eMBé virtuális könyvespolca

Hadd kezdjem ezt a bejegyzést egy kínos vallomással: embertelenül elhanyagoltam a blogot az elmúlt egy-két hónapban. Elkezdtem olvasni a Harry Potter-sorozatot, és a legelső kötet után valahogy baromira nem vitt rá a lélek, hogy megírjam a második regény összefoglalóját. Aztán sem a harmadikét, sem a negyedikét, és így tovább... Magyarul úgy fogok most hét különálló bejegyzést írni, hogy már régen elolvastam a teljes regényfolyamot. Hogy honnan ez a lustaság? Egyrészről nem akartam klasszikus értelemben vett összefoglalókat írni, azokból úgyis van bőven a neten, meg kedvem sem volt hozzá túl sok. Inkább a regények által ébresztett gondolatokra szerettem volna koncentrálni - de akárhogy is erőltettem az agyam, ilyeneket nem nagyon találtam. A sorozat legtöbb kötete igen eredeti, cselekményük gördülékeny, így olvasmányosak, ám lényegüket tekintve mégis csak az ifjúsági- és szórakoztató irodalom kategóriájába sorolhatók be. Túl sok mögöttes mondanivalója, vagy filozófiai mélysége nincs a varázslótanonc egyes éveit feldolgozó köteteknek. Ami az eredetiséget illeti, nálam valahogy pont a második könyv az, amelyik kilóg a sorból. Ezt nehéz lesz megmagyarázni, de egyszerűen erőltetettnek éreztem az egészet. Illetve a pontosítok: maga a regény jó volt, csak a legvégét, a szálak elvarrását nem sikerült szerintem túl kreatívan megoldania az írónőnek.

Harry Potter a külvilágtól elzárva tölti nyári szünidejét a nagybácsikájáék otthonában, amikor is egy kis termetű lény, egy házimanó jelenik meg a szobájában, és arra kéri, ne menjen vissza Roxfortba, mert abból nagy baja lesz... Miután Harry nem hallgat rá, Dobby egy sor eszköztől sem riad vissza, hogy Harry-t eltérítse szándékától. Többek közt neki köszönhető, hogy Ron és Harry végül szeptember elsején lekésik a Roxfort Expesszt, így Weasley-ék repülő Fordjával kénytelenek eljutni az iskoláig.

J. K. Rowling egy sor új szereplőt is beemel a második történetbe kezdve a bájgúnár Gilderoy Lockhart professzortól, aki az előző részben örök vadászmezőkre tért Mógus helyét veszi át, a Harry Potter-rajongó elsős fotós fiú, Colin Creevey-n át, egészen Ginny Weasley-ig, aki ebben az évben az egyik kulcsszereplővé lép elő. A régi karakterek érdemben nem változtak: Harry tanulásban lusta, kviddicsben lelkes; Ron továbbra is jól játsza a faragatlan és laza örök második szerepét, Hermione idén is a tanulásnak él, Neville pedig ugyanolyan ügyifogyi, mint elsőben volt.

Egy idő után Harry kezd furcsa, dühös hangokat hallani, amiket más nem. Ezzel egy időben, sorra találják meg a Roxfort kővé dermedt lakóit, és utalásokat egy bizonyos Titkok Kamrájára, amelynek legendája sokéves már az iskola falain belül. Harry-ék az ifjú Draco Malfoyt és bandáját gyanítják az esetek mögött, de ez a feltételezésük hibásnak bizonyul. Sokat azér nem tévednek, hiszen a ludas mégiscsak a Malfoy család tagja: az apa, Lucius Malfoy az, aki még a tanév eleji tankönyvvásárláskor Ginny könyvei közé rejt egy titokzatos naplót, amely attól egyedi, hogy üresek a lapjai, de maga a kötet él, "beszélgetni" lehet vele. Az elsős Ginny kiönti a lelkét neki, és ezáltal egyre inkább a hatása alá kerül, és végül - öntudatán kívül - ő az, aki kinyitja a Titkok Kamráját, és rászabadítja Mardekár Malazár óriáskígyóját, a Bazilikuszt Roxfortra...

