eMBé virtuális könyvespolca

Ha azt írom, hogy nem épp' ilyen utolsó kötetre számítottam, abból valaki könnyen azt a következtetést vonhatja le, hogy csalódás volt a Harry Potter és a Halál Ereklyéi. Ez azonban nem igaz. Egyszerűen csak másmilyen zárást képzeltem el korábban. Nagy lelkesen vettem sorba a különböző alternatívákat, de ilyen - mint ahogyan végül Rowling megoldotta - nem volt köztük. Végeredményét tekintve ez még jól is sült el, hiszen sikerült meglepnie. Valamennyire.

Arra számítottam, hogy a Főnix Rendje óta fomálódó szövetség fog nekiesni a Sötét Nagyúrnak és seregének, ehhez képest a regény azzal indul, hogy Harry-éknek menekülniük kell Bill és Fleur esküvőjéről, mivel rájuk ront az ellenség. Innentől viszont az olvasó is kénytelen együtt bujkálni a három jó baráttal, így se ők se mi nem tudunk semmit az "ellenállókról", de a varázslóvilágban zajló dolgokból is csak kósza hírek jutnak el hozzájuk. Így jobb híján Voldemort horcruxainak keresgélése maradt az egyetlen foglalatosságuk, illetve a Halál Ereklyéinek rejtélye. Nem is csoda, ha egy idő után besokalltak, és Ron lelépett. Mondjuk, ne legyünk ennyire igazságtalanok, mert egy-két kalandot sikerült így is becsempészni az unalmas bujkálásba: kezdve a Lovegood-éknál tett kitérőtől, a Harry szülőfalujában ejtett kiránduláson át, egészen a Malfoy-házban történt raboskodásig. Szóval az írónő azért összekapargatta így is a sztorit.

Hogy maga a végkifejlet milyen volt? Kétségkívúl kreatív, de egyben túlontúl kusza is. A fordulatokkal teli végül-is-ki-a-Pálcák-Urának-igazi-tulajdonosa játékot Rowling baromi jól hozta ki a végére, csak túl nagy volt hozzá a körítés. A kevesebb több lett volna. További konkrétumok nélkül legyen ennyi elég. Biztos vannak még olyanok, akik ezután olvassák el a sorozatot (vagy a hetedik kötetet), így velük szemben nem lenne tisztességes, ha felfednék bizonyos részleteket.

A végső konklúzió Harry Potter Roxfortban eltöltött hét évéről: hihetetlenül olvasmányos munka volt mind a hét kötet, annak ellenére hogy egy-két helyen érzésem szerint szétcsúszott kissé a történet. Mindenesetre nem csoda, ha tömegeket fogott meg vele az írónő. Mindezzel együtt azonban fontos leszögezni, hogy - akárki akármit is próbál belemagyarázni - a Harry Potter-sorozatnak nincs szépirodalmi értéke: egyszerű szórakoztató irodalomról van szó. Népszerűség ide vagy oda, azért ifjúsági irodalom és ifjúsági irodalom közt is van különbség, így nálam a magyar kalsszikusok még mindig lenyomják Harry Pottert. És ez egy jó darabig még így is marad.

A hét közül a legjobb! Annak ellenére az, hogy az előzőektől eltérően ez az egyetlen regény, amely  nincs valamilyen konkrét ügy, rejtély köré építve. Inkább több, de kevésbé meghatározó szál fut ebben a történetben; olyan szálak, melyek igazából csak a hetedik kötetben érnek össze. Magyarul a Harry Potter és a Félvér Herceg inkább az utolsó könyv, a nagy összecsapás felvezetője, semmint önnálló történet.

Hogy akkor mégis mitől tetszett enyire? Elsősorban attól, hogy ebben végre nem csak egyszerű szereplők, hanem igazi karaterek is voltak! Nem csak egy eseménysort vitt végig Rowling, hanem emberi történekről, emberi kapcsolatokról mesélt benne. Ebből következően komoly jellemfejlődés is tapasztalható volt néhányuk esetében. Ezek az elemek az előző történetekben érzésem szerint csak elvétve jelentek meg, és pont emiatt már nagyon-nagyon hiányoztak!

