Olyan nagy örömmámorba csapott át az tény, hogy utolértem magam a Harry Potter kötetek bejegyzéseivel, hogy azóta se néztem a blogom felé. Na, nem azért, mintha nem lett volna mit írni (igaz, szeptember óta nem olvasok olyan intenzíven, mint tettem azt nyáron), csak egyszerűen ellustultam. Meg őszintén szólva kedvem se nagyon volt az íráshoz, mivel az aktuális kötet - James Redfield: A mennyei prófécia - valahogy nem volt rám olyan hatással, hogy bármiféle hasznos gondolattal elő tudjak állni vele kapcsolatban. Hogyan írjon az ember posztot egy olyan könyvről, ami finoman szólva sem "jött át"?
Amikor korábban próbáltam megírni ezt a bejegyzést, elkezdtem azon gondolkodni, hogy a cikk végére milyen címkéket illesszek majd be, már ami a könyv behatárolását illeti: mert ez lényegében egy olyan személyiségfejlesztő kötet, ami ezoterikus témát jár körbe egy regényszerű történet formájában. Most hogy így ezt leírtam, annyira nem is tűnik vészesnek, de olvasva elég rázós volt. Egyrészről ugyanis viszonylag sok olyan személyiségfejlesztő könyv van ma a piacon, amelynek középpontjában valamilyen ezoterikus elem van, olvastam is ezek közül egyet-kettőt. Másrészről virágkorukat élik azok az ezoterikus történetek (gondoljunk csak Coelho-ra), amelyeket regény formájában írnak meg a szerzők. Csak a három elem - a személyiségfejlesztő könyv, az ezoterika, és a regény - együtt ebben az esetben eléggé kusza egyveleget alkotott.
Érzésem szerint ez abból fakadt, hogy míg a személyiségfejlesztő kötetek többnyire helyzetértékeléseket adnak és konkrét életviteli tanácsokkal látják el az olvasókat; addig a regények sokkal inkább fiktív történeteken alapuló "példázatok". James Redfield könyve pedig műfaját tekintve utóbbihoz tartozik, ám egyértelműen az előbbire törekszik...
Adott egy bizonyos ősi Kézirat, melynek keletkezéséről viszonylag keveset tudunk. Ez több különálló részből tevődik össze, melyek mind tartalmaznak egy-egy ún. Felismerést. A Felismerések egymásra épülnek, és Peru különböző részein találták meg őket. A regény egy, a Felismeréseket tanulmányozni szándékozó amerikai férfi történetén keresztül mutatja be, hogy miről is szólnak ezek. A titokzatos ismeretlen után vágyakozó hősünk Peruba utazik, hogy maga járjon utána a Kézirat egyes Felismeréseinek. Útja során rendre belefut olyan személyekbe, akik egymás után felfedik előtte az egyes Felismerések tartalmát. Közben kiderül, hogy a Kézirat utolsó, szám szerint kilencedik Felismerését még nem találták meg. Ezzel párhuzamosan a hivatalos hatóságok és az egyház bizonyos képviselői hadat üzennek a Kézirat ellen, mivel álláspontjuk szerint, ha a benne rejlő tanok széles körben napvilágot látnak, akkor az felborítja a status quo-t. Ebből aztán lesz bonyodalom, üldözés-menekülés, diszkrét szerelmi szál, meg minden, ami egy kalandregényhez kell. A probléma csak annyi, hogy ez nem kalandregény.
Leginkább ott hibázott Redfield, hogy a Felismerések bemutatása és a regény cselekményfolyama abszolút nem volt összhangban egymással: a kötet elején hosszasan taglalta az első három-négy Felismerést - csak addig nem is nagyon történt semmi a főhőssel. Aztán elkezdte kibontani a regény történetét - ez viszont azzal járt, hogy az elsőkhöz képest többi Felismerésről csak felszínesen írt, így baromira nem értettem őket. Elvesztettem a fonalat, így az egyes Felismerések - vagy fogalmazzunk így: a könyv üzenete, ezoterikus része - teljesen érdektelenné vált számomra. Jobb híján maradt a regény cselekménye, hogy abból mi sül ki a végén: nem árulok el sokat, ha azt írom, hogy nem egy Agatha Christie.
Utólag meglepődve olvastam a neten, hogy Redfield ezzel a munkájával gyakorlatilag új iskolát teremtett az ezoterika világán belül, és egész méretes követőinek tábora. Vagy ők éreztek rá nagyon a könyvre, és én vagyok kevés hozzá - vagy ők azok, akik kellően elborultak, és én pedig maradtam a realitások talaján? Választ nem adok, inkább azt javaslom, mindenki alakítson ki önálló véleményt a kötet elolvasásával! Már ha a fentiek után lesz még hozzá kedve...