Ennek a kígyónak a hangját hallja olykor Harry, hiszen egy párbaj alkalmával véletlenül (már ha az ő történetében beszélhetünk egyáltalán véletlenekről), kideről Harry-ről, hogy van egy különleges, általában sötét varázslók által birtokolt képessége: párszaszájú, azaz beszél a kígyók nyelvén. A nagy nyomozások közben Hermione is kővé dermed, Ginny-t pedig elrabolja a Bazilikus, de Harry és Ron Lockhart professzorral együtt megtalálják a Titkok Kamrájának nyílását, és leereszkednek a Roxfort alatti mélységekbe.

Ott kiderül, hogy Ginny élő naplója (amelynek a későbbiekben még lesz szerepe) korábban az ifjú Tom Denem tulajdonát képezte, aki nem más, mint maga Voldemort. Kusza? Eléggé... Mindenesetre Rowlingnak sikerült amolyan tessék-lássék módjára lazárni a történetet: Harry által megsemmisül a napló és az óriáskígyó is, és ismét a béke napjai köszöntenek be Roxfortba. Legalábbis a következő tanév elejéig...

Ha jó hat-hét évvel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy egy egész nyarat szentelek idén annak, hogy kiolvassam a Harry Potter-sorozatot, akkor kiröhögöm. Kezdetben ugyanis, amikor Magyarországon is kitört a HP-láz, én inkább az ellentábort erősítettem, semmint a fanatikus rajongók hadát. Megalapozott okom erre igazából nem volt, inkább amolyan "csakazértis" jelleggel úgy voltam vele, hogy én nem veszek részt ebben a népőrületben. Eléggé szánalmasnak tartottam, hogy egy varázslótanonc kalandjaiért ugyanúgy odavannak az általános kisiskolások, mint az egyetemi ifjúság, hogy akkor az idősebb korosztályok képviselőiről ne is beszéljünk. Ami ennyire felkapott, az biztos csak gagyi lehet - gondoltam.

Közben persze múltak az évek, a sorozat részei egymás után jelentek meg, az amúgy is eladási rekordokat döntögető regényfolyam sikerére pedig még egy jó nagy lapáttal rátett a történet megfilmesítése. A Harry Potter kultusz akkorára nőtt, hogy ma már szinte az alapműveltség részének számít, hogy valaki hozzá tud-e szólni a témához egy beszélgetés során, vagy sem. Lényegében ez a szempont volt az, amely arra ösztökélt, hogy nekiálljak a sorozatnak. Őszintén szólva  nem bántam meg.

Nyugi, azért a kemény háromszáz oldalas első kötet után még nem estem át a ló túloldalára: nem lettem begyöpesedett agyú HP-hívő. A Harry Potter és a Bölcsek Köve azonban valóban olvasmányos munka. Ha van érdeme, amit a kritikusai is elismernek, akkor az az, hogy nagyon sok olyan gyerek is a kezébe vette a könyvet, és olvasott, aki egyébként éveken át Playstation-játékokon szocializálódott.

Jó szokásomtól eltérően ez azon kevés regények egyike volt, amelynek a filmes adaptációját előbb láttam, semmint hogy a könyv a kezembe került volna. (Ennek oka elsősorban az, hogy amikor az ezredforduló környékén találomra megnéztem az első filmet - hogy valami fogalmam mégis legyen arról, mit szapulok annyira -, még eszem ágában sem volt elolvasni a regényeket.) Mivel régen volt már, így a lényegen túl csak néhány jelentre emlékeztem. Aztán ahogy haladtam a regénnyel persze sorra beugrott mind, így a végén levő csavar sem lepett már meg. Mindenesetre a könyv jó volt, könnyen lehetett haladni vele - ráadásul az első résznek láttam csak a film változatát, a többit már nem, így innentől nem tudom mi fog történni Roxfortban a "hátralevő hat évben". Remek felvezető volt a Harry Potter és a Bölcsek Köve, érdeklődve várom a folytatás(oka)t...