Bár az előző kötetben Pitonra minden addiginál nagyobb figyelem fordult, valahogy mégis úgy érzem, hogy az igen csak ellentmondásos viselkedése miatt ez a regény szólt igazán róla. Az írónő sokszor nyilatkozta a mardekáros tanárról, hogy az olvasói visszajelzések alapján ő az egyik legkedveltebb karakter a történetben - és a magam részéről ezt csak megerősíteni tudom. Korábban már írtam, hogy számomra Sirius Black és Perselus Piton volt az a két személy a regényfolyamban, akiket különösen megszerettem. Valószínűleg azért, mert mindkettejüknek nem egyszerűen "múltjuk" van, hanem "tragédiájuk" is. Sokkal emberibb mindkettő, mint bármelyik más figura, aki Harry életébe csöppent a hét év alatt.

Az sem mellékes, hogy ez a kötet mutatja be Voldemort múltját, illetve világít rá bizonyos személyiségjegyeire. Mindezt Harry Dumbledore "emlékei" segítségével térképezi fel, így Voldemort kiismerésével kettejük szövetsége még szorosabbá válik. Ne hagyjuk ki a sorból Draco Malfoy-t se; már csak azért sem, mert nagyon fontos feladat jut osztályrészül neki ebben a könyvben, és - hatalmas piros pont! - a filmadaptációban az ezzel járó lelki gyötrődést Tom Felton zseniálisan adta vissza!

Most arra nem térek ki külön, hogy a serülő koruk kellős közepén járó szereplők közti szerelmi szálak hogyan alakulgattak, mert ezek inkább csak amolyan "díszítőelemek" a történetben, de mindenképpen pozitívum, hogy Rowling ezeket is belecsempészte a kötet(ek)be, hiszen mégis csak színesítik az(oka)t.

Hallottam olyan - pusztán a film változaton alapuló - véleményt, hogy "hát ez lényegében nem szólt semmiről sem". Kétség kívül ennek is van alapja, ezzel kezdtem ugyanis a bejegyzést, de az eseménydús történet hiányát szerintem nagyon jól ellensúlyozta az,  hogy ez alkalommal sokkal inkább megismerhettük az egyes karaktereket, mint eddig bármikor. Viszont ezt tényleg csak a könyv tudja jól érzékeltetni, egy film aligha. Már csak ezért is érdemes olvasni...

Azt nyilván nem állítom, hogy a teljes regényfolyam szempontjából az első négy rész értelmetlen lett volna, de tény, hogy kis túlzással önmagukban is megállták volna a helyüket külön-külön történetekként, ha az egyes személyi átfedésektől eltekintünk. A Harry Potter és a Főnix Rendjével azonban három szervesen egybekapcsolódó kötet következik a varázslótanonc életében. Eddig ugyanis úgy épültek fel az egyes regények, hogy szeptemberben Harry visszautazott barátaival Roxfortba, ahol rendre belekeveredtek valamilyen - Voldemorthoz többnyire közvetetten kapcsolódó - kalamajkába, és ilyen-olyan külső segítséggel, de maguk oldották meg ezeket az ügyeket az iskola falain belül. Most annyiban változott a leányzó fekvése, hogy mivel az előző rész végén ténylegesen is visszatért Voldemort, és elkezdte megszervezni a saját haderejét, így a jók oldalán is szövetkezniük kell azoknak, akik meg akarják akadályozni a Sötét Nagyúr hatalomra jutását. Ez viszont már túlmutat az iskolai tanéven, de még Roxfort falain is. Ezt meséli el a Főnix Rendje.

A Rendet Albus Dumbledore hívta életre még Voldemort első hatalomra törésének idején, és akkor jóval többen voltak a tagjai, köztük például Harry és Neville Longbottom szülei is. Most Sirius Black, a Weasley-család tagjai, egyes aurorok és a Roxfort néhány oktatója jegyzik a Rendet.A rájuk - és különösen Dumbledore-ra - nehezedő nyomás kettős: Voldemort még nem fedte fel magát ténylegesen a varázslótársadalom előtt, így Harry-nek csak egy nagyon szűk kör hiszi el, hogy a Sötét Nagyúr valóban visszatért. A Főnix Rendjének úgy kell tehát harciolnia, hogy pontosan tudják, hogy a másik oldal mire készül - de ezt sem a mágiaügyi minisztérium, se a sajtó képviselői nem hiszik el nekik, így a nyilvánosság se tud sokat róla.

