyom a latba, mint maga a leendő ara. Noszty-ék szemszögéből a tét nem kicsi: a Tóth Marival járó mesés gazdagság az egész család újbóli felemelkedésének reményét jelenti, így nem csoda, ha a teljes rokonság vállvetve ügyködik azon, hogy Noszty Feri elnyerje Tóthék kegyeit. Közben Feri tényleg beleszeret a lányba, de korábbi (nő)ügyei a legrosszabbkor bosszulják meg magukat...

Külön erénye a műnek, hogy úgy tér ki Mikszáth benne bizonyos részletekre - mint például a megyei főispán megválasztására, vagy Tóth Mihály életútjára -, hogy ezek szerves részét képezik a történetnek, és nem forgácsolják szét azt. Ezek által válnak színesebbé az egyes karaterek, és érhetőbbé maga az egész korszak. Sokkal inkább ironikus társadalomkritika, mint habkönnyű romantikus leányregény - de ettől még ugyanolyan szórakoztató és olvasmányos kötet. Nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek!

Olyan nagy örömmámorba csapott át az tény, hogy utolértem magam a Harry Potter kötetek bejegyzéseivel, hogy azóta se néztem a blogom felé. Na, nem azért, mintha nem lett volna mit írni (igaz, szeptember óta nem olvasok olyan intenzíven, mint tettem azt nyáron), csak egyszerűen ellustultam. Meg őszintén szólva kedvem se nagyon volt az íráshoz, mivel az aktuális kötet - James Redfield: A mennyei prófécia - valahogy nem volt rám olyan hatással, hogy bármiféle hasznos gondolattal elő tudjak állni vele kapcsolatban. Hogyan írjon az ember posztot egy olyan könyvről, ami finoman szólva sem "jött át"?

Amikor korábban próbáltam megírni ezt a bejegyzést, elkezdtem azon gondolkodni, hogy a cikk végére milyen címkéket illesszek majd be, már ami a könyv behatárolását illeti: mert ez lényegében egy olyan személyiségfejlesztő kötet, ami ezoterikus témát jár körbe egy regényszerű történet formájában. Most hogy így ezt leírtam, annyira nem is tűnik vészesnek, de olvasva elég rázós volt. Egyrészről ugyanis viszonylag sok olyan személyiségfejlesztő könyv van ma a piacon, amelynek középpontjában valamilyen ezoterikus elem van, olvastam is ezek közül egyet-kettőt. Másrészről virágkorukat élik azok az ezoterikus történetek (gondoljunk csak Coelho-ra), amelyeket regény formájában írnak meg a szerzők. Csak a három elem - a személyiségfejlesztő könyv, az ezoterika, és a regény - együtt ebben az esetben eléggé kusza egyveleget alkotott.

Érzésem szerint ez abból fakadt, hogy míg a személyiségfejlesztő kötetek többnyire helyzetértékeléseket adnak és konkrét életviteli tanácsokkal látják el az olvasókat; addig a regények sokkal inkább fiktív történeteken alapuló "példázatok". James Redfield könyve pedig műfaját tekintve utóbbihoz tartozik, ám egyértelműen az előbbire törekszik...

Adott egy bizonyos ősi Kézirat, melynek keletkezéséről viszonylag keveset tudunk. Ez több különálló részből tevődik össze, melyek mind tartalmaznak egy-egy ún. Felismerést. A Felismerések egymásra épülnek, és Peru különböző részein találták meg őket. A regény egy, a Felismeréseket tanulmányozni szándékozó amerikai férfi történetén keresztül mutatja be, hogy miről is szólnak ezek. A titokzatos ismeretlen után vágyakozó hősünk Peruba utazik, hogy maga járjon utána a Kézirat egyes Felismeréseinek. Útja során rendre belefut olyan személyekbe, akik egymás után felfedik előtte az egyes Felismerések tartalmát. Közben kiderül, hogy a Kézirat utolsó, szám szerint kilencedik Felismerését még nem találták meg. Ezzel párhuzamosan a hivatalos hatóságok és az egyház bizonyos képviselői hadat üzennek a Kézirat ellen, mivel álláspontjuk szerint, ha a benne rejlő tanok széles körben napvilágot látnak, akkor az felborítja a status quo-t. Ebből aztán lesz bonyodalom, üldözés-menekülés, diszkrét szerelmi szál, meg minden, ami egy kalandregényhez kell. A probléma csak annyi, hogy ez nem kalandregény.

Leginkább ott hibázott Redfield, hogy a Felismerések bemutatása és a regény cselekményfolyama abszolút nem volt összhangban egymással: a kötet elején hosszasan taglalta az első három-négy Felismerést - csak addig nem is nagyon történt semmi a főhőssel. Aztán elkezdte kibontani a regény történetét - ez viszont azzal járt, hogy az elsőkhöz képest többi Felismerésről csak felszínesen írt, így baromira nem értettem őket. Elvesztettem a fonalat, így az egyes Felismerések - vagy fogalmazzunk így: a könyv üzenete, ezoterikus része - teljesen érdektelenné vált számomra. Jobb híján maradt a regény cselekménye, hogy abból mi sül ki a végén: nem árulok el sokat, ha azt írom, hogy nem egy Agatha Christie.

Utólag meglepődve olvastam a neten, hogy Redfield ezzel a munkájával gyakorlatilag új iskolát teremtett az ezoterika világán belül, és egész méretes követőinek tábora. Vagy ők éreztek rá nagyon a könyvre, és én vagyok kevés hozzá - vagy ők azok, akik kellően elborultak, és én pedig maradtam a realitások talaján? Választ nem adok, inkább azt javaslom, mindenki alakítson ki önálló véleményt a kötet elolvasásával! Már ha a fentiek után lesz még hozzá kedve...