Ha valamire igaz, hogy nehéz róla egységes véleményt alkotni, az bizony egy novelláskötet. Egy regény, dráma vagy szakirodalmi munka esetében teljes egészről beszélünk, de a novelláskötet az egy kissé más műfaj. Jelen esetben 27 önálló rövid történet az, amelyről egységes álláspontot kellene kialakítani. Tartok tőle, hogy ez nem fog menni. Na, szerencsére nem azért, mert a novellák stílusa vagy minősége közt nagyon nagy eltérések lennének, csak ami megállapítás igaz az egyikre, az nem feltétlenül helytálló a másik esetében. Általánosítani pedig nyilván nem szeretnék.

Dino Buzatti nevével vagy öt éve találkoztam először. Épp nem olvastam semmit, és egy hétvégén megkérdeztem az akkori kollégiumi szomszédomat, hogy van-e valamilyen novelláskötete, amit forgathatnék hétfőig, amikor is majd bemegyek a könyvtárba, és kiveszek valami regényfélét. Olasz szakos egyetemista volt, és némi keresgélés után a kezembe nyomta a Riadalom a Scalában egyik régebbi kiadását. Mivel eszem ágában sem volt az egészet elolvasni, megkérdeztem tőle, melyik elbeszéléseket ajánlja? Kettőre biztosan emlékszem azok közül, amiket kiemelt: a Hét emelet és Az egerek c. történetekre. Különösen az előbbi maradt meg bennem - olyannyira, hogy most kedvet kaptam ahhoz, hogy kiolvassam az egész kötetet.

Itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, hogy azt kellene írnom, hogy ilyen vagy olyan volt a kötet, de legfeljebb azt tudom leírni, hogy milyen volt egy-egy novella. A könyv belső borítóján szerepel egy viszonylag pontos behatárolás az elbeszélések stílusát illetően: "A sor a hol Kafkát, hol az akár borgesi mágikus realizmust idéző korai elbeszélésektől az abszurdot a hatvanas évek modern valóságában meglátó "örkényi" novellákig ível." Bizony ám. Szóval elég széles a skála, de ez kifejezetten előnyös a kötet szempontjából. A szeteágazó stílusok ellenére sincs egyetlen a történetek közt, amely kilógna a sorból. A névadó novella a leghosszabb, de a prímet a korábban már említett Hét emelet vitte. A néhány oldalas novella egy szanatóriumba viszonylag stabil állapotban bekerült beteg esetét írja le. Erről többet nem érdemes elöljáróban írni, mert a történet tényleg rövid, ráadásul minden mondata aranyat ér.

Az elbeszélésekben az abszurd és a kafkai világkép mellett volt még egy adagnyi borzongás is, amolyan Stpehen King módra, de Buzatti történetei határozottan a modren szépirodalmi kategóriába sorolódnak. Aki nem feltétlenül szeretne egy nagyobb terjedelmű regénybe belekezdeni, annak üdítő kikapcsolódást adhatnak ezek a rövidke történetek! Akár alkalomadtán szemezgetve belőlük, akár egy szuszra végigolvasva az egész könyvet.

Az olvasással kapcsolatos sajátos bogaraim egyike (volt) az, hogy anélkül nem akarok egyetemi diplomát szerezni, hogy előtte el ne olvasnám Márai Sándor Egy polgár vallomásai c. regényét. Hogy miért épp ezt? Nehéz lenne pontosan megmondani. Elsősorban talán a címe miatt. Számomra az egyetemi diploma megléte feltételez egyfajta "értelmiségi létet", a "kiművelt emberfőt", vagy ha így jobban tetszik: a szó eredeti értelmében vett "polgári gondolkodást és életvitelt". Ez pedig a fenti kötet elolvasása nélkül nem lehet teljes - szerintem. Mint írtam, ezt pusztán a regény címe alapján gondoltam így, és mindenekelőtt a magam számára tartottam irányadónak. Azért volt ez a belső késztetésem arra, hogy elovassam a könyvet, mert valószínűleg hiányérzetem lett volna, ha úgy szerzek diplomát, hogy ennyi elolvasott kötet közül épp ez maradt ki. Különös? Az.