Harry közben különös képességre tesz szert: mivel anno a temetőben Voldemort az ő vérét használta fel az újjászületéséhez, így Harry folyton lát vagy megálmodik bizonyos dolgokat, amiket Voldemort tervez. Így tér vissza álmaiban rendre ugyanarra a sötét folyosóra - csak épp fogalma sincs arról, mi ez a hely, és miért akar Voldemort annyira odamenni. A poént természetesen nem lövöm le, legyen annyi elég, hogy az ötödik kötet végére kiderül, hogy honnan ered a Sötét Nagyúr Harry-vel szembeni gyűlölete, és miért akarta már kiskorában is eltenni láb alól. Nem rossz kötet, sőt, bár sajnáltam, hogy a végén búcsút kellett venni a regény egyik nagy harcosától...

Mozgalmas, összetett, de logikus és követhető. Nagyjából ezek jellemzik a negyedik - és egyben leghosszabb - kötetet. Ebben jelenik meg úgy igazán először maga Voldemort is, sőt ha le akarom sarkítani, akkor lényegében ez Voldemort újjászületésének története. Három évvel ezelőtt Mógus professzor és a Bölcsek Köve segítségével már kísérletett tett rá, de akkor meghiúsult a terve. Dumbledore már akkor figyelmeztette Harry-t, hogy azzal csupán elodázni sikerült a Sötét Nagyúr visszatérését, megakadályozni nem. Hát ez alkalommal még elodázni sem tudták...

A címben szereplő Tűz Serlege a Trimágus Tusához kapcsolódik. Ezt a különleges megmérettetést a három nemzetközi varázslóiskola legjobb tanulói közt rendezik meg, és ez alkalommal épp a Roxfort ad neki otthont. Minden 17. évét betöltött tanuló pályázhat, de hogy ki lesz az a három személy, aki képviselheti a saját iskoláját, azt a Tűz Serlege dönti el. Nagy az izgalom a Roxfort falain belül emiatt, sőt a bosszúság is, mert Harry-ék fiatalabbak lévén igazságtalannak érzik, hogy ők nem is pályázhatnak erre a megtisztelő címre. Aztán nem kis meglepetésre a három kiválasztott versenyző után a Tűz Serlege kidobja Harry nevét is, így - bár senki nem érti hogyan történhetett mindez, de - a szabályok értelmében Harry-nek is részt kell vennie a megmérettetéseken.

A feladatok emberfeletti bátorságot és talpraesettséget követelnek meg a versenyzőktől: Harry-nek mindjárt a legelején egy Magyar Mennydörgő nevű/fajtájú óriássárkánytól kell megszereznie azt az aranytojást, ami a következő próba titkait rejti. Az akadályok legyőzésén túl Harry-nek azzal is meg kell küzdenie, hogy környezete és legjobb barátja, Ron is elfordul tőle, hiszen mindenki azt hiszi, hogy csalt, és így dobhatta ki az ő nevét is a Serleg.

És hogy mi köze mindehhez Voldemortnak? A választ a Trimágus Tusa utolsó akadályának megtételekor kapjuk meg: Harry és Cedric Diggory, a Roxfort "normális" versenyzője egyszerre érik el a Trimágus Kupát, és annak megérintése után hirtelen egy kietlen, sötét temetőben találják magukat. A kupa ugyanis egy ún. zsupszkulcs volt, amihez ha hozzáérnek arra a helyre repíti őket, ahova a tárgy megbűvölője akarja. A temetőben aztán egy csecsemő képében megjelenik Voldemort és az előző rész végén kereket oldott Pettigrew is, de  mivel csak Harry-re számítanak, ezért utóbbi megöli Cedric-et. Harry-re azért van szüksége Voldemortnak, mert ahhoz, hogy újra elnyerje régi, erős alakját, szüksége van egyik ellenségének vérére - amit meg is szerez. Amikor a Sötét Nagyúr életre kel, régi csatlósai közül a leghűségesebbek - köztük Lucius Malfoy - ott teremnek mellette, ő pedig végezni akar Harryvel. Azt azonban nem tudja, hogy kettejük varázspálcája ugyanannak a Főnixnek a faroktollát tartalmazza, így az "ikerpálcák" nem bírnak egymással, és végül a nagy zűrzavarban Cedric holttestével Harry kereket old, és visszatér a Trimágus Tusa helyszínére...