Mivel ezen sorok írásakor már csak napok kérdése, és államvizsgázni fogok, ezért úgy döntöttem, egyetemi éveim utolsó olvasmányaként nekilátok Márai egyik legfontosabb művének. A fentiekből kiindulva nem kis elvárásaim voltak vele szemben. Hogy a történet mennyire váltotta be ezeket, azt - bármilyen furcsának is tűnik - egyelőre nem tudom megítélni. Egyáltalán nem szokásom az ilyesmi, de miután befejeztem, erősen hajlottam arra, hogy elolvassak a műről néhány recenziót vagy kritikát az interneten, mert egyszerűen nem tudtam még önálló képet kialakítani róla. Végül nem olvastam utána, de ez azzal járt együtt, hogy a kép azóta sem lett sokkal tisztább.

Márait mindig is óvatosan kezeltem. A Füves könyv egy egész más kategória volt, azt hiszem, az a XX. századi magyar irodalom egyik remekműve - és ehhez kétség sem férhet. Ám Márai regényei... Ahhoz képest, hogy az irodalmi közvélemény szemében mennyire kiemelkedő pozíciót foglal el az író - nyilván nem alaptalanul -, művei rám még sem voltak túlságosan átütő hatással. Persze könnyen előfordulhat, hogy csak én nem nőttem még fel hozzájuk. (Ez egy örök dilemma egyébként: ha egy kötet nem nyeri el maradéktalanul a tetszésemet, sosem tudom eldönteni, hogy azért mert tényleg hagyott kívánni valót maga után, vagy csak én voltam túl kevés hozzá.)

A gyermekkort és Kassát taglaló első rész nagyon tetszett. A lejtmenet a második résszel indult: amennyire olvasmányos volt életének első időszaka, számomra annyira vontatottá váltak a felnőtt, fiatalkori éveket taglaló fejezetek. Mintha nem is ugyanaz az ember, de legalábbis nem ugyanakkor írta volna a mű első és második felét. Az első részben az olvasó betekintést nyerhet abból az életformából, amely a század eleji polgári réteget jellemezte, de a másodikban Márai egy huszárvágással véget vetett ennek: a társadalmi korképet felváltotta valami teljesen koncepciótlan útiregény. Fejezeteken keresztül mást sem  lehetett olvasni, csak hogy össze-vissza utazgattak a feleségével. Nagyon untam. Megváltást csak az utolsó néhány oldal jelentett, amikor ismét visszaért Magyarországra. Hiába, mindenhol jó, de legjobb otthon.

Tényleg nem tudom eldönteni, hogy merre billen a mérleg nyelve ez esetben. Azt hiszem, mégiscsak el kell olvasnom azokat a recenziókat... Veszteni semmit nem fogok velük.

A politikai memoár műfaja nem honosodott még meg a rendszerváltás utáni Magyarországon. Nyugat-Európában, vagy a világ más demokratikus országaiban bevett szokás egy-egy leköszönő politikustól, hogy megírja az emlékiratait. Magyarországon bár a politikai elit tagjai jelentettek meg több könyvet is, ezek többnyire aktuálpolitikai, szavazatnövelő céllal íródtak - nem pedig egy kormány- vagy államfői korszak lezárásaként.

Ebben a tekintetben Horn Gyula könyvének mindenképpen érdeme az, hogy legalább megszületett. A többi miniszterelnök közül Boross Péter volt az, akinek - tudomásom szerint - semmilyen kötete nincs. Antall Józsefnek a halála után jelent meg egy dupla kötetes gyűjetménye korábbi beszédeiből, interjúiból, publikációiból, amely a Modell és valóság címet viseli. Orbán Viktor három kötetet jegyez: A történelem főutcáján a 2002-es vereséget követően jelent meg, a 20 év - Beszédek, írások, interjúk 2006-ban, és rá egy évre a talán legnagyobb sikert arató Egy az ország. Medgyessy Péter 2006-ban jelentette meg Polgár a pályán c. interjúkötetét, ami tartalmát tekintve viszonylag közel áll a memoárhoz, de lényegében mégsem az. Gyurcsány Ferenc pedig 2005-ben publikálta az angol fordításban is megjelent Útközben c. munkáját, illetve 2008-ban kiadta blogolbejegyzéseinek válogatását Blogkönyv 2006-2007 címmel. Miniszterelnöki kötetekből tehát bőven van választék, de olyat ezek közül csak egyet találunk, amely részletesen kitér az adott kormányfő ciklusának szakaszaira, és ezt a saját szemszögéből meséli el. Ez pedig az Azok a kilencvenes évek... Horn Gyulától.

Mint írtam, a kötet elég alapos. A címéből is adódóan az 1990-es választásoktól kezdődik, tehát már a szocialisták első ellenzéki ciklusát is taglalja. A tíz fejezet kis túlzással tíz különböző évet ölel fel, kronologikus sorrendben, ám mégsem naplószerűen. Bár Horn Gyula korábbi politikai tevékenységéből (külügyminiszter volt Németh Miklós kormányában) adódóan annyira nem meglepő, hogy sokat foglalkozik kötetében a külföldi útjaival, ám esetében ez inkább egyfajta önigazolásnak tűnik: érzésem szerint túl nagy hangsúlyt fektet a személyének ítélt díjakra, és kormányfői ciklusa kapcsán rendre előjönnek nála azok a szófordulatok, hogy az adott külföldi ország vezetői "elismeréssel szóltak a magyarországi gazdasági stabilizációs programról", vagy "ismét kihangsúlyozták Magyarország érdemeit a térség országaihoz képest", stb. Érdekesség, hogy sok esetben nem nevezi néven az egyes szereplőket, általában úgy ír róluk, mint az "egyik miniszterem", vagy "a párt egyik magasrangú tisztségviselője". Kérdés persze, hogy ezt az ő védelmükben teszi-e vagy ezzel is saját magát kívánja előtérben tartani. Az olvasottak alapján az utóbbira hajlok.

Nekem leginkább a kötet utolsó harmada tetszett: az addigi "önfényezésnél" sokkalta őszintébbnek éreztem azokat a részeket, amikor egy idősödő, kimerült politikus arról ír, hogy hogyan próbálták hónapról hónapra megfúrni még a saját pártján belül is, vagy hogy milyen támadásokat kellett rendre elviselnie a koalíciós partnerüktől, és hogy mindez miként hatott rá, hogyan élte meg belülről. Ilyesmiket nem nagyon hallunk, olvasunk miniszterelnököktől, és ez valahogy sokkal emberibbé tette őt. Lényegében ezek a részek nyújtottak csak érdemi betekintést a színfalak mögé.

A kötet aprólékossága ellenére is rendkívül olvasmányos, ám azt gondolom, kutatási forrásként nehéz lenne bármihez is felhasználni, mivel sokmindenre kitér, de ezek közül mélyebben egyikbe sem ássa bele magát. Inkább egyfajta szubjektív kormányfői korkép, mint nagy műhelytitkokat utólag  leleplező visszaemlékezés. Eléggé rányomja a bélyegét a kötetre az a fajta utólagos önigazolási kényszer, ami bukott politikusként a könyv írásakor még igencsak dolgozott Hornban, de ha összehasonlításként elolvassuk Medgyessy fentebb már említett interjúkötetét, akkor ahhoz képest Horn szinte tárgyilagosan szól saját teljesítmnyéről. Tízes skálán - kis jóindulattal - adok a kötetnek egy hetest.