A szurkolók természetesen semmit sem sejtettek a temetőben történtekről, és mindenkit medöbbent Cedric halála, ráadásul sokak kételkednek abban is, amit Harry állít, azaz hogy Voldemort ez alkalommal tényleg visszatért, és miatta húnyt el a Roxfort egyik kiválósága. Komor hangulatban ér véget a regény, egy sor új kérdést vetve fel Harry és Voldemort jövőjével kapcsolatban...

Ahogy visszaolvastam az előző résszel kapcsolatos bejegyzésemet, leesett, hogy pont azt csináltam benne, amit eredetileg el akartam kerülni: ha nem is jelenetről jelenetre, de ismertettem a regény tartalmát. Szóval ezt elkerülendő, ez alkalommal kissé más lesz a téma.

Korábban írtam már arról, hogy előzőleg semmilyen ismeretem nem volt ezzel a Harry Potter-őrülettel kapcsolatban, leszámítva azt, hogy valamikor 2002 környékén megnéztem a legelső regény filmes változatát. Mire most nyáron nekifeküdtem, hogy elolvassam a sorozatot, nagyjából ki is ment a fejemből, hogy mi történt benne, kivéve egy-két mozzanatot. Elhatároztam, hogy úgy olvasom végig a sorozatot, hogy az egyes darabok után mindjárt megnézem azok filmes adaptációját is. Ne lepődjön meg senki: a regényekhez képest csapnivalóan rosszra sikeredtek a filmek! Igazából nem is értem, hogy akik nem olvasták a köteteket és csak a mozikból követik HP történetét, hogyan tudnak annyira lelkesedni érte?

A leginkább könyvhű átdolgozás még pont a Bölcsek Köve volt, bár az amiatt sikeredett eléggé gagyira, mert minden egyes képkockáról üvöltött, hogy szerencsétlen, 12-13 éves amatőr gyerekekre osztották ki a szerepeket, akik életükben nem mozogtak se nagyobb nyilvánosság, se kamera előtt. Aztán mire Emma Watsonék belerázódtak a szerepükbe, és elkezdtek otthonosan mozogni a díszletek között, addigra a forgatókönyvírók össze-vissza szabdalták a filmek cselekményeit a könyvbeli történetekhez képest. Szar ügy.

Ez a Harry Potter és az Azkabani Fogoly esetében volt a leginkább tetten érhető. A könyv nagyon-nagyon tetszett, mert érdekes volt, ahogy Rowling beemelte ezt a félig-meddig családi szálat Harry élettörténetébe. Igaz, eléggé mondvacsináltnak éreztem a végén, hogy egy patkány formájában pont Ronhoz került pont az a Pettigrew, aki pont Harry apjának baráti társaságához tartozott anno. Ezt viszont kárpótolta az, ahogy az írónő felépítette Sirius Black karakterét: szerintem Piton mellett az egyik legszerethetőbb figurát alkotta meg vele a regényben.

Na, ehhez képest a film egy világot döntött össze bennem: nagy vonalakban elmesélt, összecsapott történet volt, felületes és kidolgozatlan karaterekkel. És ez messze nem Gary Oldman-ék hibája. A film készítőit egyszerűen kötötte a bő két órás időkorlát, aztán itt is, ott is lenyestek belőle - aztán ez lett a vége. Szar ügy 2. Lényeg a lényeg: az jár a legjobban, aki csak olvassa ezeket a történeteket, mert megkíméli magát attól az illúziórombolástól, amit a filmesek elkövettek.